Magyar Műhely, 1986. június (23. évfolyam, 71. szám)
1986 / 71. szám - POMOGÁTS BÉLA: Avantgarde örökségünk
POMOGÁTS BÉLA AVANTGARDE ÖRÖKSÉGÜNK (A magyar avantgarde hagyományairól) Bécsi emigrációjának utolsó hónapjaiban jelentette meg Kassák Lajos a kolozsvári Korunk első évfolyamában Az új művészet él! című tanulmányát, mondhatnám így is: manifesztumát, számot vetve azokkal az eredményekkel, amelyeket az expresszionizmus, a dada, a szürrealizmus és a konstruktivizmus hullámain terjedő irodalmi avangarde hozott. „Húszesztendei fáradhatatlan munkával zárta le gondolatmenetét az új művész generációnak sikerült különböző utakon és különböző részleteredmények felmutatásával eljutni addig, ahol az egység megteremtése kezdődik. [...] Sikerült nekik az új stílus alaptörvényeit lerakni, aminek továbbfejlődése, túl az individuális esztétika keretein, letagadhatatlanul életre kel a házak architektúrájában, a gépkerekek pontos forgásában és az embernek egész, mindenféle kölöncöktől és örökölt sémáktól egyre inkább megszabaduló életében. Az új művészet tehát nemcsak hogy meg nem halt, de itt a szemünk láttára teljesedik ki tiszta és jelentőséget nyert realitássá.” És ehhez még a következő definitív kijelentést fűzte hozzá, végső következtetés gyanánt: „Az új művészet teljes győzelme már csak idő kérdése.” Most nagy lélegzetet kellene vennem, és kitűznöm egy még nagyobb kérdőjelet. E kérdőjel mögött ugyanis kegyetlenül valóságos irodalomtörténeti tények sokasodnak: a Dokumentum fél esztendő leforgása alatt bekövetkezett kudarca, Kassák visszavonulása a Munka-kör defenzív közösségébe, a Nyugat 1932-es vitája „az izmusokról és az új művészetekről”, amely során maga Kassák is arra a nézetre jutott, miszerint „az izmusok megbuktak és nem tudtak továbbfejlődni”, a magyar avangarde újjászervezésének újabb sikertelen kísérlete 1945 és 1947 között, majd az avantgarde hivatalos kirekesztése a szellemi életből az ötvenes években, múltjának méltatlan megítélése a hatvanas években, s hivatkozhatnék még számtalan fejleményre, állásfoglalásra, kritikai megítélésre - egyik sem igazolja Kassák 1926-os gyanútlan optimizmusát. Úgy tetszik, Magyarországon minden - történelem, társadalmi tudat, közönségízlés, művelődéspolitika - az avantgarde ellen dolgozott. Bátran megállapíthatjuk, hogy a magyar avantgarde-nak - az Eposz Wagner maszkjában és a Tett megjelenésétől eltelt - immár hét évtizedes históriájában irodalomtörténeti értelemben csupán igen rövid időt - 1915 és 1919, illetve 1945 és 1947 között, végül a hetvenes évek elejétől máig tett ki az a mintegy két évtized, midőn a társadalom és a művészetpolitika részéről támogatással, legalábbis toleranciával találkozott. Hetven évből húsz esztendő: nem éppen azt mutatja, hogy a magyar avantgarde kedvező körülmények közepette válthatta volna valóra törekvéseit. Ennek ellenére, az avantgarde irodalom (és művészet) mindig fel tudott emelkedni a földről, pontosabban a föld alól, sőt számos kudarccal, törekvéseinek erőszakos elfojtásával, belső válságokkal terhes történetében még bizonyos kontinuitás is megfigyelhető, nemcsak Kassák személyes áldozatokra és állandó szellemi küzdelmekre épülő írói, művészi és mozgalomszervezői magatartásának példa nélkül álló következetességében, hanem abban is, hogy mindig akadtak mellette olyan írók és művészek, illetve szellemi alkotóközösségek, akik és amelyek megpróbálták ismét felemelni az avantgarde lehanyatló, földre kényszerített lobogóját. 1919 után, midőn a mozgalom törzse, a Mával együtt Bécsbe távozott, Budapesten Palasovszky Ödön és a Magyar írás, Erdélyben a Periszkóp, Bácskában az Út, a harmincas években Szentkuthy Miklós, Tamkó Sirató Károly, Hamvas Béla és Kállai Ernő, a hatvanas évektől az induló új avantgarde mozgalom szervező központjai (időrendben), a párizsi Magyar Műhely, az újvidéki Új Symposion, a budapesti Mozgó Világ, a kolozsvári Echinox, vagy a magányos viaskodásra ítélt pozsonyi Cselényi László, hogy azt a szellemi reneszánszot csak éppen jellemezzem, amely az irodalom-és művészettörténetírásban Kassák és a magyar avantgarde szellemi örökségének értelmezése körül kibontakozott. A magyar avantgarde-nak szinte sohasem sikerült megkapaszkodnia, berendezkednie az irodalom és művészeti élet szélcsendes övezetében, mindig „viharzónában” hajózott merész céljai felé, mindig viták közepette próbálta megvalósítani alkotó terveit. Indulása idején szemben állott mind a hivatalos irodalmi konzervativizmussal, mind az alig néhány esztendeje kibontakozott Nyugat-mozgalommal, s aki ismeri a Tett, illetve a Ma első évfolyamainak recepció-történetét, tudja, hogy a fiatal magyar avantgarde-nak milyen Scyllák és Charybdisek között kellett utat találnia. A Tettet, a háború ellen tiltakozó ún. „internacionalista” száma miatt betiltották, Karinthy Frigyes gúnyos irodalmi karikatúrában utasította el Kassákék törekvéseit, Babits pedig egész tanulmányt szentelt az új irányzatnak, amelyet végső soron csupán modoros és kihívó kísérletnek tekintett, mint írta: „Ez íróknál még kísérlete sincs a komponálás valamely módjának, a stíl valamely új tempójának: egy-egy bizarr ötlet, a futuristák légüres külsőse