Magyar Lettre Internationale 2016. tavasz (100. szám)
KOMMENTÁROK, VITÁK - Majerek, Rafal: Vilikovský meg az Első és utolsó szerelem
emberekről, és legelső sorban saját magáról gondolkodott. A hős mantraként ismételgeti Gertrud Stein híres mondatának (amit egyébként ugyancsak felidéz) „A rózsa az rózsa az rózsa" különféle parafrázisait: „A világ menete a világ menete a világ menete" (i.m., 24., 57.) abból kiindulva, hogy a valóság adott és létező valami: a mélyenszántó elemzések, a rejtett értelem és a titokzatos jelentés kutatása nem képes változtatni státuszán, tehát felesleges. Ezt a racionális meggyőződést, amelyet az is erősít, hogy nem érdeklődik saját személye iránt: „Fogalmazhatnánk úgy is, hogy kerülte a saját magával való találkozást." (i.m., 22.) szembesíti a „káosz időszakából” való gondolatokkal és érzésekkel, amelyeket nem tud egyértelműen megmagyarázni. A feleségének feltett kérdései: mit ér az élet, mi az értelme, van-e teljességérzése, ugyanazok az egyre sürgetőbb kérdések, amelyeket magának is feltesz. Ez az elsőrendű problémája, amely önreflexióra készteti. A legfontosabb terep, ahol választ keres, a múltbeli tapasztalatok terepe. A múltba (gyerek-és kamaszkorába) Rézi, a régi cselédjük vezeti vissza, akinek emléke az egyik hirtelen emlékezetvillanásból bukkan elő: „váratlan felfedezés”, amely azután fokozatosan vezet el újabb és újabb visszatekintések egész sorához. Ramil megpróbálja felidézni az alakját, beszélget róla a nővérével, végül elhatározza, hogy megkeresi a sírját, amit lefotóz. Mialatt ezeket az elmosódott nyomokat keresi, tudatosodik benne, mi volt Rézi létezésének kulcsa a házukban: hiánya, illetve jelenléte. „Milyen kevés valódi emlék élt Réziről a fejében! És nemcsak Kamil fejében, hanem egykor az otthonukban is, milyen kevés helyet foglalt el! Tele volt vele a ház, ott volt minden ténykedésben, minden történésben, de tökéletesen feloldódott bennük.” (i.m., 30.) Miközben felidézi Rézi konkrét viselkedését az egyes helyzetekben, nem tudatosítja magában, állítja az elbeszélő, hogy ezek az emlékek elsősorban őrá magára, s az akkori érzéseire vonatkoznak. A tény, hogy a cseléd alakján keresztül találja meg saját évekkel azelőtti személyiségének foszlányait, mutatja, mennyire fontos szerepet játszott az életében. A korábban már idézett interjúban Vilikovsky olyan értelmezést sugall, amely szerint Rézi volt Kamil első szerelme. (Balogh-Vilikovsky, 2013.). Ez az olvasat magyarázatot adna arra, miért van az, hogy a hős évekkel később igencsak kelletlenül nyilatkozik Rézi imádójáról, aki szintén feltűnik egy emlékében. Paradox, hogy egy személy, aki nagyon hosszú időn keresztül nem is volt jelen hamil emlékezetében, hirtelen ennyire fontos vonatkozási ponttá válik, amikor a hős az élet értékéről gondolkodik, amikor azt latolgatja, van-e folytonossága identitásának, illetve létre kell-e hoznia saját létezésének konkrét, materiális bizonyítékait. Kégi alakjával függ össze az élet autentikusságának és az emberi kapcsolatok őszinteségének kérdése is, illetve hogy vajon mennyiben akarunk mások elvárásainak megfelelni, és mennyiben saját szükségleteinket elégítjük ki. Azok az emlékek, amelyekben Rézi határozottan (akár szóval, akár gesztussal) elmondta, mit gondol az adott helyzetről vagy személyről, anekdotikusak, viszont nagyon határozott és stabil értékrendhez kötődésről tanúskodnak. Úgy tűnik azonban, a hős kételkedik az autentikusság elvében, az emberi kapcsolatokat egy kitalált terminussal „használati felszíni kapcsolatoknak" nevezi, a használati felszín „azt a réteget volt hivatott jelölni, amit az ember megmutat magából a külvilág felé. Az, ami a másokkal való kapcsolattartásban bevált, a korábbi tapasztalatok alapján a legalkalmasabbnak mutatkozott.” (i. m. 61.). Bizonyos fokig jung personájára emlékeztet, bár a hős egyszer kialakított „használati felszínéből” csak egy van, és az marad vele örökre. Az, hogy elidegenedett önmagától is és az emberektől is, és nem tud azonosulni saját viselkedésével, a leginkább a vernisszázs jeleneteiben mutatkozik meg. „Folyton valaki megszólította Kamilt és egy torkában rejtőző idegen mindannyiszor válaszolt is valamit. Minden a háta mögött történt, ő is mintha háttal állt volna saját magának és döbbenten figyelte a saját viselkedését.” (i.m. 130.) Az idézett jelenet igazolhatja, hogy a hős nem képes megtalálni helyét a jelen világában, nem bízik a világban, nem akar cselekvőként részt venni benne, ami korábbi menekülési kísérleteiből is látszik (abból, hogy nem akarja bemutatni művészetét, a „retrofotográfia" felé fordulásából, illetve a „város szellemeinek” előhívására irányuló kísérleteiből). Kamil számára a terrorizmus legrosszabb fajtája „az állandó újdonság terrorja” (i. m. 11.), ez magyarázza a menekülési kísérleteket, amelyek egy bizonyos fajta melankóliával kapcsolódnak össze: ez a hős meghatározó állapota. A múlt nyomaiban próbál egy bizonyos fajta stabilitásra és biztonságra lelni, ezek azok az értékek, amelyeket gyerekkorában Rézi jelentett számára. A hősre jól illik Zygmunt Bauman diagnózisa, mely szerint a modern élet fragmentált, epizodikus, és nincs egyértelmű jelentése. Ez lehetne Az első és utolsó szerelem első részének summázata: „A jelek ellentmondásosak és félrevezetőek. Egy egyszerűbb, egyértelműbb világról álmodunk, amely egyetlen pillantással átfogható, egyetlen mértékkel felmérhető. A „nagy leegyszerűsítés vágya” az évszázadok óta ismert melankólia modern utáni változata, a romantikus ennyi modern utáni kiadása. Azt mondhatjuk, az egyszerűsítés vágya a modern utáni idők leginkább tapintható pszichózisa, a modern utáni élet természetes és ragályos betegsége." (Bauman, 1993, 39.) A negyedik nyelv A könyv második szövege A negyedik nyelv Tuvia Rübner Postcard from Pressburg-Bra tislava című verséből vett idézettel kezdődik: „Pressburg háromnyelvű város volt. A negyedik nyelv a hallgatás.” (Vilikovsky, 2013. 137.) Tekintettel arra, hogy a költő Pozsonyban született, családja a holokauszt áldozata lett, ő maga pedig 1941-ben emigrált, az idézet arra utal, hogy az elbeszélés az egyéni sorsok kiszolgáltatottságát mutatja be, azt, hogy az egyén sorsa mindig az ún. nagy történelem pusztító mechanizmusainak függvénye. A műben több réteget különíthetünk el, közülük a narráció síkja játssza a domináns, a többi réteg megszerveződése szempontjából is meghatározó szerepet. Legszembetűnőbb vonása a szöveg nem-referenciális jellegére való többszöri rámutatás. A hősről például ezt olvashatjuk: „Ez a férfi nem egy igazi férfi, csak egy elbeszélés szereplője. Akár főhősnek is nevezhetnénk, de nem nevezzük így, mert nincs benne semmi hősies. Gabriel lesz a neve, hogy ne tévesszük össze a Józsefekkel, Mártonokkal, Györgyökkel és Pálokkal, akikből olyan sok van mifelénk.”K. m., 141.) Ráadásul a narrátor szólamába az író bekapcsolja társszerzőként az olvasót is: „S hogy ki az ami? Nos, hát én és te, kedves olvasó, kedves olvasónő, valamint a papírra nyomtatott betűk. A mi kis szerzői kollektívánk, ennek az elbeszélésnek az alkotói.” (i.m., 143.) Ez az epikai kategóriákkal folytatott posztmodern játék, ahogyan a főhős külsejére, szokásaira, nőkhöz fűződő viszonyára vonatkozó irónia is, távolságteremtésre szolgál, illetve egyfajta védekezés az emlékekből és a háborús tapasztalatokból előhívódó képekkel szemben. A mű hőse, Gabriel, részt vesz egy projektben, amely nagy történelmi kataklizmák túlélőinek elbeszéléseit örökíti meg hangfelvételek formájában („oral history"), mintegy kikerekítendő a múltról való tudást. Gábriel számára különösen értékesek ezek, mivel az a meggyőződése, hogy a hivatalos történettudomány által adott változattal szemben a szóban elmondott történelem az igazi történelem. Ez magyarázza egy bizonyos K. G.-G. nevű mérnök emlékezéseinek beemelését a műbe (idézőjelek közt, s a mű végén a bibliográfiai adatok feltüntetésével). Az emlékezések az első világháború kezdetétől az októberi forradalom eseményein keresztül a hős Csehszlovákiába érkezéséig mondják el a történetet. Történeti munkákból ismert eseményekről van szó, amelyeket itt egyéni nézőpontból látunk, s a hős szerint éppen emiatt hitelesek. Az elbeszélő azonban másként látja: „Mi most itt még a fentiekhez hozzáfűzhetjük, hogy átírás után az elbeszélt történelem is papírra vetett betűhalmazként végzi. Semmiben sem különbözik azoktól a betűktől, amivel a történelem tankönyveket vagy az elbeszéléseket írják.” (i.m., 146.). A magnóra vett emlékezések igazságának kérdéséhez még visszatérünk. A szöveg következő intertextuális síkját, ugyancsak idézetek formájában Sönke Nertzel Abgehört című könyvének részletei adják. Wehrmacht-tisztek beszélgetéseiről van szó, amelyeket 1942-1945 között Nagy- Britanniában, a Trent Park fogolytáborban rögzítettek. A beszélgetések elsősorban a zsidókérdés ún. végső megoldásának tervével és végrehajtásával kapcsolatosak, a terv helyességét, végrehajtásának módjait taglalják. Ezek a kihallgatott és lejegyzett beszélgetések vezetnek el a mű kulcskérdéséhez: hogyan lehet nyelvileg megragadni, leírni a holokausztot. A hősnek felajánlják, hogy vegyen részt a Pozsonyból Auschwitzba elhurcolt áldozatok emlékére rendezett ünnepségen. Ő olvassa fel a transzportba bekerült fiatal nők nevét. A népirtással kapcsolatos történelmi tudása ellenére ez az esemény megrázkódtatásként éri, aminek következében ő is felteszi magának azt a kérdést, amit olyan sokan és sokszor feltettek a huszadik században, s ami ma is megválaszolatlan: hogyan volt mindez lehetséges? A meggyilkolt zsidó nőkkel kapcsolatos gondolatok valamiféle szenvedélyévé válnak Gábrielnek, valami módon reális alakot akar adni azoknak, akik elpusztultak, s akikből nem maradt más, mint a nevük egy darab papírra felírva. Különböző tevékenységekkel kísérletezik: elmegy arra a helyre, ahonnan a transzportok indultak, abban a meggyőződésben, hogy megtalálja az áldozatok mérhetetlen fájdalmának és kétségbeesésének nyomait, igyekszik, legalábbis lélekben megismételni azt az utat, amelyet a nőknek meg kellett tenniük, megpróbálja elképzelni a külsejüket. Ezek a próbálkozások semmilyen eredménnyel nem járnak. Egy nap azonban egyik gondolata sajátos módon materializálódik: meglátja az egyik nőt azok közül, akinek a nevét felolvasta az ünnepségen, Emma Schlesingert. A vele való beszélgetésből megtudja, hogy éppen az állomásra készül, ahonnan a transzportnak indulnia kell. Ennek az eseménynek a valószerűségét semmi nem vonja kétségbe, noha értelmezhető hallucinációként is. Emma jelenlétét azután a hős különböző köznapi helyzetekben érzékeli, azonban egyre világosabban tudatosítja magában, hogy egyetlen cselekedete vagy áldozata sem tudja megváltoztatni a történelmet, ezért aztán megadja magát: „Gab-137