Technika és Közgazdaság, 1924 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1924-01-13 / 1-2. szám

­AZ IDE SZÁNT KÖZLE­MÉNYEK, hírek leg­később KEDD ESTET ÓRÁIG (LAPUNK ZÁR­TÁIG) KÜLDENDŐK BE. technika és közgazdaság A MAGYAR MÉRNÖK- ÉS ÉPÍTÉSZ-EGYLET KÖZLÖNYÉNEK MELLÉKLETE, utca 13-15. INTÉZET­­SZERKESZTI: THOMA FRIGYES. DÖK TELEFON' 9­­5 X II. évfolyam. Budapest, 1924 január 13. 1—2. szám. TARTALOM : A romló valuta hatása a hitelpolitikára. Ereky Károly, v. közélelmezési miniszter. A MAGYAR IPARI SZABVÁNYOSÍTÓ BIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYEI: Csavarmenet szabványtervezetek. KÖZLEMÉNYEK AZ ÉRDEKELTSÉG KÖRÉRŐL: Személyi hírek. — Előadás a szénkérdésről. —c. — Magyarország külkereskedelmi mérlege. A romló valuta hatása a hitelpolitikára. EREKY KÁROLY, v. közélelmezési miniszter. A valutaromlás kellemetlen hatásait valamennyien érezzük úgy mindennapos életünkben, mint a politi­kában. Amikor a korona vásárlóereje romlik, akkor a zsebünkben levő készpénz elértéktelenedik, ami annyit jelent, hogy jogtalan és igazságtalan fogyasztási adót fizetünk, továbbá a tulajdonunkban levő fix kamato­zású kötvények elértéktelenednek, ami viszont egyértékű azzal, mintha törvényes intézkedés nélkül vagyonadót rónánk le. Politikai hatásai még veszedel­mesebbek a valutarom­lásnak. Mikor a romlás olyan sebességet ér el, hogy a társadalmi intézmények nem bírják el a feszültséget, akkor egyéni akciók, össze­esküvések, puccsok és anarchia üti fel fejét. Jelen értekezésemben a valutaromlásnak nem ezekkel a közismert hatásaival szándékozom foglalkozni, ha­nem kizárólag a hitelügyi hatásokat teszem vizsgálat tárgyává, előrebocsájtva a korona stabilizálását biz­tosító békebeli hitelügy szervezetének rövid leírását. A békében a közgazdasági élet két pénzforrásra tá­maszkodott. Az egyik az áruval fedezett jegyintézeti hitel volt, a másik a közönség megtakarított pénze. A jegyintézeti hitelnek az volt a jellegzetes tulajdonsága, hogy az általa forgalomba hozott bankjegy csupán át­menetileg szerepelt a közgazdasági forgalomban, és­pedig addig, amíg az az árucikk, amelyre hitelként folyósították, a fogyasztópiacon nem érte el végcélját. Például, ha a kenyérgyáros lisztet vásárolt a békében a molnártól és nem készpénzzel, hanem áruváltóval fize­tett, akkor a molnár a bankján keresztül a jegyintézet­től arra a váltóra, mint fedezetre, pénzkölcsönt kapha­tott. A dolog természete szerint az így kölcsönvett bankjegy csak addig maradhatott forgalomban, amíg a lisztből készített kenyeret a közönség el nem fogyasz­totta. Abban a pillanatban, amint a lisztből készített kenyér elfogyott, a lisztre kiadott bankjegynek is vissza kellett vándorolnia a jegyintézet pénztárába. Ezzel az átmeneti életet élő fizetési eszközzel szem­ben a közgazdasági élet második hitelforrása, a meg­takarított pénz, állandó jellegű volt. Hogy a felhozott példánál maradjak, a molnár és a kenyérgyáros üzle­tükből kifolyólag nyereséget produkálnak, amely nyere­ségből megtakarított pénzre tesznek szert. A megtaka­rított pénz már nem átmeneti fizetési eszköze a köz­­gazdasági életnek, hanem állandó befektetésre is alkal­mas tőkéje. Ilyen megtakarított pénzek a békében mint pénzintézeti betétek jelentkeztek és a kétféle pénz, a jegyintézet kibocsájtotta árufedezetes bankjegy, vala­mint a pénzintézeteknél betétre elhelyezett megtakarí­tott pénz voltak a hitelélet forrásai. Még egy pénzforrása is van a hiteléletnek, amelyik azonban nem közgazdasági, hanem politikai természetű. Ez a külföldi származású pénz. Közgazdasági szempontból az egyik országban éppen úgy keletkeznek a fizetési eszközök, mint a másikban, mindannak dacára a politikai határok miatt az egyik ország pénze a másik ország pénzpiacán mint új hitel­forrás jelenik meg. A békében a termelő üzemek és a kereskedelmi válla­latok ebből a hármas pénzforrásból fedezték hitelszük­ségleteiket. A jegyintézet pénze és a pénzintézeteknek rendelkezésre álló úgynevezett idegen tőkéik versenyez­tek a pénzpiacon egymással. Miután a jegyintézethez senki sem fordulhatott közvetlenül kölcsönért, hanem csak a pénzintézeteken keresztül, természetes dolog, hogy a pénzintézetek csak abban az esetben vették igénybe a jegyintézeti hitelt, ha az olcsóbb volt, mint a betétállományukban levő pénz. Gyakorlatilag ez abban jutott kifejezésre, hogy a bankok a leszámítolt áruváltókat csak akkor adták tovább a jegyintézetnek, ha a saját pénzeiket már elhelyezték és ha a váltóikat a pénzpiacon nem tudták jutányosabban eladni, mint a jegyintézetnél. Hasonló volt a külföldi és belföldi pénz között is a verseny. Ha a bankok a jó árúváltókat itthon a pénz­piacon kevésbbé jutányosan tudták elhelyezni, mint a külföldi piacon, akkor nem idehaza adták el váltóikat, hanem Berlinben, Bécsben és azokon a tőzsdéken, ahol a magyar váltók el voltak helyezhetők. Természetesen ez állott a külföldiekre is, és a külföldi váltókat a kül­földi pénzintézetek a budapesti pénzpiacon helyezték el, ha ez rájuk nézve előnyösebb volt. A pénzpiacon a jegyintézeti pénzek, a hitelintézetek betétállománya és a külföldi pénz jelentkeztek a kíná­lat részéről. Ezzel szemben a pénzkereslet abból kelet­kezett, hogy a termelés és a forgalom hiteligényeinek kielégítésére az úgynevezett üzemi hitel lépett fel, továbbá az értékpapírokkal űzött spekulációs adás-vételi üzletek kielégítésére az úgynevezett értékpapírhitel jelentkezett mint pénzkereslet. A békében is gyakran megesett már, hogy nagy konjunktúrák idején az érték­papír-emisszió olyan nagy méreteket öltött, hogy a vele kapcsolatos tőzsdei spekuláció elvonta a pénzpiacon az üzemek elől a pénzkészleteket és a hitel annyira meg­drágult, hogy a termelésben és a forgalomban kóros tünetek mutatkoztak. Ilyenkor az üzemhitel és a speku­lációs értékpapírhitel közötti relációt a jegyintézet lom­­bard-politikája állította helyre. A pénzpiacon a jegyintézeti pénz, a bankok passzívái­ban mutatkozó megtakarított pénz és a külföldi tőke egymással való versenyét pedig a bankkamatláb-politi­­kával szabályozták. Mikor ugyanis a jegyintézet a jelekből látta, hogy a közgazdasági élet túlságos nagy követelésekkel lép föl a jegyintézettel szemben, ilyen­kor a bankkamatlábat fölemelte, hogy a bankok szá­mára rentábilisabb legyen saját tőkéik felhasználása a közgazdasági hitelek kielégítésére. Ha a bankkamat­lábat a külföldi viszonyokhoz képest magasan állapítot­ták meg, akkor a devizákat a magyar bankok a kül­földi pénzpiacon helyezték el, mert itt kisebb kamat mellett tudták azokat leszámítoltatni. Ilyen esetben tehát külföldi pénz jött be az országba. A bankkamatlábbal tehát úgy a belföldi, mint a kül­földi relációban szabályozni lehetett a váltóárfolyamot. A valuta állandóságának a külföldi relációban az volt az alapja, hogy a fizetési mérleg egyensúlyban volt. Ahhoz, hogy a fizetési mérleg egyensúlyban marad­hasson, a külkereskedelmet kell valutáris szempontból megvizsgálni. Ha valamelyik ország sokat exportál, akkor a valutája megjavul. Az az ország pedig, ame­lyiknek a valutája megjavul, import­állam lesz­­­ és ellenkezőleg, ha valamelyik ország sokat importál, akkor annak a valutája megromlik és mint tapasztalat­ból tudjuk, az az ország, amelyiknek a valutája meg­romlik, exportáló ország lesz, mert bizonyos valuta­romlásnál már jó üzlet a bútorok és iskolapadok ex­portálása is. A békében egyik országnak a valutája sem bírt túlságosan megromlani, vagy­ megjavulni, mert a szabadkereskedelem mellett azonnal megindul­tak az árucikkek és eliminálták a valutáris feszültsége­ket. Legtöbbször azonban már maga az arbitrázs-üzlet is elég volt arra, hogy a stabil valuta közötti apró ki­lengéseket kiegyenlítse. A békében az összes kultúr­­államokban stabil volt a valuta, függetlenül attól, hogy kereskedelmi mérlege aktív vagy passzív volt, ami annyit jelent, hogy a külkereskedelmi mérleg differen­ciáit a közgazdasági élet kiegyenlítette és a fizetési mérlege minden országnak egyensúlyban volt, mert enélkül stabil valuta el sem képzelhető. A belső kereskedelemben, illetőleg a belforgalomban a valuta állandósága és annak sziklaszilárd alapja azon törvényen nyugodott, hogy a jegybankstatutum alapján az államnak mindenkitől szabad kölcsönt vennie, csak és kizárólag a saját jegyintézetétől­ nem. Amióta ettől a

Next