Magyar Napló, 1990. július-december (2. évfolyam, 27-48. szám)
1990-07-05 / 27. szám
Bejössz te még az én uccámba aztat átfesteni Különleges dolog az emlékezet. BBA Sóhaj a November 7. téren című remek kis írása felpattantok bennem egy szelencét, s elővettem 1963-as, 64-es naplófüzeteimet, melyekben jó pár idevágó mondattérc és kifejezésmorzsa leledzett, valamint két névrövidítés. Cz. L. és T. M. Mivel Czigány Lóránt felesége, Magdi és én ugyanabban a könyvtárszobában dolgoztunk akkoriban a londoni egyetem legnagyobb fiókvállalatánál, Lórántot sokat láttam. Krassó Miklóst ritkábban, de aztán annál töményebben. Ha egy este egy kocsmában egyszerre előfordultunk, bezárhatták azt a kocsmát tizenegykor, Miklóssal róni kellett (vagy lehetett) London még mindig ködös utcáit hajnalig. Ha jött egy kis mentő eső vagy megváltó szélvihar, akkor - vis maior - hazataxizhatott az ember, mert autónk még akkoriban nem volt, s a nyilvános közlekedési edények, mint József Attila versében a villamos, elmentek aludni már. Miklós olyan ötletesen, izgalmasan, érdekesen beszélt, mesélt, értekezett, filozofált vagy mondott verset, memóriájának kimeríthetetlen tárházából, hogy az ember maga alá gyűrte álmosságát (hősiesen!), s baktatott vele a kieskietlen Brompton Roadon. (Mindjárt sorra kerülnek az utcák, tessék türelemmel lenni!) Naplóm szerint az első ötletcsíra Lóránttól származott, ez azonban révemen utazott át Miklóshoz, és azt már nem tudom, Miklós és Lóránt beszéltek-e erről egymással. 1963. október elején, akkor még újsütetű angol passzusommal és különleges konzuli engedéllyel, édesapám dél-magyarországi betegágyánál töltöttem tíz napot. Mivel tudonsásom szerint a forradalom közkatonái közül akkoriban még senki ki nem próbálta ezt az utazást, így búcsúztam el Czigány Lóránttól a 14-es busz megállójában, a Gone Streeten: „Tartsál meg jó emlékezetedben." Megtartott - akkoriban legalábbis -, s amikor visszatértem, vele is megünnepeltem sértetlenségem, egy Brompton Road-i pincekocsmában, s régen szemben a Harrods áruházzal. Az utcanevek emlegetése során Lóránt megjegyezte, hogy helyesebb lenne Budapesten a szebb jövőben, majd amikor erre sor kerülhet elkerülni a történelmi neveket, mert a történelmet mindig a győztesek írják, és az újabban felül maradók így kénytelen-kelletlen átmeg átpingálják a neveket. Helyesebb lenne amerikai mintára - így C - számokkal, s ezt megtoldva hónapnevekkel jelölni az utakat, utcákat, tereket. Lehetne Január 1., 2., 3., 4. stb. utca és tér, ugyanígy Február 29., Március 31. és a többi. Én az ötletet még kissé bespriccelt állapotban is jónak találtam, csupán azt jegyeztem meg, hogy az utcakalendáriumból hiányozzék az Április 4. utca, tehát legyen Április 1., 2., 3., majd egy kis ugrással Április 5. utca. Elvégre olyan hotelek, ahol' 13-as szoba nem létezik, azt egyszerűen kihagyják, és nem tudok arról, hogy Franciaországban lenne Trafalgar tér vagy Londonban lenne Dunkirk utca. Aztán itt van még az olasz példa is. Amikor az ember Trento, Milano, de akár Civitavecchia utcáin mászkál (amit Stendhal méltatlanul lekicsinyelt, amikor ott volt konzul, mert örökké Róma meg Párizs után fájt a foga), szóval Civitavecchiában és Aquileiában, Pármában (a kolostor és a sonka honában) egyaránt találunk ilyen nevű utcákat: „Vento di Settembre" meg másutt, így írva: MARZO XXX. Csak a helybeli tudja és a beavatott sejti, hogy a dátum a Habsburg iga alól való felszabadulást jelzi, s ha van Garibaldi-lovasszobor a helységben, akkor már majdnem biztos, hogy ő szabadította föl az illető várost vagy falut. Ez azonban a névből nem tűnik ki, s bár valószínűtlen, hogy Garibaldi egyszer még ellenforradalmárnak bizonyulna (für alle felleg, és egyéb szélviharok), a puszta dátum akkor sem sérti a történelemátpingáló górék érzékenységét. Azt már megint csak nem tudom, de Krassó Gyuri talán majd jelentkezik és megmondja vagy megírja, hogy volt-e módja, alkalma a viszszafestés ősötletét megbeszélnie bátyjával, Miklóssal, kit a kegyetlen végzet oly hamar elragadott tőlünk, s kire azóta oly számosan, idekint és odabent, annyi szeretettel, mi több, lelki haszonnal emlékezünk. Miklós ugyanis (lehet, hogy ez a Krassóknál családi tünet?) nagy lelkesedéssel üdvözölte Lóránt általam közvetített és módosított alapötletét, és rögtön hozzátette, hogy mivel Budapest kerületekre van osztva, az első tizenkét kerület, logikusan, sorrendben nyerheti el a hónapneveket is. Első kerület: Január kerület, a második Február stb. Igen ám, vetettem neki a cselgáncsot, de a második kerületben már sokkal több utca van, mint huszonkilenc, ami februárnak dukál! Oda se neki Miklós szerint a kalendáriumi számok túlhaladása egyenesen hasznára lenne a lakosságnak, mert mnemotechnikailag érdekesebb (s ki volt nála hivatottabb ezt megállapítani?) egy Február 41. - tegyük föl, így hívnák majd a Trombitás utcát -, mint Február 21. Amikor Miklós egy új telefonszámot hallott, azt nem írta föl vajmi incifinci zsebnoteszbe, mint te meg én, hanem maga elé nézett, mintha csónak formájú cipője orrát fixírozná, motyogott valamit (talán varázsigéket), és a hétjegyű telefonszámot máris agyféltekéjének egy kis redőzetébe véste, más 130 szám mellé. Meg kell mondjam, ebben a hónapos-számos világban nem volt helye az ilyen gyönyörű utcaneveknek, mint Akácfa utca, Liliom utca, Mókus utca, és én mint természetbarát (huszonhat évvel ezelőtt még így hívták a környezetvédőket) nem lennék egészen boldog egy ilyen elkalendarizált Budapest-világban, még akkor sem, ha a Vörös Hadsereg útját majd 2021 útnak, a Marx teret Március 15. térnek, a Lenin körutat Október 23. körútnak hívják majd. „Miért- e kétezerhuszonegy útnak a Vörös Hadsereg útját?" kérdezte Miklós. „Azért, mondtam, mert a V. H. majd abban az esztendőben vonul ki." Igaz, jobbára még mindig otthon laktanyáznak, a 2021. pesszimista előrelátásnak tűnik ma, holott 1964-ben az volt az optimizmus. Ezután azt találtuk ki - további módosításaként az új utcanévtervezetnek-, hogy csak a tereknek és utaknak legyen naptárszámuk, az utcák, közök, sétányok, rakpartok más, logikus rendszerezési sorrendbe épüljenek be. Az utcanevek, bár még mindig távol történelmi, nemzeti, sőt irodalmi allúzióktól is, foglalkozásneveket jelölhetnének csak. A Trombitás, Hegedűs, Dalos, Dobos utca mellett jól megférne a Cimbalom utca, Fuvola, sőt a Pikula utca is, nem beszélve a Tenor, a Karmester és Zongorista utcákról, hogy a zene körében maradjunk. Újpesten néhány utca méltán fölvehetné a Munkás, sőt a Proletár nevet is, nem beszélve a Góré, a Fullajtár Góré, a Bőrcserző utcákról. Hajós utca van, Halász utca is (Párizsban a Halászó macska utcája is), de nincs még Kajakos utca, holott, ha olimpikon az ember, ez is egy foglalkozás, Révész utca van ugyan, Híd utca is (ehhez csak az ász-t kell hozzáfesteni, hogy Hidász legyen), Mérnök utcáról hallottam már, de nem tudom, hol van, Sao Paulóban van Pilóta utca, Konstantinápolyban Pilátos köz (fordítanánk Rizstermelő szóval), Guayanában, Georgetownban: Vizes utca, mely ott foglalkozásnév volt, a vízzel foglalkozók: dokkosok, hajósok, halászok gyűjtőneve, ők voltak a „vizesek". A sétányokat csak virágokról, a közöket csak állatokról neveznénk el. Az Anker köz lehetne Veréb köz, de lehetne Egér, sőt Patkány köz is, ami kevésbé hízelgő. Az olaszok a maguk hebehurgya, olykor boccacciói vidámságában nem törődnek azzal, ha egyegy elnevezés előnytelen. Jártam már a Kakáló Szent Jeromos utcájában, az Árulók Körében (Vicolo dei Traditori), a Vak, a Bolond és a Rossz utcában. Az utóbbiban nem rosszlányok laktak, hisz nem rosszaink, még akkor sem, ha nevükön nevezik őket. Egy firenzei,orvos barátom azt állítja, hogy Palermóban van egy utca, amit a Kurvák utcájának hívnak, s hogy ez ki is lenne írva. Én ahelyett, hogy Krassó Gyuriékat százezer forintra büntetném, elküldeném őket százezer forint ösztöndíjjal Palermóba, hogy megnézzék, van-e ott valóban ilyen nevű utca. Mert hisz ez a legősibb foglalkozás, és mégiscsak az a legjobb, habár nem személyeskedünk, de - nevükön nevezzük a dolgokat. KABDEBÓ TAMÁS Nem vagyok nemzetiségi ! Zsidó származású magyar lévén (a kurziválás nem véletlen) megütközve észlelem, hogy más, szintén zsidó származású magyaroknak egy kisebb csoportja milyen erőszakosan követeli a Parlamenttől, hogy ne csak ők tekintessenek nemzetiségnek, etnikai kisebbségnek, hanem mi többiek is, akik a teljes asszimiláció útját választották. Semmi közöm ahhoz, hogy mások minek, melyik nép részének tekintik magukat; jogukban áll annak tekinteni és vallani, aminek csak akarják. De nem tűröm el, hogy bárki énrám kényszerítse azt, amit csak ő vall, én nem. Márpedig - elnézést - én nem tekintem magam nemzetiséginek. Eszmélkedésem óta magyar vagyok, akár elismerték ezt egynémely gyászmagyarok, akár nem; s ezen mit sem változtat, hogy tudom: őseima család mellesleg századok óta él ezen a földön, tán régebben, mint olyik egyéb származású família) egy másik népből származtak, akárcsak Petőfiéi vagy Toldy Ferencéi, az aradi tizenhármak egyikéről-másikáról nem is szólva. A magyar zsidóság asszimilációit durván megszakította előbb a tiszaeszlári vérvádper, majd az úgynevezett keresztény kurzus századunk 20-as éveiben, végül a holocaust. S lám, a zsidó származású megmaradt magyarok túlnyomó többsége mindennek ellenére továbbra is az asszimiláció híve maradt, magát változatlanul magyarnak, korábbi üldözőinél mindenképpen különb magyarnak tartja és vallja. Ha a Parlament igazságos döntést kíván hozni e tárgyban, vizsgálja meg mindenekelőtt az év eleji népszámlálás adatait: vajon hányan vallották magukat hazánkban az idén zsidó nemzetiségűeknek? A zsidó származású állampolgárokat a Szovjetunióban és Romániában tekintik-kezelik-regisztrálják külön nemzetiségként. Európának ama részein azokban, ahová állítólag föl óhajtanánk zárkózni, ez a kérdés föl sem merül, legföljebb csak egy, a politikai élet perifériáján handabandázó Le Pennek, no meg néhány fanatikus, sírgyalázó bőrfejűnek az elméjében. Az asszimilációs folyamat újabb, mesterséges visszafogása, az a fajta elkülönülő törekvés, melyet a zsidó származásúak említett maroknyi csoportja még a zsidó szervezeteken belül is antidemokratikus módon szít (mert álláspontját a többségre is rá akarja tukmálni), meggyőződésem szerint nem az antiszemitizmus csökkenéséhez, hanem ellenkezőleg: csakis megnövekedéséhez vezethet. Ebben én nem leszek partner. Ha az antiszemitáktól nem tűröm el, hogy „kinézzenek" engem a „nemzettestből", akkor ugyanezt a másik oldaltól sem fogom eltűrni. Számomra ebben Radnóti Miklós álláspontja a példaadó. Ám döntsön a Parlament úgy, ahogy neki tetszik, én már itt és most bejelenthetem, hogy - a mintegy nyolcvanezer zsidó származású hazai magyar körülbelül 90%-ával együtt - nem nemzetiségnek, nem etnikai kisebbségnek, hanem magyar embernek vallom magam, s ebben a szellemben nevelem gyermekeimet is. Minden kisebbség jogait elismerem; a magukat nemzetiségnek, a zsidó nemzet részeinek valló zsidókét is. De a saját jogomat arra, hogy magamat minek vallom, sem tőlük, sem semmiféle Parlamenttől nem hagyom elvitatni. Bp. 1990. június 13. TÍMÁR GYÖRGY KAVEHÁZ ____________________________1990. JÚLIUS 5. gwi_ A Nem lehet tudnihogy milyen utcai helyzet Mivel a Majakovszkij-Király utcánál szálltam föl a hetvenhatosra, azt nem hallottam, mit mond be a bemondó, Majakovszkijt-e vagy Királyt. Azonban azt jól hallottam fölszállás után, hogy „az Andrássy út következik". De tényleg jól hallom? Tényleg jól! Kellemes, határozott, fiatal női hang. Hát, megdobogtatja a szívet, annyi szent! Ahogy mondani szokás. De csak nyugi. Csak csendesen, szívem. Direkt megnéztem, a táblákat még nem cserélték ki. Csak úgy bemondta. Valami mégis mintha cserélődne. Sok minden, igen. Viszont meg lehet tudni, ugyanez a csinoska hang, aztán hogy mi következik. „A Rudas László utca következik." Mondja be. Némi hideg zuhany, ahogy mondani szokás, nem mintha az nem jönne jól a fölébredéshez. Ez-az cserélődik. Minden azért még nem nagyon. K. E. Tisztelt Szerkesztőség! 1990. május 24-i számuk 2. oldalán BBA jelzéssel megjelent Sóhaj a November 7. téren című glosszájukhoz szeretnék egy megjegyzést fűzni. Az a közlés, hogy a hajdani Oktogont nevezték már Hitler térnek, téves. Ezt a terünket a harmincas években Mussolini térre „keresztelték" át. A Hitler tér (jóval később!) a (mai Kodály) Körönd lett. Hadd idézzem gyerekkoromból a háborús évek ezzel kapcsolatos ellenzéki viccét: Ismered a földalatti utolsó állomását? - Mussolini tér, Hitler tér, Cirkusz, Állatkert. - Hát igen... Tisztelettel Balla Bálint Berlin Ófesztivál A sajtó is szerepet játszott a sajtófesztiválon. Anélkül nem is lehet sajtófesztivált rendezni, mármint sajtó nélkül, legalábbis nehéz. Anélkül, hogy bele akarnék szólni a sajtófesztiválba, szólok bele, felszólításra. Nem kell mindenbe beleszólni, ha csak nem muszáj. Az eseményeket úgy fogom szörfözni, hogy: jók, rosszak és legyen. Jó az volt, hogy volt sajtófesztivál. Viszont nem jó, hogy olyan alpári volt. Jó, hogy a sajtófesztiválon sajtótermékeket reklámoztak. (A televízióban ezt úgy kötelező mondani, hogy került reklámozásra, igaz viszont, hogy televíziót nem kötelező nézni.) Jó, hogy a fesztiválra az emberek kiáramlottak nézelődni. Nem strandra mentek, vásárba mentek. Vásárolták a sajtótermékeket. Szórakozva tanultak ott a magyarok. Nem jó, hogy nem strandra mentek, ilyen melegben menjenek strandra, próbáljanak bepréselődni egy strandra, ott nyüzsögni és rotyogni, sajtófesztiválra tavasszal. ősszel menjenek, ha van olyankor sajtófesztivál, de nincs. Nem jó, hogy úgy reklámoztak, ahogy, és azt, amit. Mert a reklám nem az egymás túlharsogása. (Hanem micsoda, kérdezem, hát nem tudom, válaszolom, lehet, hogy a reklám tényleg a túlharsogás.) Na jó, de miért nem az elég kicsiazonban-nagyon színvonalasat tetszettek reklámozni? Jelenkor? Holmi? Alföld? 2000? Életünk? Tiszatáj? Magyar Műhely? Forrás? Nappali ház? Új Hölgyfutár? A '84-es kijárat? És? így tovább? Ezek nem voltak. Voltak ellenben iszonyatos humoristák. Ők üvöltöztek és vicsorogtak. Állatira bírtak visítázni. Ezeket külön kellene szortírozni és más helyre szállítani, hogy legyen meg a distancia és a lelki béke. Lenne egy ordenáré szakasz, kivörösödött, tokás röhögőkkel, s egy meghitt szakasz, szép lányokkal, és a hozzá való irodalmi érdeldődés. Lenne vurstli, picit odább, oda átsétálnánk, virsli, söröcske, majd vissza, bele a kultúrába, megint ki, vissza megint, és így, így folyna az élet, az lenne a fesztivál. KUKORELLY ENDRE ERDEI KATALIN FELVÉTELE /14-