Magyar Nemzet, 1901. március (20. évfolyam, 60-89. szám)

1901-03-26 / 84. szám

Budapest, 1901. XX. évfolyam, 85. szám. Kedd, márczius 26. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII., Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Széll Kálmán Deákról, Budapest, márczius 25. A Belvárosi Polgári Kör lakomáján a miniszterelnök felelevenítette a Deák-poli­tika szellemét. A­mit e politika lényegéről és tartalmáról, egy pohárköszöntőbe bele­­szorítva, elmondott, az művészi rajza volt Deák Ferencz egyéniségének. Remek poli­tikai essay volt e beszéd dióhéjban. A komoly, politikai tartalmat a gondolatok szépsége, a kifejezések irodalmi formája, a szikrázó ötletek tüze és ragyogása tette élvezetessé. Ha — egy merész hasonlattal — a Belvárosi Polgári Kör vidám lakomáját egy szép asz­­szonyi fejhez hasonlítanék, a miniszter­­elnök pohárköszöntője a gyémántos rezgő volna rajta. Tiszta, hibátlanul köszörült, átlátszó gondolatok kövei, értékes és mű­vészi foglalatban. De e pohárköszöntő elmondásán kívül egyebet is cselekedett Széll Kálmán. La­koma után, egyik mellékteremben, bele­melegedett a beszélgetésbe s oly vonzó, tanulságos visszaemlékezéseket mondott el Deákról, Podmaniczkyról és saját magáról, hogy a polgárság szivét megfogta az elő­adás közvetlensége, melegsége s a vissza­emlékezések históriai értéke. E bizalmas társalgás méltó kiegészítése volt ama kijelentéseknek, a­miket Széll Kálmán egy pohárköszöntőnek ünnepélye­sebb formájában a lakomán tett. S éppen azért csak sajnálnunk lehet, hogy míg a­ beszéd gondolatmenete, ha nem is teljes szövege, előttünk fekszik, addig azon érde­kes és értékes »csevegés« lefolyt a­nélkül, hogy a nyilvánosság orgánumainak mód­jukban lett volna azt megörökíteni. Ennélfogva csak magára a pohár­­köszöntőre vagyunk utalva, míg amaz inti­­mus részletek, a­miket a kedvező pillanat szült s a melyekkel hallgatóságának feszült figyelmét s mélységes érdeklődését a mi­niszterelnök mindvégig lekötötte, eltűntek nyomtalanul. Konstatáljuk, hogy a Belvárosi Polgári Kör lakomáján Széll Kálmán erős, nagy emlékek, hatalmas impulzusok hatása alatt állott. Az a tudat, hogy e kerület képvise­lője maga Deák Ferencz volt s hogy e választókerülethez Deákot a legszorosabb kötelék fűzte, szivét szokatlanul felmele­­gitette. Gondolata visszaszállott rég elmúlt szomorú időkre. Azokra, a mikor a ma­gyar nemzet szabadsága kiterítve feküdt ravatalán. Azokra, mikor a hazafiakra csak a virrasztónak és a siratónak vigasz­talan szerepe várt az abszolút korszak nagy éjszakájában. De már pirkadott a hajnal. Az »imá­dott« király a nemzet felé fordította te­kintetét. S a nemzet vigaszára »angyal szállott le az égből«, hogy nemtőnk legyen, vigaszunk és engesztelődésünk; ez égből alászállott angyal: Erzsébet királyné. Azután jött a haza bölcse, küldve a­­ gondviseléstől, hogy a mi másoknak nem sikerült, a­mibe a jó hazafiak belehaltak vagy bele­örültek: átható, higgadt eszével, gazdag tapasztalataival, lelkének végtelen józanságával megoldja a problémát, véghez­­vigye nemzet és király közt a kiegyezést. A nagy politikai örökség, Deák Ferencz öröksége kettős. Védeni, oltalmazni, fen­­tartani a közjogi alapot, a­mely háromszáz esztendős keserű harczoknak aktáit zárta le. És liberális irányban építeni ki intéz­ményeinket, önálló, független államunkat, óvakodva attól, hogy haladásunkban akár megálljunk és visszacsússzunk, akár esztele­nül előre rohanjunk. A­hogy a hallgatóság Széll Kálmán ékesszóló ajkán csüngött, bizonyára átvil­lant a lelkeken, hogy Széll Kálmán szemé­lyében a Deák Ferencz politikai hagyomá­nyainak legilletékesebb magyarázója, örök­ségének leghívebb sárára beszél. Az az államférfi, a­ki szintén sötét, viharos és veszedelmes időben jutott az ország ügyei­nek élére. S a­kinek, mint Deáknak a ko­rona és nemzet között, sikerült megkötni az egyezséget a gyűlölködő, az alkotmá­nyosság folytonosságát szinte veszélyeztető pártok között. A parlament békéjét helyreállítva, Széll Kálmán a Deák-korszak legszebb, legtisz­tább hagyományait vette fel kormányzati programmjába. E programot két alaptétele, a közjogi stabilitás s a szabadelvű belső irány, két év óta a kormány minden nyi­latkozatában és valamennyi fényében* ki- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA.­­— Márczius 25. — Előkelő társaság. OROSZ REGÉNY. Irta: Pisszemszky Ti­vad­ar, Fordította: Zs. 3?. Első rész. ELSŐ FEJEZET. I. Oroszország egyik legészakabbra fekvő kor­mányzóságában, Sz . . . járásban, az odavalók bevallása szerint, igen nagy és a mi legfonto­sabb : igen előkelő társaság él. A kinek megadatott valaha, hogy végig­járja szent Oroszországot, kétségtelenül észre­vette, hogy egész uradalmak akadnak, a me­lyek teljesen képtelenek, sőt egész kerületeket beutazhat, a nélkül, hogy emberlakta urasági kastélyra akadna. A kastélyok ablakai javarészt be vannak verve s az udvarokat ellepte a csalán, meg a laboda. Mindez azonban nem vonatkozik a fent említett járásra, mert ott egészen más a helyzet. ■* Az urasági kastélyok zsúfolásig vannak vi­déki nemes emberekkel és ha­­lyikükat csupán maga a tulajdonos is lakta, viszont túlnyomó részüket egész családok népesítették be. Ős­idők óta Bojarscsinának hívták az or­szágnak ezt a részét, a­mely szó körülbelül annyit jelent, hogy a vidéki urak El-Dorádója. Ha valamelyik, Vladimir- vagy Jaroszlav­­kerületből szakadt házalótól, a­ki sok földet bejárt már, azt kérdi az ember: — Merrül jösz, barátom ? — leggyakrabban azt felelé, hogy: — Bojarscsinából, nagyságos úr! Gyöngy az élet arra, egy hónapig kóstolgattam. — Bojarscsinán ? — Ott. Az ám az igazán­nekünk való hely! Valahányszor arra akad dolga a járásbiró­nak, két-három hónapig sem kerül el onnan, mert örökre beinvitálják, a mint hogy az isz­­pravnikot *) is lehetetlen volt teljes egy eszten­deig kimozdítani a vendégség állapotából; sze­rették nagyon ezt az urat és valahány udvar­ház, sorra kellett vendégeskednie mindannyit. A kerület északi részében van a Mogilki­­uradalom, a melynek kastélya abban külön­bözik egyéb udvarházaktól, hogy sűrü fakerítés veszi körül. A két emeletes, apró ablakos urasági épület szürkére van meszelve és szinte a falak lábjá­­nál terült el a nagy tó, melynek partjait ha­talmas szál fenyők szegik körül; a fáknak és a háznak képét azután örökké visszaverte a sötét, át nem látszó víz. Odább a komor és sivár kert következett, a­melyet, úgy látszott, soha sem tapodott még ember lába. #) Kerületi rendőrfő. Az épület két szárnyához a fából való melléképületek sorakoztak, a­melyeknek cserép­tetői megszürkültek a vénségtől; a falakhoz azután még szalmafedeles marhaistállók támasz­kodtak. Az udvarház jobb kéz felé nyíló kapuja kö­zelében félig rombadőlt kápolna állott, a­mely előtt még néhány sírdomb emelkedett, némi tanúiként annak, hogy valamikor temető volt erre. Egyszóval minden szürke és komor volt és nyomasztóan, leverően hatott az emberre. Valahányszor az udvarház mellett vitt el utam, mindannyiszor meglepett, mennyire hason­­­lit az egész környezet a raszkolnik­ok**) temet­kező helyéhez.* Vagy husz esztendő előtt egy magas ter­metű agg, Manovszky Jegorics Jegor, lakott az udvarházban, a­ki nemesember szomszédai között kivételszámba ment. Senkit sem látogatott az öreg, de ő hozzá sem járt senki, mert nagyon kellemetlen hírek keringtek róla. Azt beszélték, hogy feleségét megölte, tu­lajdon fiát pedig kiátkozta, mert ez az anyai jussát követelte ki. De mindez csak szóbeszéd volt, bizonyosat csak annyit tudtak róla, hogy fia már húsz esztendő óta nem látogatta meg apját. — Hozzá kell férkőzni valahogyan Ma­­novszkyhoz! — mondta gyakran a marsall. — Az ám, kegyelmes uram! — adott neki igazat az iszpravnik is. *­ Raszkolnik: gyűjtőneve azoknak a különféle vallásos szektáknak, a­melyek kiszakadtak az ortodox egyházból. Lapunk mai száma 12 oldal

Next