Magyar Lettre Internationale 2014. tavasz (92. szám)

SOFI OKSANEN - Oksanen, Sofi: Az irodalom ereje (a stockholmi beszéd)

SOFI OKSANEN 1 SOFI OKSANEN FOTÓ: © TONI HÄRKÖNEN Hogyan változtatja meg a művészet a világot Kiskoromtól kezdve szerettem volna író lenni. Hatévesen kezdtem naplót vezetni, nem sokkal később pedig elkezdtem saját történeteket írni. De annak ellenére, hogy két országban: Finn- és Észtországban, és két párhuzamos valóságban: Nyugat-Európában és a Szovjetunióban nőttem fel, az, hogy Észtország történelméről írjak, meg sem fordult a fejemben 2001-ig, amikor elkezdtem írni első regényemet, a Sztálin teheneit Addig minden, ami Észtországgal kapcsolatos, leírhatatlannak tűnt számomra, már csak azért is, mert Észtország szó szerint nem szerepelt a térképen - hiszen hi­vatalosan a Szovjetunió része volt, a Szovjetuni­óról pedig soha nem írtam le egyetlen sort sem, kivéve azokat a finnországi iskolai fogalmazáso­kat, melyekben akkurátusan ragaszkodtam a finn tankönyvekben szereplő ismeretekhez. Minden más lehetetlennek tűnt. Semmit nem lehetett fel­jegyezni. Mindent meg kellett jegyezni. A szovjet rendszer azon alapult, hogy az embe­rek megtanultak nem beszélni a hatalom számá­ra kellemetlen dolgokról, míg végül már eszükbe sem jutott megkérdőjelezni annak működését, hi­szen nem volt összehasonlítási alapjuk. Hiányzott az a valóság, amelyben ezekről a dolgokról írni le­hetett volna. Még mindig emlékszem a pillanatra, amikor először láttam leírva a „munkatábor” szót. Még mindig jól emlékszem rá, mert csak akkor fogtam fel, hogy ezekről a dolgokról írni is lehet. Hogy érdemes írni. Kell írni. És hogy vannak, akik már írtak is ezekről. Hogy a gulág-irodalom már létező műfaj. Mintha egész addigi életemben egy olyan televíziót bámultam volna, amelynek élet­len a képe. Alexander Szolzsenyicin eufemizmust nem ismerő nyelvezete azonban hirtelen kitisztí­totta a képet, a hóesés pedig soha többé nem tért vissza, hogy elhomályosítsa. Észtország ekkorra már újra független állammá vált. Ekkor kezdődött a még ma is tartó dekoloni­­zációs folyamat, a szovjet megszállás felszámolá­sa, melynek konkrét lépései közé tartozott példá­ul a megszálló katonai csapatok kivonása, a tulaj­don visszaszolgáltatása az első köztársaság idején fennálló viszonyoknak megfelelően, a földosztás, és a társadalom, de főleg a jogrendszer visszaál­lítása az Észtország kettős megszállását megelő­ző állapotba. A nemzeti emlékezetet újra kellett építeni, új alapot kellett teremteni a kutatások és a történetírás számára. Visszaemlékezéseket kellett gyűjteni és archiválni, a csak szóban élő története­ket pedig fel kellett jegyezni. A könyvek újra ösz­­szegyűjtötték a megszállás idején megsemmisített nemzeti emlékeket, és írott formába öntötték azo­kat a történeteket, amelyekben az emberek végre valahára magukra ismerhettek. Újra felépítették az ország történelmét oly módon, hogy az immár összhangban legyen az itt élők saját tapasztalatai­val. Az események új megnevezéseket kaptak, ame­lyek immár kifejezték azt, amit az észt emberek va­lóban átéltek. A szovjetrendszer eufemizmusaival és mellébeszélésével le kellett számolni, helyükre olyan szavak léptek, mint a megszállás, megszálló hatalom, elnyomás és deportálás. Gyermekkoromban a munkatáborok és a többi, megszállással és megtorlással kapcsola­tos dolog megnevezésére én is azokat a kifeje­zéseket használtam, mint mindenki más. Ahogy megtanultam észtül beszélni, én is megtanultam ezeket a kifejezéseket: például, hogy elment az erdei testvérekhez, visszajött, nem jött vissza, el­vitték Szibériába, vagy egyszerűen csak­­ elvitték. Azt is megtanultam, hogy ezeket az eufemizmu­sokat Észtországon kívül nem érdemes használni, mert a kívülállók legnagyobb része számára a je­lentésük nem világos. Kivételt csak azok képez­tek, akik személyesen is érintettek voltak: a Karja­iéból kitelepített finnek és leszármazottaik, vagy a háborús húsdaráló által egyéb módon érintettek. De a Szovjetunió határain kívül szinte teljesen le­hetetlen volt kapcsolatba kerülni a titkos nyelv is­merőivel. A nyugat tele volt besúgókkal, az észt származásúakat, illetve a „nagy hazát” elhagyó, emigráns észteket a Szovjetunió határain kívül is szigorúan megfigyelték. Ha valaki „nem meg­felelő” véleményt hangoztatott, akkor azt kockáz­tatta, hogy többé nem léphet be a Szovjetunióba, ahol a rokonai élnek, pedig a beutazáshoz szüksé­ges engedélyek megszerzése így is egy egész évet igénylő, vesződséges feladat volt. Állandó volt a fe­nyegetés, hogy az ember többé nem térhet vissza a szülőföldjére, nem találkozhat a rokonaival, a le­velei soha nem érkeznek meg a címzetthez, a tele­fonjait pedig nem kapcsolják. Az említett eufemizmusok éppoly hétközna­piak voltak számomra, mint bármely más, a gyer­mekkorom világához tartozó szó. Természetes volt, hogy a rokonságunkból vagy szüleink isme­retségi köréből egyesek „ismeretlen helyre tá­voztak”, az „erdőbe mentek”, vagy ott meghaltak. OKSANEN, Sofi Tisztogatás (Pap Éva ford.) Scolar, 2011 Sztálin tehenei (Pap Éva ford.) Scolar, 2011 Baby lane (Bába Laura ford.) Scolar, 2012 Mikor eltűntek a galambok (Bába Laura ford.) Scolar, 2014

Next