Magyar Napló, 2005 (17. évfolyam, 1-12. szám)
2005-08-01 / 8. szám
AUGUSZTUS NYITOTT MŰHELY set, amit Petőfi Sándor a legenda szerint a Petőfi utca 5. szám alatti lakásunktól háromszáz méterre, a Gyárfás-kúriában írt, az Egy gondolat bánt engemet - nem voltam hajlandó előadni. Természetesen, mint minden kisgyermek, nagyon jó szavaló voltam és nagyon lámpalázas, de a címen kívül az égegyvilágán semmi eszembe nem jutott. És álltam ott, mint partra vetett hal. Hiába kérleltek az első sorban ülő szüleim, a kulisszák mögül tanítóim, hajoljak meg szépen és távoztam, ha nem tudom, álltam makacsul, úgy döntöttem, mindaddig, amíg eszembe nem jut az első sor, nem hagyom el a terepet. Nos, hát elég kínos helyzet született akkor, de annál szebb volt Székelykeresztúr gyermekvilághoz méretezett atmoszférája, a Jézuskiáltó szőlőhegy, a kisiparával és csekélyke kultúrtörténeti hagyományaival lélegző kicsi-kicsi városka. Megemlíteném, hogy idejárt gimnáziumba Szabó Gyula, innen tíz kilométerre született Kányádi Sándor. Pontosan tíz-tíz kilométer távolságra születtem Tamási Áron és Kányádi Sándor szülőfalujától, nem mintha ennek valami nagyon-nagyon meghatározó jelentősége lenne, de ha már eszébe ötlik az embernek, nyilván rögtön támad jelentősége. És ez a Székelykeresztúr, a maga ellegendásított Petőfi körtefájával, Gyárfáskúriájával, ahol megszállt a halálba menő utolsó estéjén, annyira kultikus hellyé is vált, hogy nemrégiben, amikor a romániai P. E. N. Club ott tartotta együttlétét Petőfi Sándor halálának 150. évfordulója jegyében, bizony kedves élmény volt számomra, hogy Ana Blandianát, a jeles költőnőt - kinek könyvét is fordítottam, kivel kacér hátsó gondolataim is támadtak közös diákkorunkban, amit a kolozsvári egyetemen együtt töltöttünk, becsalogattam a Petőfi utca 5. szám alatti ház még meglévő ribizlibokrai alá, megmutatni, hogy hol papásmamásoztam én hajdanán. Irigykedve sóhajtott föl: furcsa világ ez az Erdély, itt ötven kilométerenként született egy-egy jelentős szellemű ember, itt minden ötven kilométerenként meghalt egy-egy századokon átívelő tehetség, kimagasló értéke a magyarságnak. Amit ki kellett igazítanom, hogy bizony nem ötven, hanem csaknem húsz kilométerenként buggyan a forrás és domborodik - lám, olykor sírhant nélkül is - a temető. Székelyudvarhely dombon ülő gimnáziumából messzire lehetett tekinteni. Még most is látni vélem a két világháború közötti költőtriász legendás hórihorgas alakját, Tompa Lászlót, amint ballag fel a ma Tamási Áron nevét viselő gimnázium szerpentinjein, és mi az ablakból lessük, hogy vajon vajon, ha megmutatjuk neki verseinket, közénk csap-e szigorú ostorával. Végeredményben, ha utána gondolok, nem bántott minket nagyon azért, amiért verseket mertünk írni, nem is kényeztetett szavaival, azt hiszem, ha valami örökséget az ő bozontos szemöldöke alól is hoztam, az a szigorúság, a konok fejtartásra való törekvés, a szavak szinten való méricskélése egy inflációs szótengerben. Udvarhely valóban gyermekkoromat meghatározó volt, olyan értelemben is, hogy társadalmi konfliktusokkal találkozhattam, mivel tanító, majd később tanár apámat itt degradálták téglagyári munkássá egy esztendőre. Alkalmam volt tízórait vinni neki, s a téglagyári munkásokkal szóba elegyedni. Az ötvenes évek is pezsgő szellemi életet jelentettek, ekkor találkoztam a diákszínjátszással is. Udvarhely iskoláit, melyek nemcsak Tamási Áronnak adtak tanulóköri szállást, a századelőn ott tanárkodó Szabó Dezső szelleme is belengte, a múlt században Benedek Elek is odajárt a kollégiumba, amelynek én az elemi iskola végén diákja voltam. Neveket bőségesen sorolhatnék. Beszélhetnék Baráti Szabó Dávidtól Csiky András színművészig, Maszelka János festőművészig sok mindenkiről. Tompa László görcsös, komor, magányos fenyős, lófürösztéses, zárt világban való, nem csupán helyben maradásos, de helytállásos szellemiségétől kezdve (mely vers múlt század végi variánsát, epilógusát magam is megkíséreltem megfogalmazni) Tamási Áron egyetemesen nemzeti nyitásáig oly sok minden idekötődik, és innen mutat fügét a Székelyföld kakukmarcisos, egyben legromantikusabb humoristájának, Tomcsa Sándornak őshonossága is. Aki minden évben egyszer felült a vonatra, hogy felmegy Budapestre, Segesvárig eljutott, ott beült egy kisvendéglőbe, s a következő járattal visszatért a kisvárosba. Én valamicskével messzebbre jutottam, érettségi után az első nagyváros, amit megláthattam, az Marosvásárhely volt. Abból az alkalomból, hogy rábeszéltek, felvételizzem a színművészeti főiskolára. Nagyon szép nyár volt, a felvételi előkészítőn megismerkedhettem az idős Kovács Györggyel, a fiatal Héjja Sándorral, Visky Árpáddal, mind a hárman nyugodjanak békében. Szerencsére nem találtattam alkalmatosnak a felvételre, és így nem vagyok kénytelen segédszínészként tengetni utókoromat. Még aznap éjjel vonatra ültem, és másnap Kolozsváron beiratkoztam a bölcsészkarra. Kalandos felvételik közepette ott találkoztunk Erdély, Székelyföld különböző részeiről érkezett, már versfaragással foglalkozó, kacérkodó diáktársakkal. Ott találtuk ki, hogy van egy közös élményünk a történelemből, pont aminek megírásához veselkedtünk Király Lászlóval, Magyari Lajossal, Molnos Lajossal, Kocsis Istvánnal, később Kenéz Ferenccel, Csíki Lászlóval, Ferenczes Istvánnal és a fiatalon elhunyt Apáthy Gézával. Itt