Magyar Lettre Internationale 2016. tavasz (100. szám)
VILIKOVSKÝ - Vilikovský, Pavel: Szlovák panteon
Minar Leitre Internationale • 100 . szám 2016 tapasz__________________________ leverésében, az ő szemükben a nagy szláv testvért jelentette, mely azért jött, hogy a magyar pöffeszkedéssel szemben megmentse a kis szláv népeket. (Máig eleven a nagy szláv testvér és megmentő mítosza, s ennek gyökere valószínűleg eddig az epizódig nyúlik vissza, és meglepő, nem csak szélsőséges politikai tévelygők harapnak rá, hanem például az egykori kormányelnök, a Kereszténydemokrata Mozgalom vezetője, Ján Carnogursky is.) A nemzeti szükségleteket nézve talán indokolt, ám anakronisztikus és alkalmatlan második cselekvési terv jelenléte a szlovák részvétellel kapcsolatban a történelmi mozgásokban és mozgalmakban még sokszor megmutatkozott, gyakran komikus formában. Egy jeles szlovák irodalomtörténész egy beszélgetés során ezt a jelenséget azzal a képpel fejezte ki, hogy a szlovákok belekezdtek a második felvonásba, de a színdarab szövege és konfliktushálózata még az első felvonásból való. „Nem kell a másé, de a miénket nem adjuk!” Ennek a visszamaradottságnak voltak objektív okai is, ezek közé tartozott főként Szlovákia földrajzi helyzete. Ahogy Lubomír Lipták írja: „És itt eljutunk (...) Szlovákia krónikus »határhelyzetének« történelmi jelentőségéhez: azáltal, hogy szinte folyamatosan »valaminek« a peremén volt, lehetetlenné vált, hogy itt a társadalmi rendszerek, az államformák, a kikristályosodott kultúrák teljes mértékben kifejlődhessenek, hogy saját erejükből, tapasztalatukból, túlélési technikáikkal a születés pillanatától kezdve jussanak el a beérés fázisáig. Nem volt elég idejük ahhoz, hogy kitartsanak addig, míg méltósággal távozhatnak a színpadról, mint olyasvalaki, aki nem csak »véghez vitte«, hanem »végig is játszotta« a maga szerepét.” És ehhez teszi hozzá: „Az a tény, hogy valamiképp folyamatosan a térség, a birodalom vagy a hatalmi érdekek peremére kerülünk, többek közt nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a nagy gondolatok, ideák, mozgalmak nemcsak megkésve érkeznek el hozzánk, hanem akkor válnak jelentősebb társadalmi erővé, amikor már születésük helyén a felforgató és inspiráló eszmék pozíciójából a hivatalosan elfogadott és kellőképpen megzabolázott és megnyirbált ideológiák stádiumába kerülnek át. (...) Nem csoda hát, ha gyakorta tétován vagy bizalmatlanul fogadják őket.” Úgy vélem, hogy az inspiráló gondolatok és mozgalmak tétova és bizalmatlan fogadtatásában nemcsak a „megzabolázás” vagy „megnyirbálás” utáni alakváltozatnak van része (hiszen ez épp ellenkezőleg, emészthetőbbé tehetné azokat), sokkal inkább a konzervativizmusnak, a tradicionalizmusnak, annak, amit Timrava, az írónő „Tyapákék” című novellájában a paraszti réteg „csököttségének” nevez. Ez a réteg még 1950-ben is a gazdaságilag aktív lakosság 57 százalékát tette ki. Ezt az alapállást rövidítve fejezi ki az a jelszó, melyet időnként még most is előrántanak a „nemzeti beállítottságú” politikusok: „Nem kell a másé, de a miénket nem adjuk!” A nézetek és ideák világába átfordítva ezt így értelmezhetnénk: „Idegen nézeteket nem veszünk át, a magunkéihoz, ha szemmel láthatólag szemben is állnak a valósággal, megátalkodottan ragaszkodunk”. A szlovákok idegenkedése a száraz történelmi tényektől és rajongása a legendák és mítoszok iránt még a modern nemzet kialakulásá- nak idejéig nyúlik vissza. Amikor a Stúr-generáció tagjai igyekeztek feléleszteni a nemzeti öntudatot és büszkeséget, ehhez a szlovákok akkori felkelése nem nyújtott sok alkalmas érvet. Épp ezért - a romantikus irodalom lelkületével összhangban - a régi dicső múlt megéneklésével segítettek magukon. És ez az ellenőrizhető adatok csekély voltából fakadóan elegendő teret hagyott a képzeletnek, és lehetővé tette az aktuális ideológiai elképzelések és konstrukciók akadálymentes átplántálását a történelmi ősidők derengő szürkületébe. Ezen a gyerekbetegségen a nemzeti újjászületés korszakában minden kisebb nemzet átesett, főként azok, akik szükségét érezték annak, hogy kompenzálják saját államiságuk hiányát, de a szlovákok egy részénél, legalábbis úgy tűnik, krónikus formát öltött, és máig sem gyógyultak ki belőle. A Nagymorva Birodalom lakosságát bizonyára egy vagy több szláv törzs alkotta, az eredetet innen származtatni, tekintettel a (legalább részleges) területi egyezésre, egészen legitimnek tűnik. Sokkal rosszabb azonban, amikor a 20. század 90-es éveiben egyes túlhevült amatőr történészek teljesen komolyan kísérelték meg a Nagymorva Birodalmat Nagyszlovákká nevezni át, miközben azt hangoztatták, hogy a szlovák már a 9. században liturgikus nyelv volt, melyről a Comenius Egyetem Szlovák Nyelv Tanszékének egyik tanársegédje egyenesen kijelentette, hogy ez volt Európa legősibb nyelve. Nem fogom itt előszámlálni, hogy minő csodálatos átváltozásokon mentek keresztül a Nagymorva Birodalom korszakának egyes történelmileg fontos alakjai a kortárs szépprózai vagy drámai munkákban, hiszen a művészi irodalomban ez megengedhető költői szabadság, de egy említést megér, hogy az egyik író, a Svatoplukról szóló trilógia szerzője nyilvánosan méltatlankodott amiatt, hogy az ő minden alap nélküli feltevéseit és spekulációit magukévá tették a történészek is, amivel, legalábbis szerinte, hitelesítették a tudományos igazságot. „Csehszlovákia-pártiak” és „önrendelkezéspártiak”, azaz ludákok A szlovákok sajátos kapcsolatára a történelemmel azonban a leginkább a viharos huszadik század nyomta rá a bélyegét a maga gyakori és heves rendszer- és államforma-váltásaival. Ezek okozták, hogy az eszmerendszerek, koncepciók és a társadalmi mozgások nem kerültek le nálunk - Eubomír Lipták szavaival élve - a porondról, amikor eljátszották már a szerepüket, hanem erőszakkal rángatták le őket onnan, és mint valami ideológiai zombik, máig ott matatnak a kulisszák mögött. Ugyanakkor minden új rendszer hozott egy saját, radikálisan eltérő vagy éppenséggel teljesen ellentétes történelemfelfogást, beleérve a történelmi személyiségek feladatának ehhez illeszkedő átértékelését is. Különösen 1948 után, a kommunista időkben került sor a tények kiforgatására, meghamisítására, ami tartós ellenszenvet keltett a hivatalos történelemértelmezés, de valójában a történelem iránt is. Gyakran a fürdővízzel együtt öntötték ki a gyereket is. A magyarok céltudatos asszimilációs politikájának köszönhetően az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó ötven évében a Csehszlovák Köztársaság 1918-as megalakulása után a szlovákság egyetlen legyintéssel megtagadta a történelmi Magyarország történelmét mint „ezeréves elnyomást”. Ez a képes kifejezés és a vele kapcsolatos ellenérzések fel-feltünedeznek a jelen színterén is, nem ritkán igencsak bizarr formában: a szlovák helyesírás szabályai szerint a magyar történelem jelentős személyiségeinek nevét fonetikusan kell írni, pl.: Zichy - Zici, Pálffy - Pálfi, Szentiványi - Lentiváni stb. Eltekintve attól, hogy semmilyen más idegen neveket nem írunk fonetikusan a szlovákban, sőt a szlovák helyesírás sem fonetikus, a jeles szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav nevét 1918-ig Orságnak, utána - mivel 1921-ben halt meg - Országhnak kellene írni. Ez a szabály ez idáig nem nagyon honosodott meg, de tény, hogy érvényben marad. Ez az utólagos bosszú azt a gyanút kelti, hogy a szlovákok ezzel szeretnék megváltani a bűntudatukat tömeges elnemzetietlenedésük miatt. Ugyanebből a korszakból és nyilván hasonló ellenszenvből kifolyólag aktiválódtak újra 1989 után az olyan sértő kifejezések is, mint az elmagyarosodott, a magyar érdekeket támogató „magyaron”, az „elfajzott” vagy a „nemzetáruló”. A Csehszlovák Köztársaság 1918-ban keletkezett mint az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama, és akárcsak előzménye, többnemzetiségű államalakulat volt. Inkább állampolitikai okokból, mintsem tudományos meggyőződésből a hivatalos helyek az egységes csehszlovák nemzet doktrínáját kezdték el hangoztatni, hogy az a maga 10 milliójával ellensúlyozni tudja a 3 millió németet, a 700 ezer magyart, 500 ezer ukránt és 100 ezer lengyelt, akik ugyanebben az államban éltek. Ha a durván 3 milliónyi szlovákot külön nemzetiségként választották volna le, az összes kisebbséggel együtt meghaladták volna a csehek mint államalkotó nemzet számát, és egy ilyen állam raison d’être-je könnyen megingott volna. Hasonló félelmek vezették a kormányt ahhoz, hogy ellenezzen bizonyos politikai erőket, melyek Szlovákia autonómiájára törtek volna. Számos szlovák érezte úgy a hivatalos doktrína okán, hogy elvesztik frissen szerzett nemzeti önállóságukat, és maradéktalanul beleolvadnak a gazdaságilag és kulturálisan is fejlettebb cseh nemzetbe. Idővel a szlovákok közt két ideológiailag szembenálló tábor alakult ki: a „Csehszlovákia-pártiak”, és az „önrendelkezés-pártiak”, azaz a „néppártiak” (ludákok) - ez a név Hlinka Szlovák Néppártjának nevéből ered, mely az autonómia gondolatát politikailag akarta keresztülvinni. Az eredetileg többé-kevésbé tárgyilagos megnevezések a későbbi történelmi fejlődés során a köztársaság szétesése, az első önálló szlovák állam keletkezése és hat év utáni felbomlása - pejoratív mellékízt kaptak. 1989-ben ezek is megérték a feltámadást a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság felosztása vagy megőrzése körüli csatározások során, ezúttal azonban már csak szitokszavakként. Elnézést kérek a laikus és az e hozzászólás igényeihez igazodva durván leegyszerűsítő kitérőért a szlovák történelem terepére, de meggyőződésem, hogy e nélkül nehezen lehetne megérteni például azt a drámai küzdelmet, amely az ún. „prágai tavasz” idején 1968-ban a „demokratizálódás” és a „föderáció” hívei között bontakozott ki. Itt a szlovákság egy része a totalitárius szocialista rendszer demokratizálásának folyamatába egy föderatív társadalmi berendezkedés újabb speciális akcióprogramjával