Magyar Napló, 2014 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2014-06-01 / 6. szám
SZÓIII.VI Alt sátán? Megőrültél?” - kiáltottam rá, és jókorát húztam a hátára a seprűvel. De ez csak nem hagyta abba a vagdalkozást, így hát elkaptam, és benyomtam őt abba a fedeles kosárba, amelyikben Boriska hozta. A pecket is jól ráfordítottam, ki ne tudjon jönni belőle. A kaskában persze dühösen kiabált, a csirkék meg keservesen csipogtak. „Jaj, istenem, mit tegyek, hogy csend legyen? Egyéb se hiányzik, mint hogy Teri meghallja, és átjöjjön gúnyolódni.” Mióta az idegen tyúkot meglátta, szerencsére nem jött. Megsértődött. Az jutott eszembe, hogy megfürdetem. Már otthon is hallottam gyerekkoromban, hogy az ilyen bolond kotlót meg kell fürdetni. Ehhez most különösebb előkészület se kellett. Bent volt őltelme a zuhanyozó fülkéjében, csak a csapot kellett megereszteni. Mindjárt hoztam is egy vödör jó hideg vizet, és rázúdítottam. Fonott kaska volt, nem fulladhatott meg benne. Meg se fázhatott, mert még kora délután volt, és jó meleg. - Nem hiszem, hogy ő ezt méltányolta volna. - Hát, nem is. Dühödten rikácsolt. „No, ha nem tetszik, hát kapsz még egyet” - mondtam, és újabb vödörrel zúdítottam rá. Erre egy kicsit elcsendesedett. Rikácsolás helyett panaszosan kotyogott. A csirkék résztvevően válaszolgattak. - El tudom képzelni: „Szegény néni!” „Szegény anyuka!” - Valahogy így mosolyodott el anyám. - El is távolítottam őket a kotló mellől. Hoztam egy üres ketrecet a színből, és beraktam őket a sövény mögé, hogy ne is láthassák az anyjukat. Mikor a csirkéket így elrejtettem, elvittem a kosarat az udvar szemközti végébe, a nagykert kerítéséhez. Ott kieresztettem a nyavalyást. Szó, ami szó, elég pocsékul nézett ki. Ez a kényes tolla, amelyben ilyen büszkén feszít most is, átázott, és szorosan a testéhez tapadt. Afféle nagyobb galambnak nézhette az ember. No, nem is kívánt ő a termetével dicsekedni! Behúzódott a favágító tőke tövébe, és halkan, panaszosan kotyogott. Ott is hagytam, hadd szárítkozzon, csak egy jó óra múlva néztem vissza rá. Akkor már kezdte visszanyerni eredeti formáját, és hangosabban kotyogott, de a búvóhelyéről nem mozdult el. Ám egy jó fél óra múlva, amikor már teljesen megszáradt, magától előjött, és hívogatni kezdte a csirkéit. Azok örömmel felelgettek. No, szent a béke, gondoltam. Kivittem az udvarra a ketrecet, és kinyitottam az ajtaját. A csirkék előtódultak, és futottak boldogan anyjuk alá. Hanem az a disznó megint elkezdte vágni az újakat. „Nem hagyod abba, te?!” - kiáltottam rá... „Szűzanya Máriám! Ez még veszettebb, mint valaha! Mit csináljak, édes jó Istenem?!” Sok időm nem volt gondolkodni, sietve a kötényembe kapkodtam a kicsiket, és bejöttem velük a házba. Csináltam nekik egy kis tejbe áztatott darát, és valahogy megetettem őket. Aztán egy ládikába raktam valamennyit, és egy könnyű kendőt borítottam rájuk. Igyekeztem rendet teremteni, mire apád hazajön. Nem akartam őt a tyúk-üggyel traktálni. Épp elég idegeskedni valója akad anélkül is a téeszben. A kotlót hagytam odakint, boldoguljon nélkülem a liblingjeivel. Biztosan talál majd valami biztonságos zugot a színben. Éjjel alig aludtam valamit. Folyton azon törtem a fejemet, mihez kezdjek vele másnap, hogyan próbáljam meg ráncba szedni. A lényeget tudtam: be kell rúgatnom. Ezt is csinálták a falunkban, ha nem használt a víz. Igen ám, de mivel rúgassam be? Tudod, hogy mi nem italoztunk soha, legföljebb egy kis rumot szoktam tartani itthon, süteménybe. Azt meg nemrégen vettem a boltban, és jó részét már elhasználtam, amikor föltarisznyáztam a testvéreidet. Féltem, hogy nem lesz majd elég a maradék, újat venni meg restelltem, mit mondjak, ha megkérdezik, mire kell ilyen hamar megint? Mert itt a népek mindenre kíváncsiak. - Hi-hi! Attól méltóztatott félni, hogy akaratlanul is kibeszéli, mire kell! - Lehet, hogy igazad van, végül azonban mégis úgy döntöttem, hogy veszek hozzá még két decit. Ha kérdezgetnek, kinek akarok sütni, majd azt felelem, hogy neked. Mit tartozik az rájuk, hogy te nem vagy költő (részlet, 1999, Herendi Porcelánmúzeum) 2014. június www.magyamaplo.hu NAGYAI NAPLI25