Magyar Nemzet, 1901. március (20. évfolyam, 60-89. szám)

1901-03-01 / 60. szám

kiválóbb szakemberek észrevételeit fogja meghallgatni a miniszter. A telekkönyvi rendtartás és a végrehajtási eljárás javítá­sán szintén most dolgoznak. Sőt ezekkel közel vannak a befejezéshez. Az ügyvédi és bírói képesítés tárgyá­ban szintén határozottan nyilatkozott a miniszter. Ezt a két vizsgát teljesen egy­öntetűvé akarja tenni, hogy a bírói és ügyvédi képesítés teljesen egy és azonos legyen. Ez a kérdés azonban összefügg a jogi oktatás általános reformjával, melyen a kultuszminiszter fáradozik. Az igazságügyi miniszter beszéde a legjobb benyomást tette az egész Házra, mert ebben a beszédben egy jól átgondolt, következetesen keresztülvitt igazságügyi programot kibontakozását szemlélték. És ennek a munkaprogrammnak további meg­valósításához szerencsét kívántak a minisz­ternek, kit mai felszólalása után minden oldalról üdvözöltek. Budapest, február 28.­­­ A képviselőház holnap, pénteken, dél­előtt 10 órakor ülést tart. Napirenden lesz az igazságügyi budget, továbbá Visontai Somának egy régi indítványa az ügyvédi rendtartásról s a­mennyiben az idő engedi, tárgyalásra kerülhet a honvédelmi budget is.­­ Az elmaradt kitüntetés. Egyik-másik lap­társunk írva a párisi kiállítás kitüntetettjeiről, csodálkozását fejezi ki a fölött, hogy a kitünte­tettek névsorából hiányzik Vörös László képvi­selő, volt kereskedelemügyi államtitkár neve. Azt hiszszük, hogy ennek az állítólagos »mellőzés­nek« a fölemlegetése a legkevésbé sem történ­hetett a Vörös László tudtával. Mert, amint ország-világ előtt ismeretes, hogy Vörös László, a­míg államtitkár volt, igen kiváló és ne­vezetes működést fejtett ki a kereskedelmi tárc­a ügyeiben, államtitkárságától mégis olyan időben vált meg, a midőn még jóformán semmi r­észe nem is lehetett a párisi kiállítás előkészí­tésében. 1898. augusztus 1-én ugyanis, a midőn Vörös László megszűnt államtitkár lenni, még a párisi kormány­biztosság hatáskörét megálla­pító tervezet sem készült el, tehát akkor arról, hogy egyáltalán történjék valami párisi kiállí­­tásunk érdekében, még szó sem lehetett. Nagyon kevés, vagy éppen semmi jogosultsággal sem bír tehát feledékenységről vagy szándékos mellőzés­ről beszélni, a­minthogy egészen fölösleges, hogy kórista-leány is, kit Károly egykor szeretett, de, midőn rossz útra tért, megvetéssel elhagyott, és kezdte a fiút engedékenységre kapaczitálni, sőt még pénzt is ígért neki, ha »visszatér ő hozzá«. Károly fölháborodással utasította ki a leányt, kiben több volt a szerelem, mint a jellem. Nem, neki nem kell senki tanácsa, senki jóakarata, senki érdeklődése, senki pénze. Neki megvan a terve. Itt kezében. Kész terve, melyet a köny­vekben talált meg és mely minden munkáson egyaránt segít, biztonsággal és gyökeresen. Úgy látszik, Schulze-Delitsch irataiból szedte ki a jó fiú a tervet, mely a közös kereseten alapuló munkás-társulás terve volt, a­mint az nyugati Európában már sok helyen létesült és jó sikert is adott. Minden munkás heti fizetéséből egy csekélységet tesz félre, két éven keresztül; az így összegyűlt tőkével maguk a munkások alapítanak gyárat és­­ maguknak dolgoznak, nem pedig a tétlen, zsarnok és könyörtelen ka­pitalista gyárosnak. Estére gyűlés lesz. Ott elő­adja társainak a tervet. És holnap földerül a megváltás hajnala. Testvére, Irma, kételkedéssel fogadja a tervet és szintén esedezik a fiúnak, hagyja oda eszményeit, térjen az okosság útjára. Az utolsó szón összevész a két testvér. »Hát a te okosságod micsoda?« — kérdi meggondolat­lanul, a haragtól elragadtatva a zaklatott fiú — »Az talán, hogy bolondja vagy annak a szép kabátu ficsurnak, ki másnak a vőlegénye?« — Kinek a vőlegénye? — A gyárosom, Hortha lányáé. — Nem igaz! Nem lehet! — kiált a leány [kétségbeesve. 1 !— De igaz, és lehet, mert a napokban nézte meg menyasszonyával együtt a gyárat. Én jelen voltam. Én láttam. A leány összeroskad fájdalmában. A fiú pedig megy a munkások gyűlésébe. Azonban a leány sem marad otthon. Ő is elmegy. Elmegy pedig a gyáros Hortha házába, hol meglepi Sándorját, ugyanazt a Sándort, ki csak az imént töltötte nála, mint rendesen, az estét 10 óráig; meglepi, mondjuk, a­mint hosz­­szasan csókolkozva esküszik századszor hűséget menyasszonyának, Horthy­ Jolánnak. A jelenet rettentő benyomása alatt Irma, mindent nyíltan elmondva, jogos vádjaival hal­mozza el Sándort, ki még néhány negyedóra előtt neki erőlgette, hogy szereti. Most aztán a gazdag gyáros gyermeke, Jolán zuhan alá a kétségbeesés örvényébe ; si­koltozva hívja segítségül szüleit, kik csittítják jajveszékelő gyermeküket és­­ kiutasítják a vádoló munkásleányt és a vádolt vőlegényt. Irma reggelig kószál eszeveszetten, a jeges esőben, az utczán; fényes nappal vetődik haza, fáradtan, betegen, félholtan apja házába. Ott találja ruháiban az ágyra dűlve és aludva Károlyt, kinek éjszakája szintén végzetes volt. Előadta vala a gyűlésben tervét; bemu­tatta számadásait; megismertette társaival a boldogabb jövőt, mely, ha a tervet elfogadják, rájuk várakozik. De a munkástársak­­ nem értették meg. Sőt három öreg munkás, ki az ügy megbeszélése czéljából most vasárnap dél­előtt hozzá jő, ki is gúnyolja, önzéssel vádolja őt és összevesz vele. Ők bizony nem adják oda pénzüket senkinek, inkább megiszszák maguk. Tudják ők már, hogy az ily fényes tervezgetés KESZLER JÓZSEF, MAGYAR NEMZET, 1901. márczius 1. Vörös Lászlónak kétséget kizáró valóságos érde­mein kívül még képzelt érdemeket is tulajdo­­nitsanak. Ez egyrészt igazságtalanság, másrészt Vörös László nem szorult reá. A minisztertanács. Tegnap délután miniszter­tanács volt, melyen folyó ügyeket intéztek el.­­ A katolikus autonómia előkészítésére ki­küldött 27-es bizottság márczius hó 12-én, délután 4 órakor a főrendiház helyiségében ülést tart. Ugyancsak ülést tart a 12-es bizottság is, még­pedig márczius hó 11-én délután, négy órakor a főrendiház helyiségében. A két ülésre szóló meg­hívókat Szapory Gyula gróf, a kongresszus világi elnöke, tegnap küldötte szét a bizottságok tagjainak.­­­ külföldi lap a fiumei ügyről. A mün­cheni Alig. Ztg. egy budapesti levele ismerteti a fiumei kérdés legutóbb történt megoldását, annak a törvényjavaslatnak kapcsán, a­mely a Ház elé terjesztetett. 1g »Széll Kálmán — írja az említett lap — ez ügyben ismét szerencsés kezének és ügyes taktikájának adta bizonyítékát. Az ő magatar­tásának sikerült a fiumei közönség nagyfokú bizalmatlanságát eloszlatni, az ott uralkodó autonómista­ párt merev negáczióját megszün­tetni s a minden oldalról óhajtott megoldást előmozdítani. A kormányzói tanács összeállítása és hatásköre teljesen megfelel a fiumei viszo­nyoknak, szerencsés közvetítése a különböző igé­nyeknek és érdekeknek s a sikerült békeakczió zárókövének tekinthető. A fiumeiek hálája és öröme a konfliktus megszűnte fölött nagy és jogosult.­­ A horvát kiegyezés. A Horvátországgal­ kö­tendő pénzügyi egyezmény előkészítésére kiküldött magyar regnikoláris deputáczió tegnap küldte el a horvát bizottságnak válaszát a még tavaly ideérke­zett nuncziumra. A renunczium bevezetésében az 1868: XXX. törvényczikk alapjára helyezkedik és ebben a magyar regnikoláris deputáczió kijelenti abbeli készségét, hogy ezen alapon állapíttassák meg Horvátország hozzájáruló­­ aránya a közös kiadásokhoz. A perczentuácziót illetőleg utalás történik arra, hogy Magyarország az 1886—1897-iki időszakban 33 millió koronánál nagyobb összegben, évente te­hát, több mint 3 millióval járult Horvátország auto­nóm kiadásainak fedezéséhez. Az elszámolási mó­dot illetőleg a magyar bizottság szívesen koncre­­dálja egy új mód megállapítását, de ennek köze­lebbi meghatározását a szóbeli tárgyalások szá­mára tartja fenn. A renunczium ezután a horvátok nuncziumában felsorolt egyes kívánságokra tér át. Majd rátér a gazdasági helyzet megvitatására is, de kifejti, hogy Magyarország mindig a legnagyobb gondossággal viseltetik Horvátország gazdasági érdekei iránt. A beruházásokban épp oly mértékben, ha nem nagyobb mértékben részesül, mint Magyar­­ország, az állami szállításokban a horvát iparosok kellő arányban részesíttetnek és a vasúti hálózat kiépítésében panaszra oka alig lehet. A renun­czium végül meghívja a horvátokat, hogy minden részletkérdés megvitatására mielőbb kezdjék meg a szóbeli tárgyalásokat, melyekre nézve a terminus megállapítását, a magyar bizottság elvárja a horvát bizottságtól. Eredmények: Wlassics Gyula megelégedéssel tekinthet vissza a lefolyt kultuszvitára. A pártok versenyre keltek egymással áldozatkészség­ben, a magyar közoktatásügy javát szívükön viselik mindannyian. A­mire a közoktatásügyi miniszter a vitát bevezető beszédében a pártokat kérte, hogy a közoktatást az egész nemzet ügyé­nek tekintsék, ez a kérése beteljesült. Harczot csak a néppárt folytatott, az sem lépte túl az elvi álláspont markáns jelzésé­nek határait. A­miben túllépte, a katolikus autonómia kérdésében, ott is teljes győzel­met aratott Wlassics, mert napnál világo­sabban bebizonyította a néppárti vádak tarthatatlanságát; bebizonyította, hogy a kormányt mulasztás nem terheli s hogy az autonómia létrejövetelén a kormány ko­moly szándékkal munkálkodik. A­mi a lefolyt vitán csillogva kerész­­tül vonul, az a miniszter politikájának me­leg dicsérete. Az elismerés teljes rózsáit hintették reá, sikerei előtt szívesen meg­hódoltak. Vad és gáncs alig érte. A­mi a néppárt soraiból bírálat ellene elhangzott, az a nemzeti közvélemény szemében nagy érdeme neki. Mert a nemzeti kultúra ügyét egyoldalú felekezeti felfogással szolgálni nem lehet. Az, a­ki a nemzeti­­ kultúra legelső munkása, annak át kell hatva lenni a haladás vágyától, annak a szellemi sza­badság kultuszát kell terjeszteni, annak a nemzeti erők összeforrasztását kell czélul kitűzni. Annak — a­hogy Wlassics Gyula tette — határozottan szembe kell szállani a retrográd törekvésekkel. Hirdetni kell nemes meggyőződéssel, hogy a folyamok nem folynak — visszafelé, mit jelent És ezzel szitkozódva, fenyegetődzve távoznak. A szegény fiú most van aztán csak igazán lesújtva. Tehát ez volt nagy tanulmányainak eredménye: a könyvek fölött átvirrasztott éjsza­káinak gyümölcse! Gúny, szidalmazás, gyanú­sítás. Irma sincs valami különb hangulatban. Miután Sándort, ki eljött bocsánatot kérni és őt nagy összeg pénzzel megkínálni, habozás nél­kül kiutasította, oda simul bátyjához, ki épp oly szerencsétlen, mint ő. Felismeri a szána­lomra méltó »két testvér«, hogy minden sze­rencsétlenségük kutforrása az volt, hogy atyjuk őket, valamely jobb létei reményében, iskoláz­tatta, taníttatta, műveltette, a­nélkül, hogy a kiművelést rajtuk befejezhette volna. A félmű­­veltség lett életük átka. És a két idealista, az érzés idealistája és a gondolkodás idealistája egymás vállára tévén kezüket, igy összefogódzkodva távozik az atyai házból, el az életbe, hol a »lefelé vezető lejtő« vár rájuk, minthogy fölfelé nem juthattak tovább — ennél. Miután anyjuk már előbb elment más emberekhez szolgálni, otthon nem marad más, mint a félkarú, beteg, koldus apa, ki mind­ezeknek akaratlan okozója, mert hát ő álmodta meg először gyermekei számára a művelt jövőt. Mikor a függöny alászáll, ott roskadozik a szalmaszéken a nyomorék öregember egyedül... Hát ez bizony mind nagyon szomorú. És mikor mindennek vége, szinte jól esik az ember­nek gondolni, hogy — hiszen csak játék.

Next