Magyar Lettre Internationale 2016. tavasz (100. szám)

KOMMENTÁROK, VITÁK - Majerek, Rafal: Vilikovský meg az Első és utolsó szerelem

emberekről, és legelső sorban saját magá­ról gondolkodott. A hős mantraként ismételgeti Gert­rud Stein híres mondatának (amit egyéb­ként ugyancsak felidéz) „A rózsa az rózsa az rózsa" különféle parafrázisait: „A világ menete a világ menete a világ menete" (i.m., 24., 57.) abból kiindul­va, hogy a valóság adott és létező vala­mi: a mélyenszántó elemzések, a rejtett értelem és a titokzatos jelentés kutatása nem képes változtatni státuszán, tehát felesleges. Ezt a racionális meggyőződést, amelyet az is erősít, hogy nem érdeklő­dik saját személye iránt: „Fogalmazhat­nánk úgy is, hogy kerülte a saját magával való találkozást." (i.m., 22.) szembesíti a „káosz időszakából” való gondolatokkal és érzésekkel, amelyeket nem tud egy­értelműen megmagyarázni. A feleségé­nek feltett kérdései: mit ér az élet, mi az értelme, van-e teljesség­érzése, ugyan­azok az egyre sürgetőbb kérdések, ame­lyeket magának is feltesz. Ez az elsőrendű problémája, amely önreflexióra készteti. A legfontosabb terep, ahol választ keres, a múltbeli tapasztalatok terepe. A múltba (gyerek-és kamaszkorába) Rézi, a régi cselédjük vezeti vissza, aki­nek emléke az egyik hirtelen emléke­zetvillanásból bukkan elő: „váratlan felfe­dezés”, amely azután fokozatosan vezet el újabb és újabb visszatekintések egész sorához. Ramil megpróbálja felidézni az alakját, beszélget róla a nővérével, végül elhatározza, hogy megkeresi a sírját, amit lefotóz. Mialatt ezeket az elmosódott nyo­mokat keresi, tudatosodik benne, mi volt Rézi létezésének kulcsa a házukban: hiá­nya, illetve jelenléte. „Milyen kevés valódi emlék élt Réziről a fejében! És nemcsak Kamil fejében, hanem egykor az otthonuk­ban is, milyen kevés helyet foglalt el! Tele volt vele a ház, ott volt minden ténykedés­ben, minden történésben, de tökéletesen feloldódott bennük.” (i.m., 30.) Miközben felidézi Rézi konkrét viselkedését az egyes helyzetekben, nem tudatosítja magában, állítja az elbeszélő, hogy ezek az emlékek elsősorban őrá magára, s az akkori érzé­seire vonatkoznak. A tény, hogy a cseléd alakján keresztül találja meg saját évek­kel azelőtti személyiségének foszlányait, mutatja, mennyire fontos szerepet játszott az életében. A korábban már idézett inter­júban Vilikovsky olyan értelmezést sugall, amely szerint Rézi volt Kamil első sze­relme. (Balogh-Vilikovsky, 2013.). Ez az olvasat magyarázatot adna arra, miért van az, hogy a hős évekkel később igencsak kelletlenül nyilatkozik Rézi imádójáról, aki szintén feltűnik egy emlékében. Paradox, hogy egy személy, aki nagyon hosszú időn keresztül nem is volt jelen hamil emléke­zetében, hirtelen ennyire fontos vonat­kozási ponttá válik, amikor a hős az élet értékéről gondolkodik, amikor azt latol­gatja, van-e folytonossága identitásának, illetve létre kell-e hoznia saját létezésének konkrét, materiális bizonyítékait. Kégi alakjával függ össze az élet auten­­tikusságának és az emberi kapcsolatok őszinteségének kérdése is, illetve hogy vajon mennyiben akarunk mások elvá­rásainak megfelelni, és mennyiben saját szükségleteinket elégítjük ki. Azok az emlékek, amelyekben Rézi határozottan (akár szóval, akár gesztussal) elmondta, mit gondol az adott helyzetről vagy sze­mélyről, anekdotikusak, viszont nagyon határozott és stabil értékrendhez kötő­désről tanúskodnak. Úgy tűnik azonban, a hős kételkedik az autentikusság elvében, az emberi kapcsolatokat egy kitalált termi­nussal „használati felszíni kapcsolatoknak" nevezi, a használati felszín „azt a réteget volt hivatott jelölni, amit az ember meg­mutat magából a külvilág felé. Az, ami a másokkal való kapcsolattartásban bevált, a korábbi tapasztalatok alapján a legalkal­masabbnak mutatkozott.” (i. m. 61.). Bizo­nyos fokig jung personájára emlékeztet, bár a hős egyszer kialakított „használati fel­színéből” csak egy van, és az marad vele örökre. Az, hogy elidegenedett önma­gától is és az emberektől is, és nem tud azonosulni saját viselkedésével, a legin­kább a vernisszázs jeleneteiben mutat­kozik meg. „Folyton valaki megszólította Kamilt és egy torkában rejtőző idegen mindannyiszor válaszolt is valamit. Minden a háta mögött történt, ő is mintha háttal állt volna saját magának és döbbenten figyelte a saját viselkedését.” (i.m. 130.) Az idézett jelenet igazolhatja, hogy a hős nem képes megtalálni helyét a jelen vilá­gában, nem bízik a világban, nem akar cse­lekvőként részt venni benne, ami korábbi menekülési kísérleteiből is látszik (abból, hogy nem akarja bemutatni művészetét, a „retrofotográfia" felé fordulásából, illet­ve a „város szellemeinek” előhívására irá­nyuló kísérleteiből). Kamil számára a ter­rorizmus legrosszabb fajtája „az állandó újdonság terrorja” (i. m. 11.), ez magyaráz­za a menekülési kísérleteket, amelyek egy bizonyos fajta melankóliával kapcsolódnak össze: ez a hős meghatározó állapota. A múlt nyomaiban próbál egy bizonyos fajta stabilitásra és biztonságra lelni, ezek azok az értékek, amelyeket gyerekkorá­ban Rézi jelentett számára. A hősre jól illik Zygmunt Bauman diagnózisa, mely szerint a modern élet fragmentált, epizodikus, és nincs egyértelmű jelentése. Ez lehetne Az első és utolsó szerelem első részének summázata: „A jelek ellentmondásosak és félrevezetőek. Egy egyszerűbb, egyértel­műbb világról álmodunk, amely egyetlen pillantással átfogható, egyetlen mérték­kel felmérhető. A „nagy leegyszerűsítés vágya” az évszázadok óta ismert melankó­lia modern utáni változata, a romantikus ennyi modern utáni kiadása. Azt mond­hatjuk, az egyszerűsítés vágya a modern utáni idők leginkább tapintható pszichó­zisa, a modern utáni élet természetes és ragályos betegsége." (Bauman, 1993, 39.) A negyedik nyelv A könyv második szövege A negyedik nyelv Tuvia Rübner Postcard from Pressburg-Bra­­ tislava című verséből vett idézettel kezdő­dik: „Pressburg háromnyelvű város volt. A negyedik nyelv a hallgatás.” (Vilikovsky, 2013. 137.) Tekintettel arra, hogy a költő Pozsonyban született, családja a holoka­uszt áldozata lett, ő maga pedig 1941-ben emigrált, az idézet arra utal, hogy az elbe­szélés az egyéni sorsok kiszolgáltatottsá­gát mutatja be, azt, hogy az egyén sorsa mindig az ún. nagy történelem pusztító mechanizmusainak függvénye. A műben több réteget különíthetünk el, közülük a narráció síkja játssza a domi­náns, a többi réteg megszerveződése szempontjából is meghatározó szere­pet. Legszembetűnőbb vonása a szöveg nem-referenciális jellegére való többszöri rámutatás. A hősről például ezt olvashat­juk: „Ez a férfi nem egy igazi férfi, csak egy elbeszélés szereplője. Akár főhősnek is nevezhetnénk, de nem nevezzük így, mert nincs benne semmi hősies. Gabri­el lesz a neve, hogy ne tévesszük össze a Józsefekkel, Mártonokkal, Györgyökkel és Pálokkal, akikből olyan sok van mife­lénk.”K. m., 141.) Ráadásul a narrátor szó­lamába az író bekapcsolja társszerzőként az olvasót is: „S hogy ki az a­­mi? Nos, hát én és te, kedves olvasó, kedves olvasónő, valamint a papírra nyomtatott betűk. A mi kis szerzői kollektívánk, ennek az elbeszé­lésnek az alkotói.” (i.m., 143.) Ez az epi­kai kategóriákkal folytatott posztmodern játék, ahogyan a főhős külsejére, szoká­saira, nőkhöz fűződő viszonyára vonat­kozó irónia is, távolságteremtésre szolgál, illetve egyfajta védekezés az emlékekből és a háborús tapasztalatokból előhívódó képekkel szemben. A mű hőse, Gabriel, részt vesz egy projektben, amely nagy történelmi kataklizmák túlélőinek elbe­széléseit örökíti meg hangfelvételek for­májában („oral history"), mintegy kikere­kítendő a múltról való tudást. Gábriel szá­mára különösen értékesek ezek, mivel az a meggyőződése, hogy a hivatalos törté­nettudomány által adott változattal szem­ben a szóban elmondott történelem az igazi történelem. Ez magyarázza egy bizonyos K. G.-G. nevű mérnök emlé­kezéseinek beemelését a műbe (idéző­jelek közt, s a mű végén a bibliográfiai adatok feltüntetésével). Az emlékezések az első világháború kezdetétől az októbe­ri forradalom eseményein keresztül a hős Csehszlovákiába érkezéséig mondják el a történetet. Történeti munkákból ismert eseményekről van szó, amelyeket itt egyéni nézőpontból látunk, s a hős sze­rint éppen emiatt hitelesek. Az elbeszélő azonban másként látja: „Mi most itt még a fentiekhez hozzáfűzhetjük, hogy átírás után az elbeszélt történelem is papírra vetett betűhalmazként végzi. Semmiben sem különbözik azoktól a betűktől, ami­vel a történelem tankönyveket vagy az elbeszéléseket írják.” (i.m., 146.). A mag­nóra vett emlékezések igazságának kér­déséhez még visszatérünk. A szöveg következő intertextuális síkját, ugyan­csak idézetek formájában Sönke Nertzel Abgehört című könyvének részletei adják. Wehrmacht-tisztek beszélgetéseiről van szó, amelyeket 1942-1945 között Nagy- Britanniában, a Trent Park fogolytáborban rögzítettek. A beszélgetések elsősorban a zsidókérdés ún. végső megoldásának tervével és végrehajtásával kapcsolato­sak, a terv helyességét, végrehajtásának módjait taglalják. Ezek a kihallgatott és lejegyzett beszélgetések vezetnek el a mű kulcskérdéséhez: hogyan lehet nyelvileg megragadni, leírni a holokausztot. A hősnek felajánlják, hogy vegyen részt a Pozsonyból Auschwitzba elhurcolt áldo­zatok emlékére rendezett ünnepségen. Ő olvassa fel a transzportba bekerült fia­tal nők nevét. A népirtással kapcsolatos történelmi tudása ellenére ez az ese­mény megrázkódtatásként éri, aminek következében ő is felteszi magának azt a kérdést, amit olyan sokan és sokszor feltettek a huszadik században, s ami ma is megválaszolatlan: hogyan volt mindez lehetséges? A meggyilkolt zsidó nőkkel kapcsolatos gondolatok valamiféle szen­vedélyévé válnak Gábrielnek, valami módon reális alakot akar adni azoknak, akik elpusztultak, s akikből nem maradt más, mint a nevük egy darab papírra fel­írva. Különböző tevékenységekkel kísér­letezik: elmegy arra a helyre, ahonnan a transzportok indultak, abban a meggyő­ződésben, hogy megtalálja az áldozatok mérhetetlen fájdalmának és kétségbe­esésének nyomait, igyekszik, legalábbis lélekben megismételni azt az utat, ame­lyet a nőknek meg kellett tenniük, meg­próbálja elképzelni a külsejüket. Ezek a próbálkozások semmilyen ered­ménnyel nem járnak. Egy nap azonban egyik gondolata sajátos módon materia­lizálódik: meglátja az egyik nőt azok közül, akinek a nevét felolvasta az ünnepségen, Emma Schlesingert. A vele való beszélge­tésből megtudja, hogy éppen az állomás­ra készül, ahonnan a transzportnak indul­nia kell. Ennek az eseménynek a való­szerűségét semmi nem vonja kétségbe, noha értelmezhető hallucinációként is. Emma jelenlétét azután a hős különböző köznapi helyzetekben érzékeli, azonban egyre világosabban tudatosítja magában, hogy egyetlen cselekedete vagy áldoza­ta sem tudja megváltoztatni a történel­met, ezért aztán megadja magát: „Gab-137

Next