Magyar Lettre Internationale 2015/2016. tél (99. szám)
DARVASI - Darvasi László: Ladik, komp, nemzeti gumimatrac (Váradi Júlia interjúja)
M .1 i> \ .1 r lett r e 1 n i e r n a i m> n I «.• • 9 9. s / á m 1ÓH/I6 tél „A Félfülű Fejedelem” Magyar Lettre Internationale, 40 „Levél Toledóba" Magyar Lettre Internationale, 52 „Virágzabálók” (részletek) Magyar Lettre Internationale, 59, 60, 65,68 „Esther Kinsky fotóiról” Magyar Lettre Internationale, 81 „Hangszórók országa” Magyar Lettre Internationale, 85 „Két” Magyar Lettre Internationale, 93 (Csaplár Vilmossal, Láng Zsolttal és Lengyel Péterrel) „A történelem visszatéréséről az irodalomba" Magyar Lettre Internationale, 32 A szabadságban az is kényelmetlen, hogy többet mutat, nagyobb a gyertya lángja. Jobban látszik a butaság. Szabad lettél, buta lehetsz, mondjad, hirdesd a hülyeséget. Szóval szerintem csak előjött a bokor mögül, ami eddig nem annyira látszott. Most kicsit elgondolkodtam. Hogy a süllyedésben magának is igaza van. Szóval csak annyit mondok, hogy történt az országgal, ami történt, volt mire alapozni. ■ A generációk közötti, vagy a társadalmi rétegek közötti, netán a vallási, vagy világszemléleti különbségek miatti ellentétek szülik a sok tragédiát? ■ A tragédiát az élet szüli, és nagyon ért hozzá, meg láthatóan szereti is gondozni, variálni, tetézni, kozmetikázni. De mondok mást. Az Olaszliszkán meglincselt Szögi Lajosnak vállalkozó volt, vagy még mindig az talán, az édesapja. Volt egy cigány munkása. Szorgalmas ember volt, megbecsülte az idős Szögi. Azért mondom, hogy volt, mert ő meg a cigánygyilkosságok egyik áldozata lett. Az idős Szögi meg aztán támogatta a családját. De ezek, hogy is mondjam csak, látványos, hangos tragédiák. Az életünk nagy törései és repedései a színfalak mögött, a családi házban - tiszta udvar, rendes ház stb. - a konyhában, csöndes elhagyatottságban, két csorba félmondat között történik. A tanulság az, ha van, hogy az efféle félmondatok közé befér az életünk. Azt mondta a beszélgetés elején, hogy a legsötétebb színeket használom. De biztosan? ■ Azt mondtam, igen. És úgy is gondolom. ■ Csak azért jutott ez most az eszembe, mert néhány szereplővel azért mégis jól bántam, az Isten. Haza. Csalban. Van néhány beteljesült szerelmem. Meg talán a remény lényege az is, hogy az ember végül csak megteszi, amit meg kell tennie. Sokszor az utolsó pillanatban. De megkérdezi, kimondja, szembesíti a másikat, az apját, az anyját, a gyerekét valami nagyon fontossal. Hányan nem tesszük ezt meg, lekésünk róla, aztán meg életünk végéig rágódunk. Sokszor így is rágódunk, de legalább a kötelességet letudtuk. ■ Nem egészen győzött meg. Rosszabb társadalom ez, mint mondjuk a német, az amerikai, vagy a romániai, amely országokban gyakran megfordult? ■ Még véletlenül se venném a bátorságot, hogy más társadalmakkal összehasonlítsam a magyart. Én a társadalmat, mivel nem vagyok tudós, konkrét példákon keresztül nézem, az utcát járom, a kocsmában figyelek, a vonaton és a buszon hallgatózom, a piacon téblábolok. Látom a csupa seb családomat. Látom azokat a családokat, amiknek ideiglenesen a része voltam. A magyar társadalomnak vannak akut problémái, például a másság kezelése. A másmilyen ember, a meleg, a barnább, a menekült, az öregebb, a szegényebb, a fiatalabb. Mintha kimondatlanul is lenne egy össztársadalmi óhaj, kicsiben és nagyban, ami így szól, már bocsánat, hasonlíts hozzám, bazmeg, és akkor jó lesz. Jó lesz nekünk. Nem olyan nehéz, legyél olyan, mint én. ■ Milyen is? ■ Nem az a lényeg, hogy milyen. Hanem hogy ne más. Mert az olyan nyugtalanító, ha nem hasonlít a másik, hogy neki is van érdeke, véleménye, hogy artikulál a nyomorult. Az eltéréssel szembeni virulens arrogancia, ez a mindent benövő, kiirthatatlan társadalmi gaz jött rá az életünkre. Igaza van, ennyiben tényleg van változás, rosszabbodás. Mert nem volt ez szükségszerű talán. Az lett az új szlogen, hogy kövess, higgy bennem, szeresd a vadászatot, a focit, töltsünk kolbászt, főzzünk pálinkát. Vagy meg lehet fordítani. Nézd, én is olyan vagyok, mint te, rosszul áll rajtam az öltöny, úgy köpöm a szotyolát, ahogy te, úgy viccelődök, jó vagyok az embereimmel, figyelek nagyon az enyémekre, és a juppi kíséretemet bármikor sarokba kúrom, vagy megkorbácsolom. Én te vagyok, érted? ■ Az imént példákat ígért. ■ Nézzük meg, hogyan viselkedik a magyar ember egy sorban, egy bolti sorban, egy jegypénztár előtt, a postán, a gyógyszertárban. Nézze csak meg, hogyan reklamál a magyar ember. Vagy félve, szorongva, vagy dühösen, fölháborodva. Nem tudja nyugodtan azt mondani, hogy nem, kérem, nem ezt vártam. Én nem ezt akartam, cserélje ki, legyen szíves. Nézze meg, hogy fogadja a magyar a reklamációt. Kardot ránt, nem? Hogyan bánik az idővel, van-e neki, a magyar az idővel nagyon különös viszonyban van, elkésik, túl hamar érkezik, nincs neki, sok van neki, nem tud vele mit kezde ni. Nézze meg az általános problémakezelést. Ha a magyarnak támad egy akármilyen, egy kicsi, egy hétköznapi problémája, akkor máris röpköd az átok, vér fog folyni. És szeretnék több nő igazgatót látni, és több férfi tanítót. Például: Magyarországon méltatlanul kevés a női orgazmus. Viccesen hangzik, pedig komoly. ■ A hősei tele vannak szorongással, félelemmel. Maga is fél? A jelentől, vagy a jövőtől? ■ Erről nemrégen beszéltem egy interjúban. Hogy természetesen félek. Gyakorló szorongó vagyok, kaphattam volna már ezért díjat is. Jó nagyot, fényeset. A félelmemet megpróbálom hasznosítani, ez íróként azonban kisdiákos feladat, ábécé, vonalon írás. De különben nem is a félelemmel van a gond. Hanem a megijedés hiányával. Félünk, nagyon sokan sokféleképpen félnek, a szorongásból élünk, a rémképeinktől kérünk enni, kapunk is, nassoltat is bennünket, szó se róla, viszont nem ijedünk meg. Pedig azt sem ártana. Sőt. ■ Mitől kellene megijedni? ■ Ha félsz, egy folyamat részese vagy. Olyan nehéz kiszállni, dideregve robog a kisvasút. Félelem közben elszíneződik a világ. Ha megijedsz, megállsz. És nézed, mitől ijedtél meg. Magadtól? A másiktól? Az iránytól? Az országodtól? Ijedj meg, legyenek újra erősek a kontúrok. Az igazi szorongásnak nincsenek szavai. A megijedésnek igen. A megijedés kéri a megnevezést. Mondd el. És el is tudod mondani. ■ Sokak szerint - én magam is így érzem - Göncz Árpád halálával végleg elsüllyedt az a liberális Magyarország, vagy inkább annak az esélye, amiben a kilencvenes évek elejétől hinni próbáltunk. Ezt hogyan látja? ■ Úgy látom, édes kis illúzió, hogy lett volna liberális Magyarország. Volt egy zavaros, bonyolult viszonyokra ráébredő és reménykedő Magyarország, ami egy ideig erősen hitt a liberálisoknak is, aztán pedig egyre kevésbé bízott bennük. És még azt sem mondhatjuk, hogy ok nélküli volt az általános bizalomvesztés. Azonban korántsem biztos, hogy ha valaki hamisan énekel, a dallal van a baj. Nem volt liberális Magyarország, és úgy néz ki, nem is lesz. Finoman fogalmazva, másra van igény. ■ Nem tartozik a közéleti szerepet vállaló írók közé. Mégis szinte minden, amit ír, egyértelművé teszi, hogy mit gondol arról, ami velünk történik. Sosem gondolta, hogy ki kéne állnia a nyilvánosság elé, hogy többen tudjanak arról, amit fontosnak tart? ■ Nem. És egyáltalán, hogyan álljak ki? Néha aláírok, nem mindig. Szónokoljak tüntetésen? Komoly szereptévesztés lenne. Elmegyek tüntetni, szevasz, szevasz, és még a kutya?, a kislányt fölvették?, hiszen jól ismerjük egymást, kétezer-tizenöten mindig vagyunk, család. Ábrázolom, amit látok, megírom, úgy értem, szépirodalmilag, amit gondolok, fölolvasó esteken elmondom, ha rákérdeznek, hogy szerintem mi igen, mi nem, meg mi a talán, és ez ennyi. Tragikus és unalmas. Persze, erős érzéseim vannak, azokat adandó alkalommal artikulálom, de én ennél többet nem akarok. Nem áll jól, nem az én kabátom, nagyon lötyögne. ■ Mit gondol az értelmiség, az írni tudó és gondolkodó emberek megítéléséről a mai Magyarországon? ■ Úristen. Most erre mit mondhatnék?! A könyvkiadás tombol, maradt néhány jó színházunk, a tanárok följelenthetik egymást, a hálapénz örök, bunkózzák a civileket, és mert van egy általános iskolai tanári végzettségem, én is lehetnék sportprofesszor, rektor, vally. Oké, a hisztéria, a sértettség, a frusztráció az értelmiségi lét nélkülözhetetlen alapkelléke. Mintha mindenkinek jobban fájna a maga sebe, mint ahogy kellene. Na, de akkor egyszerre lesz egy olyan bemutató, mint a Katonában „Az olaszliszkai”. Ez az előadás szerintem jelentős értelmiségi tett volt. Kísértés, veszélyes, sötét vizek, a kimondhatatlan példás körbeszavalása, pokoljárás, amit akarunk. Azt valahogy soha nem értettem, hogy némely hasonszőrűek több művészeti tett, több jó mondat helyett miért választják a több pénzt. Konkrét példa? Jó, érteni véltem Kertész Imrét, de nem fogadtam el, hogy elfogadja a kitüntetését. ■ A sokféle műfaj - tárca, novella, gyerekeknek szóló és felnőtteknek szóló mese, regény, stb. - közül mit érez legközelebb magához? Úgy értem, melyiket könnyebb írni? Mikor választja ezt, vagy épp azt a műfajt? ■ A tárcának megvan a maga ideje, kedd és csütörtök, meg kell írni, punktum. Hát persze, könynyű ez látszólag. Fölsercintesz egy gyufaszálat, hagyod elégni, megfordítasz egy falevelet, elolvasod a háterezet kisversét, a világkancsóból löttyintesz egy pohárkába, tárca. És elkínálod. Könnyű. Na, de huszonöt éven át nap mint nap is könnyű?! Mondtam sokszor, a legjobban regényt szeretek írni, az a legfélelmetesebb kaland, de semmit nem adnék semmiért. ■ Azért úgy emlékszem, nem volt mindig olyan problémamentes a tárcához való viszonya. ■ Engem sokszor óvtak a rövid formák sekélyességétől. Igen, már a kezdet kezdetén is.