Magyar Nemzet, 1900. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

4 MAGYAR NEMZET. 1900. február 1. állanak be. Ez a nyilatkozat történhetett, a­ mint történt is, de az cseppet sincs ellentétben­­ azzal, hogy oly időben, a­milyen akkor volt, a­midőn a török és görög háború kiütött, és­­ Törökország sokkal nagyobb hadsereget mobili­zált, mint a minő szükséges volt a kis Görög­ország elleni háború viselésére, azon a gyúanyag­­gal telt keleten és azokban a balkán országok­ban, hol soha sem tudja senki, hogy a legkisebb odavetett sziporka nem veti-e fel az ottani gyú­­anyagot, előrelátó gondoskodás volt a hadsere­get abba a helyzetbe hozni, hogy egy esetleges parcziális mobilizáció esetére is kellő fegy­verzettel és minden szükséges szerekkel el legyen látva. (Helyeslés a jobboldalon). Azzal a nyíltsággal, azzal a becsületességgel, a­melylyel én most előadom ezeket a dolgokat,­­ előadattak azok a delegáczióban is, és a kép-­­­viselő urak mégis azt mondják, hogy nem tudja senki sem, mire szavazták azokat meg. Bocsána­tot kérek, ezt mondani lehet, de ezzel szemben bizonyítani kell. (Zajos helyeslés a jobb és a baloldalon. Zaj a szélsőbaloldalon. Elnök csenget.) Már most azt mondják a­­ képviselő urak, hogy kétségbe vonják, várjon tényleg arra köl­­tetett-e el, amiről szó van. Bocsánatot kérek mindent lehet állítani, de azt, ami hivatalos zárszámadásokban, amelyek a kompetens fóru­mok által megvizsgáltatnak, le van téve — és ez az 1898. évi zárszámadásaiban a delegáczió­­nak benne van, amiről mindenki meg is győ­ződhetik — és ami itt, mint az ottani kezelés eredménye bemutattatik a magyar kormány felelősségeinek és a magyar kormány szavahihető­ségének bélyege alatt, az ellen kételyt támasz­tani nem lehet és nem szabad. (Hosszantartó élénk helyeslés a jobb- és a baloldalon. Mozgás a szélsőbaloldalon.) Hát vállalom a felelősséget. (Nagy zaj a szélsőbaloldalon. Elnök csenget,) hogy annak minden fillére arra a czélra köl­­tetett el . . . (Zaj a szélsőbaloldalon.) Polczner Jenő: Hogy merték elkölteni meg­szavazás nélkül. (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Széll Kálmán miniszterelnök:... amelyre megszavaztatott... (Folytonos zaj a szélsőbal­oldalon.) Elnök: (Csenget.) Kérem a képviselő urakat, ne zavarják folytonosan a szónokot! Ku­bik Béla: Nem lehet, hisz olyanokat mond, hogy nem lehet kiállni. (Nagy zaj.) Elnök: Kubik Béla képviselő urat figyel­meztetem, hogy meg kell hallgatni a szónokot! Széll Kálmán miniszterelnök: Én a t. kép­viselő urak állításainak, érveléseinek mindig hitelt adok, azoknak béna fideszében soha sem kételkedem és azért használom ezt a hangot és azért használom ezt a modort, mert ez az én sajátom, de akkor meg pr­etenciálom, hogy azt, a­mit mi hivatalos és a delegácziók által meg­vizsgált zárszámadásoknak tanúsága mellett ide terjesztünk, méltóztassék és oly hitelt érdemlő­nek venni, mint a minőnek mi a képviselő urak állításait veszszük. (Zajos helyeslés és tetszés a jobb- és a baloldalon.) Azt mondja az igen­t, képviselő úr, hogy micsoda szellem van ma ott ? Merné-e azt valaki állítani, a­mit 1870-ben állítottak, a­midőn a flottára kértek nagyobbításokat és a magyar delegáczió azt mondotta, hogy egy új, nagy flotta­­rendszernek a megállapítása — miután ez a védrendszer keretébe tartozik — nem a dele­­gácziónak, hanem az országgyűlés dolga? Hát engedelmet kérek, erre azt felelem a t. képviselő úrnak, hogy minden sok tanulmányozása, minden, általam oly igen sokszor elismert szakképzettsége mellett és a mellett, hogy törekszik minden kérdést az utolsó részletig megismerni, most vastag tévedésben leledzik ... Komjáthy Béla: Kiváncsi vagyok rá! Széll Kálmán miniszterelnök: Rögtön kielé­gítem kíváncsiságát és azt mondom, hogy igenis akadt olyan bátor ember,még­pedig 60,mert az egész delegáczió az idén is azt mondta ki az utolsó emberig, a­midőn két újabb hajó­építés részle­teit kérték tőle, hogy a jelenleg épülőfélben levő hajóknak két részletét megszavazzuk, mint a régi hajók pótlására szükséges két hajórészletet, de semmiféle új flottarendszernek vitatásába bele­­ nem megyünk, az a törvényhozás dolga. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Tehát akadt ember! A delegáczió pedig, a­mely végre is ennek a háznak küldöttsége, érdemel talán bizonyos­­ tekintetet a­­, képviselő uraktól. Az intézményt­­ magát tekintsék bárminek is, bírálják meg bár- a­hogyan annak a működéseit, de az a testület, a­­­mely a magyar országgyűlés küldöttsége, meg­­érdemli-e azt, hogy azt ilyen gúnynyal,­­ilyen alaptalan támadással és alaptalan föltevéssel támadják erkölcsi értékében és hitelében. (Hosz­­szantartó tetszés és helyeslés a jobb- és a bal­oldalon.) Zivatarozzanak az urak a közös ügyek ellen, támadják a delegáczió intézményeit elvi szem­pontból ,­mint akarják, és ebben igazuk van, de én mégis állítom, hogy az a delegáczió lelki­ismeretesen, becsületesen, hűségesen teljesíti fel­adatait. (Igaz! Úgy van­ a jobb- és a balolda­lon.) Bírálják tehát azt bármiképen, de azt ilyen alaptalan feltevésekkel gyanúsítani és ebben a házban így becsmérelni, bocsánatot kérek, sem nem illő, sem meg nem engedhető dolog. (He­lyeslés a jobboldalon.) Komjáthy Béla: Személyes kérdésben kér szót. Fen­tartja az összes vádakat, a­melyeket a delegá­czió ellen felhozott. Felolvassa Horánszkynak a de­­legáczióban elmondott beszédét, a­mely szerint a delegáczió tagjai nem tudták, hogy mit szavaznak meg, s a póthitel megszavazása méltatlan és tör­vénytelen dolog volt. Enck Béla: Most beszéljetek! (Nagy zaj a középen.) Komjáthy Béla elismeri a miniszterelnök ékes­szólását, de a mai beszéde nem győzte meg őt állí­tásainak hamis voltáról. Elnök: A miniszterelnök úr kivan szólani. (Halljuk! Halljuk!) Szél­ Kálmán miniszterelnök: T. Ház! Egy pár szóval válaszolok csak a képviselő úrnak. Hiszen a képviselő úr önmaga tudja, hogy min­dig én voltam az, hogy ebben­ a minőségemben is, sőt más minőségemben is, valahányszor vele vitatkoztam, elismertem az ő hazafias indokainak és érzéseinek integritását, tisztaságát, tempera­mentumos voltát és azt, hogy ő mindig azokból in­dul ki és tárgyalja a kérdéseket nagy készültség­gel ; és én voltam az, a­ki mint a pénzügyi bizottság elnöke is erről a képviselő úrnak a bizonyítvány­t kiadtam, a­mikor, egy pár évvel ezelőtt majd­nem egymagában teljesítette heteken keresztül mondhatom nagy és ritka erővel és kitartással az ellenzéki szempontból való ellenőrzésnek tisz­tét abban a bizottságban. A­mit azonban mon­dottam az imént, most is azt mondom, hogy a­mit megadtam neki, a­mit elismertem vele szem­ben, követelem a magam részére is, mert: hanc veniam damus potim usque vicissim s én csak akkor adok, ha kapok is, és én kérem, hogy velem szemben is ily méltányos állást elfoglalni szíveskedjék, erre vonatkozólag köztünk különb­ség nincs. A­mi azon kis controversiát illeti, az »illő« szóra nézve legyen szabad megjegyeznem, hogy a t. képviselő úr a delegácziót, mint ennek a háznak országos bizottságát azzal vádolja, vagy vele szemben azt kifogásolja vagy azt bírálattal azért illeti, mert nem tudott erről semmit, még a kormány sem tudta mit szavaz meg, mert így méltóztatott magát kifejezni.­­ Mivel pedig én a hetvenes években magam is tagja voltam a delegácziónak, köszönöm a bókot. De biztosítom a t. képviselő urat, hogy a bátorság meg­volt a mostani delegácziónak a tagjaiban is, mert ha nem hozták is meg ugyanazon határozatot, a­melyet 67-ben hoz­tak, ez azért történt, mert nem volt reá szük­ség, de hivatkoztak rá, mert azt mondották, hogy csak az indokolt hajó szükségletét adják meg s erre szavazzák meg a kért összeget, és nem másra és nem másként. Ily körülmények közt én egészen parlamentáris dolognak tartom azt mondani, a­mit mondottam, hogy ez talán nem illő, hogy ez erre a delegáczióra nem illik rá. Más értelme szavaimnak nem volt, helyt nem álló, nem ide való; ez volt az értelme szavaimnak. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Azt mondja a t. képviselő úr, hogy ismer engem s tudja, hogy én is ismerem őt; sokat vitatkoztunk egymással és bennem mindig bizo­nyos bona fides nyilatkozott meg. Én köszönet­tel tartozom a képviselő úrnak ezen nyilatko­zatáért, valamint szónoklati képességemnek és bennem a bona fidesnek elismeréséért. Én is elismerem a bona fid­est a képviselő úrnál, de ha én rámutatok arra, hogy a t. képviselő úr ebben az állításában tévedett, én csak azt tettem, a­mit bona fides mellett tehet­tem és ez azzal, hogy ő tudja mit mond, abszolúte nincsen összeköttetésben, mert emberi dolog tévedni, homines sumus nis humani me alienum puto. Én is, de talán a t. képviselő úr is, ebben a nézetben egyetért velem. (Élénk helyeslés a jobboldalon). Kism­oh Aurél: Komjáthy Béla a delegácziót teljesen igazságtalan és méltánytalan módon meg­támadta, azt állítva, hogy a tavalyi delegáczió nem tudta, mit szavaz meg- A miniszterelnök megfelelt erre, de ő a maga részéről visszautasítja azt a fel­tevést, hogy a delegáczió bármit is megszavazott volna, a­miről tudomásuk nem volt. (Nagy zaj és felkiáltások a szélső­baloldalon: Elhiszszük! Elnök csenget.) Ez olyan vád, a­mely egyforma azzal az állítással, hogy ez a kiküldött bizottság nem tudja, mi a feladata, mi a kötelessége! Bizonyára Kom­játhy Béla is meg van győződve, hogy a delegáczió tudja, mi a kötelessége. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Lukács László pénzügyminiszter: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) A miniszterelnök úrnak ki­merítő beszéde után, a­melyben úgy a delegá­czió kompetenc­iájára, valamint azon kérdésre nézve is nyilatkozott, hogy vájjon elő voltak-e terjesztve részletesen azok a czélok, a­melyekre a kérdéses póthitel szükségeltetett, talán feles­leges is lett volna, hogy én ebben a vitában felszólaljak, ha Komjáthy Béla­­. képviselő úr nem intézett volna egy direkt kérdést hozzám, a­melyre válaszszal tartozom. Ez a kérdés pedig az volt, hogy ki hatalmazta fel a pénzügyminisz­tert, hogy bizonyos összegeket a törvényhozás megszavazása előtt a hadügyi kormányzat czél­­jaira kifizessen. Erre a kérdésre válaszszal tar­tozom, mert érzem a felelősség súlyát, a­mely reám nehezedik azon tény következtében, hogy nem ugyan szándékosan, de a körülmények alakulásaa folytán abba a helyzetbe jutottam, hogy az országgyűlés megszavazása nélkül kény­telen voltam bizonyos összegeket folyósítani. A tény az (Halljuk! Halljuk!), hogy a dele­gáczió a kérdéses póthitelt szabályszerűen meg­szavazta. Erre vonatkozólag a kormány törvény­­javaslatot terjesztett is elő; igaz, hogy a delega­­czionális határozatok csak 1898. júniusban szente­sítettek s a­mint méltóztatnak tudni, ugyan­akkor a magyar országgyűlés elnapolhatott, csak az őszön jött össze és az akkori viszonyok lehe­tetlenné tévén minden tárgyalást, a kormány nem remélhette, hogy ezen kérdés itt megszava­zás által meg fog oldatni. Miután pedig a czél, a­melyre a kérdéses póthitel szükségeltetett, olyan volt, a­mely halasztást nem tűrt, ennek követ­keztében úgy a magyar, mint az ausztriai kormány, kétféle, egymással homlokegyenest ellentétben álló felelősség súlya alá került. Az egyik felelősség abból származott, hogy bizo­nyos összeget kellett delegác­ionális megszavazás alapján, de törvényhozási engedély nélkül folyó­sítani olyanformán, mintha az túlkiadást, vagy előirányzat nélküli kiadást képezne. Ez kétség­kívül bizonyos felelősséggel jár a parlament­tel szemben. A második felelősség pedig ellenkező irányú volt, a­mely abból támadt volna, ha a magyar kormány megtagadja en­nek az összegnek folyósítását a közös minisz­tériummal szemben. Ebből szintén egy igen sú­lyos felelősség támadhat és nagyon nehezen hi­szem, hogy valaki azon körülmények között, a­melyek közt a magyar kormány akkor volt, ezt a felelősséget magára merte volna vállalni (Úgy van! Úgy van! jobbfelől.), miután a helyzet az volt, hogy senki sem tudta biztosan megmon­dani, hogy az európai béke megőrizhető-e vagy nem? Miután a hadügyi kormányzat ki­jelentette, hogy ezen összegek rendelkezésre bocsátása nélkül nem vállalhatja el a kö­vetkezményekért a felelősséget, azt hiszem, hogy a magyar kormány nem vehette magára a felelős­séget azért, hogy a körülbelül 1 millió egy pár százezer forint folyósításának megtagadása miatt előidézője legyen annak, hogy egy komoly eshetőség bekövetkezésekor a monarchia hadereje ne legyen képes feladatának megfelelni. (Helyes­lés jobbfelől.) Tudom, érzem, t. Ház, hogy fele­lősséget vállalt magára a kormány; viselem is ezt a felelősséget; a t. törvényhozás bölcsessége fogja eldönteni, hogy várjon helyesen jártam-e el, vagy nem? (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Tilaly Kálmán: Azt állítják, hogy a görög-török háború tette szükségessé a póthitel felhasználását, pedig előre tudhatták volna, hogy a török oroszlán agyon fogja csapni a görög patkányt. Elüti: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy nem­ illő dolog a görög nemzetről ilyképpen nyilat­kozni. Thaly Kálmán: A törököt is állatnak neveztem. Derültség.) ( Az erődítések is a török ellen valók? Ezek Olaszország ellen irányultak, bár Umberto szeretett szövetségesünk és a hármas­ szövetségnek tagja.

Next