Magyar Nemzet, 1901. március (20. évfolyam, 60-89. szám)
1901-03-01 / 60. szám
kiválóbb szakemberek észrevételeit fogja meghallgatni a miniszter. A telekkönyvi rendtartás és a végrehajtási eljárás javításán szintén most dolgoznak. Sőt ezekkel közel vannak a befejezéshez. Az ügyvédi és bírói képesítés tárgyában szintén határozottan nyilatkozott a miniszter. Ezt a két vizsgát teljesen egyöntetűvé akarja tenni, hogy a bírói és ügyvédi képesítés teljesen egy és azonos legyen. Ez a kérdés azonban összefügg a jogi oktatás általános reformjával, melyen a kultuszminiszter fáradozik. Az igazságügyi miniszter beszéde a legjobb benyomást tette az egész Házra, mert ebben a beszédben egy jól átgondolt, következetesen keresztülvitt igazságügyi programot kibontakozását szemlélték. És ennek a munkaprogrammnak további megvalósításához szerencsét kívántak a miniszternek, kit mai felszólalása után minden oldalról üdvözöltek. Budapest, február 28. A képviselőház holnap, pénteken, délelőtt 10 órakor ülést tart. Napirenden lesz az igazságügyi budget, továbbá Visontai Somának egy régi indítványa az ügyvédi rendtartásról s amennyiben az idő engedi, tárgyalásra kerülhet a honvédelmi budget is. Az elmaradt kitüntetés. Egyik-másik laptársunk írva a párisi kiállítás kitüntetettjeiről, csodálkozását fejezi ki a fölött, hogy a kitüntetettek névsorából hiányzik Vörös László képviselő, volt kereskedelemügyi államtitkár neve. Azt hiszszük, hogy ennek az állítólagos »mellőzésnek« a fölemlegetése a legkevésbé sem történhetett a Vörös László tudtával. Mert, amint ország-világ előtt ismeretes, hogy Vörös László, amíg államtitkár volt, igen kiváló és nevezetes működést fejtett ki a kereskedelmi tárca ügyeiben, államtitkárságától mégis olyan időben vált meg, a midőn még jóformán semmi része nem is lehetett a párisi kiállítás előkészítésében. 1898. augusztus 1-én ugyanis, a midőn Vörös László megszűnt államtitkár lenni, még a párisi kormánybiztosság hatáskörét megállapító tervezet sem készült el, tehát akkor arról, hogy egyáltalán történjék valami párisi kiállításunk érdekében, még szó sem lehetett. Nagyon kevés, vagy éppen semmi jogosultsággal sem bír tehát feledékenységről vagy szándékos mellőzésről beszélni, aminthogy egészen fölösleges, hogy kórista-leány is, kit Károly egykor szeretett, de, midőn rossz útra tért, megvetéssel elhagyott, és kezdte a fiút engedékenységre kapaczitálni, sőt még pénzt is ígért neki, ha »visszatér ő hozzá«. Károly fölháborodással utasította ki a leányt, kiben több volt a szerelem, mint a jellem. Nem, neki nem kell senki tanácsa, senki jóakarata, senki érdeklődése, senki pénze. Neki megvan a terve. Itt kezében. Kész terve, melyet a könyvekben talált meg és mely minden munkáson egyaránt segít, biztonsággal és gyökeresen. Úgy látszik, Schulze-Delitsch irataiból szedte ki a jó fiú a tervet, mely a közös kereseten alapuló munkás-társulás terve volt, amint az nyugati Európában már sok helyen létesült és jó sikert is adott. Minden munkás heti fizetéséből egy csekélységet tesz félre, két éven keresztül; az így összegyűlt tőkével maguk a munkások alapítanak gyárat és maguknak dolgoznak, nem pedig a tétlen, zsarnok és könyörtelen kapitalista gyárosnak. Estére gyűlés lesz. Ott előadja társainak a tervet. És holnap földerül a megváltás hajnala. Testvére, Irma, kételkedéssel fogadja a tervet és szintén esedezik a fiúnak, hagyja oda eszményeit, térjen az okosság útjára. Az utolsó szón összevész a két testvér. »Hát a te okosságod micsoda?« — kérdi meggondolatlanul, a haragtól elragadtatva a zaklatott fiú — »Az talán, hogy bolondja vagy annak a szép kabátu ficsurnak, ki másnak a vőlegénye?« — Kinek a vőlegénye? — A gyárosom, Hortha lányáé. — Nem igaz! Nem lehet! — kiált a leány [kétségbeesve. 1 !— De igaz, és lehet, mert a napokban nézte meg menyasszonyával együtt a gyárat. Én jelen voltam. Én láttam. A leány összeroskad fájdalmában. A fiú pedig megy a munkások gyűlésébe. Azonban a leány sem marad otthon. Ő is elmegy. Elmegy pedig a gyáros Hortha házába, hol meglepi Sándorját, ugyanazt a Sándort, ki csak az imént töltötte nála, mint rendesen, az estét 10 óráig; meglepi, mondjuk, amint hoszszasan csókolkozva esküszik századszor hűséget menyasszonyának, Horthy Jolánnak. A jelenet rettentő benyomása alatt Irma, mindent nyíltan elmondva, jogos vádjaival halmozza el Sándort, ki még néhány negyedóra előtt neki erőlgette, hogy szereti. Most aztán a gazdag gyáros gyermeke, Jolán zuhan alá a kétségbeesés örvényébe ; sikoltozva hívja segítségül szüleit, kik csittítják jajveszékelő gyermeküket és kiutasítják a vádoló munkásleányt és a vádolt vőlegényt. Irma reggelig kószál eszeveszetten, a jeges esőben, az utczán; fényes nappal vetődik haza, fáradtan, betegen, félholtan apja házába. Ott találja ruháiban az ágyra dűlve és aludva Károlyt, kinek éjszakája szintén végzetes volt. Előadta vala a gyűlésben tervét; bemutatta számadásait; megismertette társaival a boldogabb jövőt, mely, ha a tervet elfogadják, rájuk várakozik. De a munkástársak nem értették meg. Sőt három öreg munkás, ki az ügy megbeszélése czéljából most vasárnap délelőtt hozzá jő, ki is gúnyolja, önzéssel vádolja őt és összevesz vele. Ők bizony nem adják oda pénzüket senkinek, inkább megiszszák maguk. Tudják ők már, hogy az ily fényes tervezgetés KESZLER JÓZSEF, MAGYAR NEMZET, 1901. márczius 1. Vörös Lászlónak kétséget kizáró valóságos érdemein kívül még képzelt érdemeket is tulajdonitsanak. Ez egyrészt igazságtalanság, másrészt Vörös László nem szorult reá. A minisztertanács. Tegnap délután minisztertanács volt, melyen folyó ügyeket intéztek el. A katolikus autonómia előkészítésére kiküldött 27-es bizottság márczius hó 12-én, délután 4 órakor a főrendiház helyiségében ülést tart. Ugyancsak ülést tart a 12-es bizottság is, mégpedig márczius hó 11-én délután, négy órakor a főrendiház helyiségében. A két ülésre szóló meghívókat Szapory Gyula gróf, a kongresszus világi elnöke, tegnap küldötte szét a bizottságok tagjainak. külföldi lap a fiumei ügyről. A müncheni Alig. Ztg. egy budapesti levele ismerteti a fiumei kérdés legutóbb történt megoldását, annak a törvényjavaslatnak kapcsán, amely a Ház elé terjesztetett. 1g »Széll Kálmán — írja az említett lap — ez ügyben ismét szerencsés kezének és ügyes taktikájának adta bizonyítékát. Az ő magatartásának sikerült a fiumei közönség nagyfokú bizalmatlanságát eloszlatni, az ott uralkodó autonómista párt merev negáczióját megszüntetni s a minden oldalról óhajtott megoldást előmozdítani. A kormányzói tanács összeállítása és hatásköre teljesen megfelel a fiumei viszonyoknak, szerencsés közvetítése a különböző igényeknek és érdekeknek s a sikerült békeakczió zárókövének tekinthető. A fiumeiek hálája és öröme a konfliktus megszűnte fölött nagy és jogosult. A horvát kiegyezés. A Horvátországgal kötendő pénzügyi egyezmény előkészítésére kiküldött magyar regnikoláris deputáczió tegnap küldte el a horvát bizottságnak válaszát a még tavaly ideérkezett nuncziumra. A renunczium bevezetésében az 1868: XXX. törvényczikk alapjára helyezkedik és ebben a magyar regnikoláris deputáczió kijelenti abbeli készségét, hogy ezen alapon állapíttassák meg Horvátország hozzájáruló aránya a közös kiadásokhoz. A perczentuácziót illetőleg utalás történik arra, hogy Magyarország az 1886—1897-iki időszakban 33 millió koronánál nagyobb összegben, évente tehát, több mint 3 millióval járult Horvátország autonóm kiadásainak fedezéséhez. Az elszámolási módot illetőleg a magyar bizottság szívesen koncredálja egy új mód megállapítását, de ennek közelebbi meghatározását a szóbeli tárgyalások számára tartja fenn. A renunczium ezután a horvátok nuncziumában felsorolt egyes kívánságokra tér át. Majd rátér a gazdasági helyzet megvitatására is, de kifejti, hogy Magyarország mindig a legnagyobb gondossággal viseltetik Horvátország gazdasági érdekei iránt. A beruházásokban épp oly mértékben, ha nem nagyobb mértékben részesül, mint Magyarország, az állami szállításokban a horvát iparosok kellő arányban részesíttetnek és a vasúti hálózat kiépítésében panaszra oka alig lehet. A renunczium végül meghívja a horvátokat, hogy minden részletkérdés megvitatására mielőbb kezdjék meg a szóbeli tárgyalásokat, melyekre nézve a terminus megállapítását, a magyar bizottság elvárja a horvát bizottságtól. Eredmények: Wlassics Gyula megelégedéssel tekinthet vissza a lefolyt kultuszvitára. A pártok versenyre keltek egymással áldozatkészségben, a magyar közoktatásügy javát szívükön viselik mindannyian. Amire a közoktatásügyi miniszter a vitát bevezető beszédében a pártokat kérte, hogy a közoktatást az egész nemzet ügyének tekintsék, ez a kérése beteljesült. Harczot csak a néppárt folytatott, az sem lépte túl az elvi álláspont markáns jelzésének határait. Amiben túllépte, a katolikus autonómia kérdésében, ott is teljes győzelmet aratott Wlassics, mert napnál világosabban bebizonyította a néppárti vádak tarthatatlanságát; bebizonyította, hogy a kormányt mulasztás nem terheli s hogy az autonómia létrejövetelén a kormány komoly szándékkal munkálkodik. Ami a lefolyt vitán csillogva kerésztül vonul, az a miniszter politikájának meleg dicsérete. Az elismerés teljes rózsáit hintették reá, sikerei előtt szívesen meghódoltak. Vad és gáncs alig érte. Ami a néppárt soraiból bírálat ellene elhangzott, az a nemzeti közvélemény szemében nagy érdeme neki. Mert a nemzeti kultúra ügyét egyoldalú felekezeti felfogással szolgálni nem lehet. Az, aki a nemzeti kultúra legelső munkása, annak át kell hatva lenni a haladás vágyától, annak a szellemi szabadság kultuszát kell terjeszteni, annak a nemzeti erők összeforrasztását kell czélul kitűzni. Annak — ahogy Wlassics Gyula tette — határozottan szembe kell szállani a retrográd törekvésekkel. Hirdetni kell nemes meggyőződéssel, hogy a folyamok nem folynak — visszafelé, mit jelent És ezzel szitkozódva, fenyegetődzve távoznak. A szegény fiú most van aztán csak igazán lesújtva. Tehát ez volt nagy tanulmányainak eredménye: a könyvek fölött átvirrasztott éjszakáinak gyümölcse! Gúny, szidalmazás, gyanúsítás. Irma sincs valami különb hangulatban. Miután Sándort, ki eljött bocsánatot kérni és őt nagy összeg pénzzel megkínálni, habozás nélkül kiutasította, oda simul bátyjához, ki épp oly szerencsétlen, mint ő. Felismeri a szánalomra méltó »két testvér«, hogy minden szerencsétlenségük kutforrása az volt, hogy atyjuk őket, valamely jobb létei reményében, iskoláztatta, taníttatta, műveltette, anélkül, hogy a kiművelést rajtuk befejezhette volna. A félműveltség lett életük átka. És a két idealista, az érzés idealistája és a gondolkodás idealistája egymás vállára tévén kezüket, igy összefogódzkodva távozik az atyai házból, el az életbe, hol a »lefelé vezető lejtő« vár rájuk, minthogy fölfelé nem juthattak tovább — ennél. Miután anyjuk már előbb elment más emberekhez szolgálni, otthon nem marad más, mint a félkarú, beteg, koldus apa, ki mindezeknek akaratlan okozója, mert hát ő álmodta meg először gyermekei számára a művelt jövőt. Mikor a függöny alászáll, ott roskadozik a szalmaszéken a nyomorék öregember egyedül... Hát ez bizony mind nagyon szomorú. És mikor mindennek vége, szinte jól esik az embernek gondolni, hogy — hiszen csak játék.