A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közleményének Havi Füzetei, 1926 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1926-01-01 / 1-3. szám

2 III. évf. 1—3. szám A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyének Havi Füzetei hidrogén által kiűzött szénsav eltávozása folytán, ami különösen lúgos talajok vizsgálatánál következik be. Ezek a hibaforrások, legalább részben, kiküszöböl­hetők, ha nem áramló, hanem álló hidrogénatmoszférá­ban végezzük a méréseket. Álló hidrogénatmoszférában azonban a mérés lényegesen tovább tart, mert a vég­leges potenciálkülönbség nagyon lassan áll be. Lényegesen gyorsabban végezhető az elektrométeres reakciószám meghatározás, ha a Bi­lmann által 1920-ban ajánlott quinhydron elektródát használjuk. Bi­lmann ugyanis azt találta, hogy quinhydronnal olyan elektró­dát lehet előállítani, amely mint igen alacsony nyomású hidrogénelektróda működik. A quinhydron 1 molekula kinonnak és 1 molekula hidrokinonnak vegyülete, amely­­vizes oldatban nagy mértékben komponenseire disz­­szociálódik. A vizes oldatban továbbá a következő egyensúly áll fenn : hidrokinon -«— kinon + Hz vagyis a hidrokinon mint hidrogénforrás szerepel a leadott hidrogén nyomása 18°-on 10~24­4 atmoszféra. A quinhydron elektródával rendkívül egyszerűen és gyorsan meg lehet határozni valamely talajkivonat reakciószámát, úgyhogy ez a módszer tömegvizsgálatok végzésére is igen alkalmas. Hátránya, amely a hazai viszonyok közt súlyosan esik latba az, hogy a reakció­számot csak 8,5-ig lehet vele mérni, lúgosabb oldatban a quinhydron elbomlik. Tömegvizsgálatoknál igen jó hasznát vesszük a kolori­­metriás módszereknek, amelyeknek nagy előnyük az, hogy rendkívül egyszerű módon végezhetők, míg az elektrométeres módszer költséges mérőeszközöket igényel. Már az első kísérletekben, melyeket a talaj reakciójá­nak meghatározására végeztek, festékeket használtak, nevezetesen a lakmuszt és a fenolftaleint. A lakmusz a neutrális pont megállapítására igen alkalmasnak lát­szik, mert fordulópontja nagyon közel van a neutrális ponthoz (pH = 6‘5). Ez a festék azonban meglehetősen érzéketlen és színváltozása nagy területre terjed ki, azért finomabb mérésekre nem alkalmas. A másik festéknek, a fenolftaleinnak fordulópontja pedig igen messze, pH = 8­4-nél az alkalikus területben fekszik. Újabban Clark és Lubs (1916) olyan sorozat szulfo­­ftaleint állítottak elő, melyek indikátorul jól kaszálhatók. Ezek segítségével rendkívül egyszerűen lehet pH , Г2 és 9­6 közt a talajkivonat reakcióját meghatározni. A meghatározás elve a következő. Ezek a festékek bizonyos pH területen belül színüket változtatják, ha a pH változik. Ha tehát egy adott oldat pH értékét meg akarjuk határozni, akkor az alkalmas indikátort hozzáadjuk és az oldat színét összehasonlítjuk azzal a színnel, amely előáll, ha olyan folyadékhoz adjuk ezt a festéket, amelynek reakciószámát ismerjük. Vagyis olyan össszehasonlító eljárást alkalmazunk, amelynél az összehasonlításra szolgáló standardokat többfélekép is állíthatjuk elő, legegyszerűbben a Gillespie (1920) ajánlotta módon. A méréseket úgy végezzük, hogy a talajt (nedves vagy légszáraz) bizonyos mennyiségű vízzel összerázzuk és a méréshez a zavaros oldatot (szuszpenziót) vagy a tiszta szürletet vesszük. Kolorimetriás mérések csak egészen tiszta kivonatokkal vagy szűrletekkel végez­hetők, míg az elektrométeres módszerekkel a zavaros kivonat (szuszpenzió) reakciószáma is meghatározható. Standard módszerről azonban ma még beszélni nem lehet, a legtöbb kutatónak az a véleménye, hogy a gondosan végzett elektrométeres és kolorimetriás meg­határozások egyenlő értékűek. Bármily pontosak is legyenek azonban ezek a mérések, a talaj valódi reakciószámáról csak közelítőleg tájékoz­tatnak. Kívánatos volna, olyan módszer kidolgozása, amely közvetlenül alkalmazható a talajra és amellyel a helyszínen lehetne tanulmányozni a talajnedvesség reakciójának összefüggéseit egyébb körülményekkel, mint a talaj víztartalmával, hőmérsékletével, sótartal­mával stb. Az eljárás tehát még tökéletesítésre vár, mindamel­lett az eddig Európa nyugati államaiban, továbbá az amerikai Egyesült­ Államokban végzett számos vizsgálat­ból igen érdekes összefüggések mutathatók ki a talaj­reakció és a talajt borítós növényzet eloszlása, továbbá a talajreakció és a talaj­ mezőgazdasági használhatósága közt, így a kutatók egész serege, úgymint Arrhenius J. Svédországban, Olsen C. Dániában, Kappen H., König J. és Hasenbaumer J. Németországban, Salisbury E. J. és Kurt H. Angliában, Hoagland D. R., Wherry F. T., Gillespie L. J., von Aistine és még mások az Egyesült­ Államokban kimutatták azt, hogy a növényeknek a természetben való előfordulása és a talaj reakciószáma közt messzemenő összefüggés van. Gyakorlati szempontból nagy jelentőségűek azok a megfigyelések, amelyek a kultúrnövényeknek a talaj­reakciójával szemben tanúsított viselkedésére vonat­koznak. Általában véve a kultúrnövények nem teremnek jól savanyú talajokon, ebből azt következtették, hogy a savanyúság ártalmas a növényre. Ez bizonyos fokig igaz, vannak azonban olyan kultúrnövényeink is, amelyek a savanyúság bizonyos fokát jól tűrik. Kitűnik ez azokból a nagyszabású vizsgálatokból, amelyeket a legutóbbi években (1923 és 1924) Arrhenius Oluf végzett a stock­holmi mezőgazdasági növénytani intézetben. Arrhenius különböző gazdasági növényeket nagy edényekben tenyésztett, amely edények talajához változó mennyiségben kénsavat, illetve nátronlúgot adott és így egész sorozat edénye volt, amelyekben a talajok reak­ciója a nagyon savanyútól a nagyon lúgosig fokozatosan változott (pH . 3-tól 10-ig). A kísérletek eredményei azt mutatják, hogy a külön­böző növények igen eltérően viselkednek a talaj reak­ciójával szemben. Arrhenius kísérleteinek eredményeit az alábbi táblá­zatban állította össze. I. táblázat: A vízszintes vonalak azt adják meg, hogy Arrhenius edényi kísérleteiben az illető növény milyen reakciószámok köz­adta legnagyobb termését. Ebből a táblázatból azt látjuk, hogy a tarlórépa (turnips), a burgonya, a zab és a timótfű nagyon savanyú talajon pH = 5 körül adták a legnagyobb termést, a rozs legjobb tenyészete pH = 5 és 6 között volt, a takarmányrépáé és a vörös heréé éppen pH = 6 fölött. A búza a legnagyobb termést pH 7-nél adta, vagyis közömbös talajon, míg az árpa, a lucerna, a cukorrépa gyengén lúgos talajon, pH = 7 és 8 között. Érdekes, hogy ugyanannak a növénynek különböző változatai eltérően viselkedhetnek, így Arrhenius kísér­leteiben a zab négy változattal szerepel, ezek közöl Növény 4­5 R­­­­­­­c­i 5­6­6 s­z­á­m Búza (őszi).............. Rozs.......................... Cukorrépa .............. Svéd répa .............. Tarlórépa (turnips) Burgonya.................. Zab, Dala .............. „ Gullregn „ Klock III......... . Fyris .............. Búza (tavaszi) .... Árpa.......................... Vörös here.............. Lucerna .................. Timotfa .................. Alopecurus pret. . . Seradella.................. Concordia borsó . .

Next