Magyar Lettre Internationale 2015/2016. tél (99. szám)

DARVASI - Darvasi László: Ladik, komp, nemzeti gumimatrac (Váradi Júlia interjúja)

M .1 i> \ .1 r lett r e 1 n i e r n a i m> n I «.• • 9 9. s / á m 1ÓH/I6 tél „A Félfülű Fejedelem” Magyar Lettre Internationale, 40 „Levél Toledóba" Magyar Lettre Internationale, 52 „Virágzabálók” (részletek) Magyar Lettre Internationale, 59, 60, 65,68 „Esther Kinsky fotóiról” Magyar Lettre Internationale, 81 „Hangszórók országa” Magyar Lettre Internationale, 85 „Két” Magyar Lettre Internationale, 93 (Csaplár Vilmossal, Láng Zsolttal és Lengyel Péterrel) „A történelem visszatéréséről az irodalomba" Magyar Lettre Internationale, 32 A szabadságban az is kényelmetlen, hogy többet mutat, nagyobb a gyertya lángja. Jobban látszik a butaság. Szabad lettél, buta lehetsz, mondjad, hirdesd a hülyeséget. Szóval szerintem csak elő­jött a bokor mögül, ami eddig nem annyira lát­szott. Most kicsit elgondolkodtam. Hogy a süllye­désben magának is igaza van. Szóval csak annyit mondok, hogy történt az országgal, ami történt, volt mire alapozni. ■ A generációk közötti, vagy a társadalmi ré­tegek közötti, netán a vallási, vagy világszem­léleti különbségek miatti ellentétek szülik a sok tragédiát? ■ A tragédiát az élet szüli, és nagyon ért hozzá, meg láthatóan szereti is gondozni, variálni, te­tézni, kozmetikázni. De mondok mást. Az Olasz­­liszkán meglincselt Szögi Lajosnak vállalkozó volt, vagy még mindig az talán, az édesapja. Volt egy cigány munkása. Szorgalmas ember volt, megbe­csülte az idős Szögi. Azért mondom, hogy volt, mert ő meg a cigánygyilkosságok egyik áldozata lett. Az idős Szögi meg aztán támogatta a családját. De ezek, hogy is mondjam csak, látványos, han­gos tragédiák. Az életünk nagy törései és repedé­sei a színfalak mögött, a családi házban - tiszta udvar, rendes ház stb. - a konyhában, csöndes elhagyatottságban, két csorba félmondat között történik. A tanulság az, ha van, hogy az efféle fél­mondatok közé befér az életünk. Azt mondta a be­szélgetés elején, hogy a legsötétebb színeket hasz­nálom. De biztosan? ■ Azt mondtam, igen. És úgy is gondolom. ■ Csak azért jutott ez most az eszembe, mert né­hány szereplővel azért mégis jól bántam, az Isten. Haza. Csal­ban. Van néhány beteljesült szerel­mem. Meg talán a remény lényege az is, hogy az ember végül csak megteszi, amit meg kell tennie. Sokszor az utolsó pillanatban. De megkérdezi, ki­mondja, szembesíti a másikat, az apját, az anyját, a gyerekét valami nagyon fontossal. Hányan nem tesszük ezt meg, lekésünk róla, aztán meg életünk végéig rágódunk. Sokszor így is rágódunk, de leg­alább a kötelességet letudtuk. ■ Nem egészen győzött meg. Rosszabb társa­dalom ez, mint mondjuk a német, az amerikai, vagy a romániai, amely országokban gyakran megfordult? ■ Még véletlenül se venném a bátorságot, hogy más társadalmakkal összehasonlítsam a magyart. Én a társadalmat, mivel nem vagyok tudós, konk­rét példákon keresztül nézem, az utcát járom, a kocsmában figyelek, a vonaton és a buszon hall­gatózom, a piacon téblábolok. Látom a csupa seb családomat. Látom azokat a családokat, amiknek ideiglenesen a része voltam. A magyar társada­lomnak vannak akut problémái, például a másság kezelése. A másmilyen ember, a meleg, a barnább, a menekült, az öregebb, a szegényebb, a fiatalabb. Mintha kimondatlanul is lenne egy össztársadal­mi óhaj, kicsiben és nagyban, ami így szól, már bocsánat, hasonlíts hozzám, bazmeg, és akkor jó lesz. Jó lesz nekünk. Nem olyan nehéz, legyél olyan, mint én. ■ Milyen is? ■ Nem az a lényeg, hogy milyen. Hanem hogy ne más. Mert az olyan nyugtalanító, ha nem ha­sonlít a másik, hogy neki is van érdeke, véleménye, hogy artikulál a nyomorult. Az eltéréssel szembe­ni virulens arrogancia, ez a mindent benövő, kiirt­­hatatlan társadalmi gaz jött rá az életünkre. Igaza van, ennyiben tényleg van változás, rosszabbodás. Mert nem volt ez szükségszerű talán. Az lett az új szlogen, hogy kövess, higgy bennem, szeresd a vadászatot, a focit, töltsünk kolbászt, főzzünk pálinkát. Vagy meg lehet fordítani. Nézd, én is olyan vagyok, mint te, rosszul áll rajtam az öltöny, úgy köpöm a szotyolát, ahogy te, úgy viccelődök, jó vagyok az embereimmel, figyelek nagyon az enyémekre, és a juppi kíséretemet bármikor sa­rokba kúrom, vagy megkorbácsolom. Én te va­gyok, érted? ■ Az imént példákat ígért. ■ Nézzük meg, hogyan viselkedik a magyar ember egy sorban, egy bolti sorban, egy jegypénz­tár előtt, a postán, a gyógyszertárban. Nézze csak meg, hogyan reklamál a magyar ember. Vagy félve, szorongva, vagy dühösen, fölháborodva. Nem tudja nyugodtan azt mondani, hogy nem, kérem, nem ezt vártam. Én nem ezt akartam, cserélje ki, legyen szíves. Nézze meg, hogy fogadja a magyar a reklamációt. Kardot ránt, nem? Hogyan bánik az idővel, van-e neki, a magyar az idővel nagyon kü­lönös viszonyban van, elkésik, túl hamar érkezik, nincs neki, sok van neki, nem tud vele mit kezde­ ni. Nézze meg az általános problémakezelést. Ha a magyarnak támad egy akármilyen, egy kicsi, egy hétköznapi problémája, akkor máris röpköd az átok, vér fog folyni. És szeretnék több nő igazgatót látni, és több férfi tanítót. Például: Magyarorszá­gon méltatlanul kevés a női orgazmus. Viccesen hangzik, pedig komoly. ■ A hősei tele vannak szorongással, félelemmel. Maga is fél? A jelentől, vagy a jövőtől? ■ Erről nemrégen beszéltem egy interjúban. Hogy természetesen félek. Gyakorló szorongó va­gyok, kaphattam volna már ezért díjat is. Jó na­gyot, fényeset. A félelmemet megpróbálom hasz­nosítani, ez íróként azonban kisdiákos feladat, ábécé, vonalon írás. De különben nem is a féle­lemmel van a gond. Hanem a megijedés hiányá­val. Félünk, nagyon sokan sokféleképpen félnek, a szorongásból élünk, a rémképeinktől kérünk enni, kapunk is, nassoltat is bennünket, szó se róla, viszont nem ijedünk meg. Pedig azt sem ár­tana. Sőt. ■ Mitől kellene megijedni? ■ Ha félsz, egy folyamat részese vagy. Olyan nehéz kiszállni, dideregve robog a kisvasút. Fé­lelem közben elszíneződik a világ. Ha megijedsz, megállsz. És nézed, mitől ijedtél meg. Magadtól? A másiktól? Az iránytól? Az országodtól? Ijedj meg, legyenek újra erősek a kontúrok. Az igazi szo­rongásnak nincsenek szavai. A megijedésnek igen. A megijedés kéri a megnevezést. Mondd el. És el is tudod mondani. ■ Sokak szerint - én magam is így érzem - Göncz Árpád halálával végleg elsüllyedt az a li­berális Magyarország, vagy inkább annak az esélye, amiben a kilencvenes évek elejétől hinni próbáltunk. Ezt hogyan látja? ■ Úgy látom, édes kis illúzió, hogy lett volna li­berális Magyarország. Volt egy zavaros, bonyolult viszonyokra ráébredő és reménykedő Magyaror­szág, ami egy ideig erősen hitt a liberálisoknak­­ is, aztán pedig egyre kevésbé bízott bennük. És még azt sem mondhatjuk, hogy ok nélküli volt az általános bizalomvesztés. Azonban korántsem biztos, hogy ha valaki hamisan énekel, a dallal van a baj. Nem volt liberális Magyarország, és úgy néz ki, nem is lesz. Finoman fogalmazva, másra van igény. ■ Nem tartozik a közéleti szerepet vállaló írók közé. Mégis szinte minden, amit ír, egyértelművé teszi, hogy mit gondol arról, ami velünk törté­nik. Sosem gondolta, hogy ki kéne állnia a nyil­vánosság elé, hogy többen tudjanak arról, amit fontosnak tart? ■ Nem. És egyáltalán, hogyan álljak ki? Néha aláírok, nem mindig. Szónokoljak tüntetésen? Ko­moly szereptévesztés lenne. Elmegyek tüntetni, szevasz, szevasz, és még a kutya?, a kislányt fölvet­ték?, hiszen jól ismerjük egymást, kétezer-tizen­­öten mindig vagyunk, család. Ábrázolom, amit látok, megírom, úgy értem, szépirodalmilag, amit gondolok, fölolvasó esteken elmondom, ha rákér­deznek, hogy szerintem mi igen, mi nem, meg mi a talán, és ez ennyi. Tragikus és unalmas. Persze, erős érzéseim vannak, azokat adandó alkalommal artikulálom, de én ennél többet nem akarok. Nem áll jól, nem az én kabátom, nagyon lötyögne. ■ Mit gondol az értelmiség, az írni tudó és gon­dolkodó emberek megítéléséről a mai Magyar­­országon? ■ Úristen. Most erre mit mondhatnék?! A könyv­kiadás tombol, maradt néhány jó színházunk, a ta­nárok följelenthetik egymást, a hálapénz örök, bunkózzák a civileket, és mert van egy általános iskolai tanári végzettségem, én is lehetnék sport­professzor, rektor, vally. Oké, a hisztéria, a sértett­ség, a frusztráció az értelmiségi lét nélkülözhetet­len alapkelléke. Mintha mindenkinek jobban fájna a maga sebe, mint ahogy kellene. Na, de akkor egyszerre lesz egy olyan bemutató, mint a Kato­nában „Az olaszliszkai”. Ez az előadás szerintem jelentős értelmiségi tett volt. Kísértés, veszélyes, sötét vizek, a kimondhatatlan példás körbeszava­­lása, pokoljárás, amit akarunk. Azt valahogy soha nem értettem, hogy némely hasonszőrűek több művészeti tett, több jó mondat helyett miért vá­lasztják a több pénzt. Konkrét példa? Jó, érteni véltem Kertész Imrét, de nem fogadtam el, hogy elfogadja a kitüntetését. ■ A sokféle műfaj - tárca, novella, gyerekek­nek szóló és felnőtteknek szóló mese, regény, stb. - közül mit érez legközelebb magához? Úgy értem, melyiket könnyebb írni? Mikor választja ezt, vagy épp azt a műfajt? ■ A tárcának megvan a maga ideje, kedd és csü­törtök, meg kell írni, punktum. Hát persze, köny­­nyű ez látszólag. Fölsercintesz egy gyufaszálat, ha­gyod elégni, megfordítasz egy falevelet, elolvasod a háterezet kisversét, a világkancsóból löttyintesz egy pohárkába, tárca. És elkínálod. Könnyű. Na, de huszonöt éven át nap mint nap is könnyű?! Mondtam sokszor, a legjobban regényt szeretek írni, az a legfélelmetesebb kaland, de semmit nem adnék semmiért. ■ Azért úgy emlékszem, nem volt mindig olyan problémamentes a tárcához való viszonya. ■ Engem sokszor óvtak a rövid formák se­­kélyességétől. Igen, már a kezdet kezdetén is.

Next