Magyar Műhely, 1962. augusztus (1. évfolyam, 2. szám)
1962 / 2. szám - Czudar Dárius: Versek
SÜSS FEL NAP... Judit asszonynak Úgy elmúlt, ez az ölelő viharú szerelem is, mint szűnni nem akaró bő nyári árral elöntő eső mögül a felhő. Kétféle messziről jött szél zúdult itt össze magas megürült egemben — szanaszét villám cikázott. Avatta bősz árrá harsona, dübögő dobok, ökölcsúcsíves ég őrült orgonamoraja, ágyúzó harci harangok. Aztán csak úgy hullott, hulló tenger, a virágverő ünnep hajnali özön eső, testünk málasztó csók és kőre pörölylő könny... Hajadonfővel álltam alatta, öklömnyi cseppek le nem terítettek, mint rettenetes szülői áldás, verés ütöttek arcul. Esküként fehérlett győztes homlokunk. Hajadon társam, ékes áruló csatlósom, vérfertőző hazudott hazudó testvérem, titkos rokon, kiváltságos rámítélt, mostoha kedves, szétdúlt országok árva lánya, te cédruslelkű, nehéz hajjal hosszú tüzek közt futtatott, te büszke üldözött, gyászdob szivemre szorítlak, pedig az lehetne teérted mormoló buzgó teli korsó. Tövestül dől ki, hull élénkbe tündöklő sugárgerenda, szikrázó törzsű reggel, meglegyint virágzó koronája és fölfénylik az ég... De te örökölt és köteles bosszútól ékesítve a zöldelő földre sem tudsz lehajolni, hol szerte sugárzanak a füvek, s boldog bogarak csápja remeg a rettenet után.