Magyar Műhely, 1986. június (23. évfolyam, 71. szám)

1986 / 71. szám - POMOGÁTS BÉLA: Avantgarde örökségünk

POMOGÁTS BÉLA AVANTGARDE ÖRÖKSÉGÜNK (A magyar avantgarde hagyományairól) Bécsi emigrációjának utolsó hónapjaiban jelentette meg Kassák Lajos a kolozsvári Korunk első évfolyamá­ban Az új művészet él! című tanulmányát, mondhatnám így is: manifesztumát, számot vetve azokkal az ered­ményekkel, amelyeket az expresszionizmus, a dada, a szürrealizmus és a konstruktivizmus hullámain terjedő irodalmi avangarde hozott. „Húszesztendei fáradhatat­lan munkával­­ zárta le gondolatmenetét­­ az új mű­vész generációnak sikerült különböző utakon és különböző részleteredmények felmutatásával eljutni addig, ahol az egység megteremtése kezdődik. [...] Sike­rült nekik az új stílus alaptörvényeit lerakni, aminek to­vábbfejlődése, túl az individuális esztétika keretein, le­­tagadhatatlanul életre kel a házak architektúrájában, a gépkerekek pontos forgásában és az embernek egész, mindenféle kölöncöktől és örökölt sémáktól egyre in­kább megszabaduló életében. Az új művészet tehát nemcsak hogy meg nem halt, de itt a szemünk láttára teljesedik ki tiszta és jelentőséget nyert realitássá.” És ehhez még a következő definitív kijelentést fűzte hozzá, végső következtetés gyanánt: „Az új művészet teljes győzelme már csak idő kérdése.” Most nagy lélegzetet kellene vennem, és kitűznöm egy még nagyobb kérdőjelet. E kérdőjel mögött ugyanis kegyetlenül valóságos irodalomtörténeti tények soka­sodnak: a Dokumentum fél esztendő leforgása alatt bekövetkezett kudarca, Kassák visszavonulása a Munka-kör defenzív közösségébe, a Nyugat 1932-es vitája „az izmusokról és az új művészetekről”, amely során maga Kassák is arra a nézetre jutott, miszerint „az izmusok megbuktak és nem tudtak továbbfejlődni”, a magyar avangarde újjászervezésének újabb sikertelen kísérlete 1945 és 1947 között, majd az avantgarde hiva­talos kirekesztése a szellemi életből az ötvenes évek­ben, múltjának méltatlan megítélése a hatvanas évek­ben, s hivatkozhatnék még számtalan fejleményre, ál­lásfoglalásra, kritikai megítélésre - egyik sem igazolja Kassák 1926-os gyanútlan optimizmusát. Úgy tetszik, Magyarországon minden - történelem, társadalmi tu­dat, közönségízlés, művelődéspolitika - az avantgarde ellen dolgozott. Bátran megállapíthatjuk, hogy a magyar avantgarde-nak - az Eposz Wagner maszkjában és a Tett megjelenésétől eltelt - immár hét évtizedes históriájában irodalomtörténeti értelemben csupán igen rövid időt - 1915 és 1919, illetve 1945 és 1947 között, végül a hetvenes évek elejétől máig­­ tett ki az a mintegy két évtized, midőn a társadalom és a művé­szetpolitika részéről támogatással, legalábbis toleran­ciával találkozott. Hetven évből húsz esztendő: nem éppen azt mutatja, hogy a magyar avantgarde kedvező körülmények közepette válthatta volna valóra törekvé­seit. Ennek ellenére, az avantgarde irodalom (és művé­szet) mindig fel tudott emelkedni a földről, pontosab­ban a föld alól, sőt számos kudarccal, törekvéseinek erőszakos elfojtásával, belső válságokkal terhes törté­netében még bizonyos kontinuitás is megfigyelhető, nemcsak Kassák személyes áldozatokra és állandó szel­lemi küzdelmekre épülő írói, művészi és mozgalom­szervezői magatartásának példa nélkül álló következe­tességében, hanem abban is, hogy mindig akadtak mel­lette olyan írók és művészek, illetve szellemi alko­tóközösségek, akik és amelyek megpróbálták ismét felemelni az avantgarde lehanyatló, földre kényszerí­­tett lobogóját. 1919 után, midőn a mozgalom törzse, a Mával együtt Bécsbe távozott, Budapesten Palasovszky Ödön és a Magyar írás, Erdélyben a Periszkóp, Bácská­ban az Út, a harmincas években Szentkuthy Miklós, Tamkó Sirató Károly, Hamvas Béla és Kállai Ernő, a hatvanas évektől az induló új avantgarde mozgalom szervező központjai (időrendben), a párizsi Magyar Műhely, az újvidéki Új Symposion, a budapesti Mozgó Világ, a kolozsvári Echinox, vagy a magányos viasko­­dásra ítélt pozsonyi Cselényi László, hogy azt a szelle­mi reneszánszot csak éppen jellemezzem, amely az irodalom-és művészettörténetírásban Kassák és a ma­gyar avantgarde szellemi örökségének értelmezése kö­rül kibontakozott. A magyar avantgarde-nak szinte sohasem sikerült megkapaszkodnia, berendezkednie az irodalom és mű­vészeti élet szélcsendes övezetében, mindig „viharzóná­ban” hajózott merész céljai felé, mindig viták közepette próbálta megvalósítani alkotó terveit. Indulása ide­jén szemben állott mind a hivatalos irodalmi konzerva­tivizmussal, mind az alig néhány esztendeje kibontako­zott Nyugat-mozgalommal, s aki ismeri a Tett, illetve a Ma első évfolyamainak recepció-történetét, tudja, hogy a fiatal magyar avantgarde-nak milyen Scyllák és Charybdisek között kellett utat találnia. A Tettet, a há­ború ellen tiltakozó ún. „internacionalista” száma miatt betiltották, Karinthy Frigyes gúnyos irodalmi karikatú­rában utasította el Kassákék törekvéseit, Babits pedig egész tanulmányt szentelt az új irányzatnak, amelyet végső soron csupán modoros és kihívó kísérletnek te­kintett, mint írta: „Ez íróknál még kísérlete sincs a kom­ponálás valamely módjának, a stíl valamely új tempójá­nak: egy-egy bizarr ötlet, a futuristák légüres külsőse­

Next