Magyar Nap, 1936. december (1. évfolyam, 227-250. szám)
1936-12-20 / 244. szám
.Vasárnap, 1936 december 20. f // F99 M Konzo er Irta: Vass László Sírjukra virágot helyezni, szálló emléküket szoborba önteni, lépteik nyomát érckeretbe foglalni és minden századikötvenedik-huszonötödik évben ünnepélyt rendezni a kaszinókban: vájjon ez mind elégséges ahoz, hogy irodalmunk, történelmünk nagyjainak szelleme élő, haló író legyen a mában is? Nagy jó uraink ünneplő feketébe, díszmagyarba öltöznek, a szokványos emlékbeszéd után bankettet rendeznek és a végiglumpolt éjszakára ugyan mi következik? Életük, minden cselekvésük s gondolkodásuk vakmerő megcsúfolása annak a szellemnek, — egy Katona Józsefnek, Berzsenyi Dánielnek, Petőfi Sándornak — akiket még huszonnégy órával előtte versekben, drámákban ünnepeltek és idéztek azzal a pátosszal, hogy „tanításuk, költészetük nemzetünknek szent örökségét jelenti. Csoda-e, hogy aztán évtizedek-évszázadok múlnak el anélkül, hogy valami is változna, frissülne a Magyar Parlagon; — hogy egy Ady Endrének az ellen kellett küzdenie, ami ellen száz évvel azelőtt az agyát égette el az őrülésig; — hogy egy Németh László ma pontosan azt a donkisóti harcot harcolja a Duna—Tisza-tájon, amiért egy évtizeddel előtte Szabó Dezső és még előbb félszázaddal Tolnai Lajos az üldöztetést, a belső emigrációt vállalták? És nézzétek, olvassátok a legújabb példát: Illyés Gyulát, aki a „puszták népét“ összeterelve egy közös nyájba, egy szerencsétlen, pusztuló nyájba, — most Petőfit idézi, a legidőszerűbb örökség reánk hagyóját. Nem véletlen, hogy éppen Illyés Gyula írta meg a már régtől esedékes hű könyvet Petőfiről. Aki megírta a „Puszták Népé“-t, annak következő útja Petőfihez, a puszták Piához és a puszták népe legigazibb poétájához kellett, hogy vezessen: bizonyságért, a zsellér milliók megsegítéséért. Szövetségért! Mert ugyan mi változott Petőfi óta? Változni változott sok minden... De a szegény népet pusztító nyavalyák ma is pusztítanak és ha élne !Petőfi, ma is joggal írhatná, mint régen, hogy „még kér a nép, most adjatok neki!“ Lírai hevületben fogant fenyegetés volt? Hát öreg kortársát, Toldy Ferencet hallgassák meg akkor — akit éppen e napokban idézett egy fiatal pozsonyi író — ő már száz évvel ezelőtt bejósolta a pusztulást, az ország széthullását, ha a nemzet nagyurai nem segítenek a szociális bajokon! Mennyi újat mond el nekünk Illyés könyvében Petőfiről! Csak olvasás közben látjuk, micsoda szörnyű hazug, idealizált képet taníttattak a magyar ifjúsággal immár három emberöltő óta. Éppen Petőfi Sándorral történt a legnagyobb igazságtalanság, az ő neve körül burjánzott fel a legtöbb dudva-gaz, amely megfojtani igyekezett minden ujhangú törekvést; — az ő nevében cselekedtek a legcsúnyább bűnöket vén salabakterek a századeleji modern magyar irodalom ellen; — az ő nevéről neveztek el társaságokat, amelyek siettek kizsigerelni szegény Petőfink költészetéből a megkínzott szegény nép sikoltását, haragvó fenyegetését, forradalmi végrendeletét. Érezte, látta ezt Ady Endre is, aki válaszul, figyelmeztetőül megírta gyönyörűen bátor vallomását: „Petőfi nem alkuszik.“ Adyval együtt most Illyés Gyula visszamenti az elsikkasztott örökséget, az igazi Petőfit. Ez a könyv vallomás és harcos társadalmi állásfoglalás. Valóban igaz, hogy a mai fojtott magyar szellemi életben így megírni Petőfi életét, fejlődését, — ahol ma személyes bátorság kell és egy kicsi abból a hatalmas tűzből, amellyel Petőfi forradalomba tudta izgatni a magyarságot. -- Petőfi, aki az egész forradalmi kavargásban az egyetlen tudatos valósággal osztályharcos forradalmár volt megalkuvás nélkül! Az eddigi vaskos, könyvtárakat kitévő életrajzok, méltatások főleg abban voltak hiányosak, hogy nem fedték fel azokat a múlt századeleji társadalmi erővonalakat, amelyekkel összefüggően működött —már öntudatosan! — Petőfi forradalmisága is. A Petőfi-rajongók közül bizonyára sokan nem tudták azt, hogy az 1848. március idusát oly kitörő lelkesedéssel üdvözlő Petőfi egy-két hónappal a márciusi 12 pont elfogadása után már csalódottan tapasztalja, hogy alig történt változás, az ígéreteket nem tartják be, a híres 12 pont nem valósult meg. Habozás nélkül meg is írja: „A március 15-én kimondott nagy szavak elhangzottanak. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi valósággá nem lettek. Sőt inkább a külön kaszták merészebben ütik fel fejeiket napról-napra. A március 15-én kimondott polgári egyenlőség elvét a pozsonyi nemesek gyűlése a különféle osztály kategóriák fönhagyása által paralizálta. Az osztály uralkodás a mai napig fönállván, a nép folyvást politikai proletariátusságban tengődik.“ — Milyen kár, hogy Illyés Gyula nem idézi teljes egészében Petőfinek ezt a rendkívül izgató vallomását! Szabó Ervin („Társadalmi és pártharcok a 48/49-es magyar forradalomban“) már részletesebben idézi: „A műveit Európa újjáalakulásának alapeszméi tehát — írta Petőfi — melyeket a francia nemzet februári forradalmakor kimondott és mi a pesti eszmeforradalomban magunkévá tettünk, nálunk mindmáig csak név, de nem valóság... Azt hisszük, hogy március 15-én nem azért tűzte ki Magyarhon fővárosa a forradalom zászlaját ama szent elvek mellett, hogy azok valósággá ne érlelhessenek és minden a régi állapotba visszasüllyesztessék. Meg vagyunk győződve, hogy mint minden államnak ezentúl, úgy a magyarnak is csak ugy leend jövendője, ha a nép a szó tiszta, fertőzetlen értelmében behelyeztetik azon jogaiba, melyek őt isteni és természeti törvények szerint illetik, melyekből mind e mai napig ki van zárva ...“ 1848. junius 26-án irta e sorokat Petőfi Sándor és most 1936-ban élünk. Hol van a Petőfi-örökség? Hol vannak a forradalm A Kezdet: 1823! Kiint harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés, ez indítja meg előttünk is a cselekményt. Kiskőrösön egy parasztházban, mely miben sem különbözött" az ország ezer meg ezer paraszti házától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált: vajúdik. Szlovákul rajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne. Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, melyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül. Végre bentről gyermeklagás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fia született, e könyv hőse. Gyorsan megfürdették. Piros, ráncosarcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármelyik más csecsemő. Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük mégegyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla-A nemzet gyors, lélekzetelállító ütemben oktatja a fiút. Óriási feladat vár reá: bevezetni a kisemmizett milliókat, a népet a nemzet közösségébe és az elmaradt nemzetet a világ népeinek közösségébe. S mindezt egyesegyedül a szó erejével- Meg kell ismernie tehát a népet, aztán a nemzetet. Annak a jövendő boldog bonnak, amely felé irányt fog mutatni, a néptestvériség igéretföldjének csak álomképét szabad ismernie. Csak a Madérit, aplatóit, hogy lelkesülni tudjon, sőt életét tudja majd áldozni érte. Mert ha a valóságos képét ismerné meg, tán visszatorpanna a feleúton. És meg kell tanulnia az istenek nyelvét. ... Kiskőrös lakossága a század elején nagy többségben szlovák. A luteránus templomban, ahol a kisdedet megkeresztelik — sietve, még születése napján, mert oly gyöngécskének látszik, hogy a bába egy napnyi életet sem jósol neki — szlovákul zümmög a zsoltár. Jórészt ezen az édes, hegyipatakcsörgésű nyelven adják tovább a jámbor asszonyságnak is a béreket az újszülöttről, aki szerencsére hétről-hétre erősödik. De nem sokáig babusgathatják Huszonkéthónapos korában el kell tőle vállniok. A csecsemő szülei odahagyják Kiskőröst, Félegyházára költöznek. ... A gyermek ezen a földön áll meg először a lábán, ezen teszi az első lépést, itt ejti ki az első értelmes emberi szót, mi márciusi eszmények? Minden sora, minden verse — még a híres királyversek is! — újra aktuálisak. A puszták népe, a jobbágyok utódai, zsellérek milliói ma is éheznek, szenvednek, mint a Petőfi idejében és a földkérdés — még ma is megoldatlan, még ma is kérdés... Az elsikkasztott Petőfi-örökséget megrendítő viziókban idézi Illyés Gyula, a kiváló magyar költő. Új könyve, —amely a „Nyugat“ kiadásában jelent meg ép a napokban — a Magyar Parlag forrongó katlanát mutatja be, jóllehet — Petőfi fejlődéséről ír, de minden sorából ma is izzó problémák sütnek ki az olvasó felé. Nem lehet határtalan szeretet és ökölbeszorított kéz nélkül olvasni ezt a könyvet. Mert nem lehet soha eléggé szeretni a magyar földnek e csodálatos, isteni szülöttét, szeretni azért, amit ő is szeretett. „Úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora — s önmagunk megkorbácsolásával !“ — írta Ady Endre („Petőfi nem alkuszik.“) Juhászok és pásztorok, zsellérek és béresek, és Ti mind-mind, földek és gyárak robotosai: ime a Ti igazi örökségetek — Petőfi! Korokon és határokon túl, időben és időtlenül, a Petőfi szelleme jelenti számunkra az igazi európai magyarságot. És boldog vagyok, hogy Illyés Gyula új művét, a gyönyörű Petőfi-könyvet Szlovenszkón elsőnek köszönthetem a „szegény nemzet“ nevében. Neki van igaza, mikor később, dacolva az okmányok bamba adataival, a köznapi lélektelen igazsággal, ezt a várost vallja szülőföldjének, ő, akinek hivatása, hogy a valóságot alakítsa, ő ne szálljon szembe a valósággal? A lélek köti és nem a sár, még csak a vér sem. Lelke itt született meg és magyarnak született! Azáltal, hogy az első szavakat ezen a nyelven mondja. A drága Hruz Mária, (Petőfi Sándor édesanyja) a kedves hajdani kis cselédlány, aki a kinti kurjongató világban csöndesen meghúzza magát s csak akkor beszél, ha kérdezik, mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat. A gyermek kicsi agyában farkcsóváló, bundás állat képét, az a különös hangösszetétel idézi föl, hogy „kutya“, érzékszervei a „kenyér“ szó hallatára készülődnek az evésre. De — Aranytól tudjuk — a kis Hruz Mária nem minidig ejtette tisztán a magyar szót. Minek köszönheti a magyar nyelv, hogy magának hódította a tizenkilencedik század legköltőibb szellemét? Fazekas Gergely bácsinak, aki sípot faragott neki, Töri Józsi bácsinak, aki néha maga mellé vette az ülés deszkára, a szomszéd Vica, meg Mari néniknek, akik markába nyomtak egy-egy almát. Varga Benedek bácsinak, aki szellemét először megdicsérte... ...És a Vég, 1849! ... A költő, mikor a lovak már sarkát tiporták, a valószínűség szerint szembe fordult az üldözőkkel. Polgári ruhában vélt, semmi fegyver nála. Megpróbált szóval hatni a támadókra? Értett a nyelvükön. A szláv vértestvérek, vagy az ugor nyelvtestvérek azonban életénél többre becsülték a rajta lévő ruhát s azt, amit zsebeiben sejtettek. A kozákok mögött nem nagy távolságra egy osztrák ezredes lovagolt. A katonai kormányzósághoz küldött jelentése szerint Fejéregyháza és Héjjasfalva között, közvetlenül a szökőkútnál eltorzult arcú, elölről leszúrt felkelőt látott, aki már nadrágjáig le volt vetkeztetve. Mellette vérrel bemocskolt iratok, melyeket a rabló kozákok fosztogatás közben szórtak el, mint számukra értéktelen holmit. A személyleirás ráillik a költőre. De hátha mégsem ő volt az? Hátha csak megsebesült? Másnap a segesvári szász polgárok kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték és ami érték még volt, azt összeszedték. S ha véletlenül ő még ezután, is életben maradt? Nem mende-monda, hogy az 1030 És ha visszatérne... Mondhatják az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el- S ha eszével nagy sokára beletörődik is, szívében az első ellenkező bűre, a legképtelenebbre is fölébred a remény. A nemzet évtizedek múlva is látképet lát. Fényes nappal egyszer Kolozsvár piacán megy el szeme előtt a megelevenedett kísértet, máskor a Balaton partján. Halála után harminc évvel, egy kalandor nagyon is átlátszó hazudozására, gyötrő lidércálomban milliók látják egy szibériai ólombánya mélyén, ősz fejjel, megtorpant derékkal. A szeretet arányában nő a vágy:ó, ha visszatérne, ha megtörtén, ha némán, ha tébolyodottan is! Ha az emberi élet határa nem zárná ki, hogy még élhet, magam is útnak indulnék a legkétesebb hirre is, hogy megmondjam neki... mit is mondhatnék? Hogy „székem” diadalmaskodott?“ Ne áltassuk magunkat, nem diadalmaskodott. Amit legkevésbé várt az utókortól, gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek szépségét élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat, csak azok befogásával, a szépség mellett a szellem átérzésével, érthetjük igazán költeményeit is- Ez a követelménye és ismérve: ez a követelmény az ismérve a nagy költészetnek. (Gyánt, Oztga, 1936.) Elő- és utószó a Petőfi-könyvhöz Kiskőrösiül—Segesvárig írta: Illyés Gyula S Gyári lerakatok: Bratislava, Széplak-utca 54. Zilina Stefánik-tér 1. Spióská Hová Vés, Wilson-sor 56. Nové-Zámky, Komáromi utca 4. Vásároljunk közvetlenül a termelőnél. Minden tárgynál írásbeli minőségi garancia. elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: — Ne temessetek el... élek! — Dögölj meg, —■ hangzott felülről és gurgatták rá a holttesteket. Jogi tanácsaié K. M .Zelovce. A nyugdíj elérésre — ha egyáltalán lehetséges — körülményes lenne és sokat kellene utána fizetni. Nem érdemes. — Gy. L., Cetin. Kisiparosoknak nem jár segély a genti rendszer szerint. — J. A., Madar. 1. Véleményt csak az összes iratok ismerete alapján adhatnánk. 2. A segélyt a község elöljáróságán kell kérelmeznie. AZ EL-CAR-CSOPORT MUNKÁCSON A prágai El-Car kulturcsoport szlovenszkói és kárpátaljai előadásainak sorrendje: December hó 26-án, szombaton délelőtt Zsolnán 10 órai kezdettel, este Kassán, fél 8 órai kezdettel a Sehalk-ház nagytermében. December hó 27-én, vasárnap délelőtt 10 órakor Eperjesen, este 8 órakor Munkácson a színházban. A szabott árakból 10% karácsonyi árengedményt nyújtunk JOGO Bratislava, Széplak-u.48