Magyar Lettre Internationale 2014. tavasz (92. szám)
SOFI OKSANEN - Oksanen, Sofi: Az irodalom ereje (a stockholmi beszéd)
SOFI OKSANEN 1 SOFI OKSANEN FOTÓ: © TONI HÄRKÖNEN Hogyan változtatja meg a művészet a világot Kiskoromtól kezdve szerettem volna író lenni. Hatévesen kezdtem naplót vezetni, nem sokkal később pedig elkezdtem saját történeteket írni. De annak ellenére, hogy két országban: Finn- és Észtországban, és két párhuzamos valóságban: Nyugat-Európában és a Szovjetunióban nőttem fel, az, hogy Észtország történelméről írjak, meg sem fordult a fejemben 2001-ig, amikor elkezdtem írni első regényemet, a Sztálin teheneit Addig minden, ami Észtországgal kapcsolatos, leírhatatlannak tűnt számomra, már csak azért is, mert Észtország szó szerint nem szerepelt a térképen - hiszen hivatalosan a Szovjetunió része volt, a Szovjetunióról pedig soha nem írtam le egyetlen sort sem, kivéve azokat a finnországi iskolai fogalmazásokat, melyekben akkurátusan ragaszkodtam a finn tankönyvekben szereplő ismeretekhez. Minden más lehetetlennek tűnt. Semmit nem lehetett feljegyezni. Mindent meg kellett jegyezni. A szovjet rendszer azon alapult, hogy az emberek megtanultak nem beszélni a hatalom számára kellemetlen dolgokról, míg végül már eszükbe sem jutott megkérdőjelezni annak működését, hiszen nem volt összehasonlítási alapjuk. Hiányzott az a valóság, amelyben ezekről a dolgokról írni lehetett volna. Még mindig emlékszem a pillanatra, amikor először láttam leírva a „munkatábor” szót. Még mindig jól emlékszem rá, mert csak akkor fogtam fel, hogy ezekről a dolgokról írni is lehet. Hogy érdemes írni. Kell írni. És hogy vannak, akik már írtak is ezekről. Hogy a gulág-irodalom már létező műfaj. Mintha egész addigi életemben egy olyan televíziót bámultam volna, amelynek életlen a képe. Alexander Szolzsenyicin eufemizmust nem ismerő nyelvezete azonban hirtelen kitisztította a képet, a hóesés pedig soha többé nem tért vissza, hogy elhomályosítsa. Észtország ekkorra már újra független állammá vált. Ekkor kezdődött a még ma is tartó dekolonizációs folyamat, a szovjet megszállás felszámolása, melynek konkrét lépései közé tartozott például a megszálló katonai csapatok kivonása, a tulajdon visszaszolgáltatása az első köztársaság idején fennálló viszonyoknak megfelelően, a földosztás, és a társadalom, de főleg a jogrendszer visszaállítása az Észtország kettős megszállását megelőző állapotba. A nemzeti emlékezetet újra kellett építeni, új alapot kellett teremteni a kutatások és a történetírás számára. Visszaemlékezéseket kellett gyűjteni és archiválni, a csak szóban élő történeteket pedig fel kellett jegyezni. A könyvek újra öszszegyűjtötték a megszállás idején megsemmisített nemzeti emlékeket, és írott formába öntötték azokat a történeteket, amelyekben az emberek végre valahára magukra ismerhettek. Újra felépítették az ország történelmét oly módon, hogy az immár összhangban legyen az itt élők saját tapasztalataival. Az események új megnevezéseket kaptak, amelyek immár kifejezték azt, amit az észt emberek valóban átéltek. A szovjetrendszer eufemizmusaival és mellébeszélésével le kellett számolni, helyükre olyan szavak léptek, mint a megszállás, megszálló hatalom, elnyomás és deportálás. Gyermekkoromban a munkatáborok és a többi, megszállással és megtorlással kapcsolatos dolog megnevezésére én is azokat a kifejezéseket használtam, mint mindenki más. Ahogy megtanultam észtül beszélni, én is megtanultam ezeket a kifejezéseket: például, hogy elment az erdei testvérekhez, visszajött, nem jött vissza, elvitték Szibériába, vagy egyszerűen csak elvitték. Azt is megtanultam, hogy ezeket az eufemizmusokat Észtországon kívül nem érdemes használni, mert a kívülállók legnagyobb része számára a jelentésük nem világos. Kivételt csak azok képeztek, akik személyesen is érintettek voltak: a Karjaiéból kitelepített finnek és leszármazottaik, vagy a háborús húsdaráló által egyéb módon érintettek. De a Szovjetunió határain kívül szinte teljesen lehetetlen volt kapcsolatba kerülni a titkos nyelv ismerőivel. A nyugat tele volt besúgókkal, az észt származásúakat, illetve a „nagy hazát” elhagyó, emigráns észteket a Szovjetunió határain kívül is szigorúan megfigyelték. Ha valaki „nem megfelelő” véleményt hangoztatott, akkor azt kockáztatta, hogy többé nem léphet be a Szovjetunióba, ahol a rokonai élnek, pedig a beutazáshoz szükséges engedélyek megszerzése így is egy egész évet igénylő, vesződséges feladat volt. Állandó volt a fenyegetés, hogy az ember többé nem térhet vissza a szülőföldjére, nem találkozhat a rokonaival, a levelei soha nem érkeznek meg a címzetthez, a telefonjait pedig nem kapcsolják. Az említett eufemizmusok éppoly hétköznapiak voltak számomra, mint bármely más, a gyermekkorom világához tartozó szó. Természetes volt, hogy a rokonságunkból vagy szüleink ismeretségi köréből egyesek „ismeretlen helyre távoztak”, az „erdőbe mentek”, vagy ott meghaltak. OKSANEN, Sofi Tisztogatás (Pap Éva ford.) Scolar, 2011 Sztálin tehenei (Pap Éva ford.) Scolar, 2011 Baby lane (Bába Laura ford.) Scolar, 2012 Mikor eltűntek a galambok (Bába Laura ford.) Scolar, 2014