Magyar Nemzet, 1902. június (21. évfolyam, 130-154. szám)

1902-06-01 / 130. szám

1902. június 1. MAGYAR NEMZET.­ sogi tag az, hogy ott Bach-korszakbeli admi­­nisztráczió van, azt nem tudom, de tőlem ez nem származhatik, mert én akkor még sokkal fiatalabb voltam, semhogy azt még csak a messze távolból is vizsgálhattam volna. Minthogy az egész országban nincsen egyetlen hivatal­nok sem, a­ki abban a korban hivatalnok lett volna, akár Magyarországon, akár Ausz­triában, tradiczió alapján ezt nem hozhattuk oda. Nem is ilyen tradicziókra alapítottuk az egész közigazgatást. Mindenekelőtt megtar­tottuk azon adminisztratív beosztásokat, a­melye­ket az országban találtunk és a régibb idők­ből erednek, megtartottuk a hat kerületet és azt a 48—49 járást, a­melyeket azóta 2—3-al szaporítottunk, hogy így az ügymenet gyor­sabbá váljék. Ezt, valamint a török törvények­nek egy jórészét is megtartottuk, a nagyobbak kettéosztása folytán és azokat alkalmazzuk ma is épp azért, mert teljesen osztozom abban a nézetben, a­mely itt felmerült és osztoznám a szemrehányásban is, ha úgy volna a dolog, t. i., hogy nagyon gyorsan akartunk haladni. Én nem, mert kezdettől fogva abban a né­zetben voltam, hogy csakis lassú haladással és az európai instituc­ióknak az ott meglevő instituc­iókhoz és a nép felfogásához való al­kalmazása által érhetjük el, hogy ezen orszá­gokat idővel — igaz, nem 20 év alatt, — be­illeszthessük teljesen Ausztria-Magyarország ke­retébe. Ez volt az adminisztratív politikának az alapja, a­melyet követtünk és a­melyet követünk ma is. Ez pedig kizárja a gyorsítást egyfelől, másfelől pedig követeli kiirtását éppen annak a korrupc­iónak, a­mivel annyiszor vádolnak. Vá­dolnak pedig olyan oldalról, a­hol nem is isme­rik a mi adminisztrác­iónkat. A korrupc­iót, hogy azelőtt nagymérvben űzték, azt talán nem szükséges a 1. bizottsági tag urak előtt emlí­teni, mert ők, a­kik e dolgokkal annyira fog­lalkoznak, talán ismerik azt a nem is admi­­nisztrálási rendszert, hanem inkább adminisztrá­­c­ionális szokást, a­mely Boszniában az okku­­páczió előtt honos volt. Ezek kiirtása, és kü­lönösen az igazságszolgáltatásban a pártatlan igazság mindenki részére, a gyors eljárás az én czélom. Én vagyok az első, és ezt nem most mondom először, a­ki azt állítja, hogy bármily kitűnő is a hivatalnoki kar, nem lehet rögtön elérni azt, hogy sehol hiba, botlás, té­vedés, sőt még egyéb is ne történjék. Ez az egyesek részéről igenis megtörténhetik; megesik ez, azt hiszem, minden más országban is, talán még Magyarországon is előfordul. De akkor a felső hatóságok kötelessége, hogy a­mint tudo­másukra jut ilyesmi, a legnagyobb szigorúság­gal lépjenek fel és igyekezzenek a hibát, a té­vedést, vagy talán a rossz akaratból származó cselekedetet jóvátenni és ezáltal megint az egyes kis helyeken, esetleg megrendült bizalmat a nép­ben helyreállítani. Soha sem voltam abban a nézetben, a­mely itt-ott talán divatos, hogy ha hivatalnok hibá­zik, azt el kell simítani. Tudom, hogy az ilyesmi rossz hatással van a népre. Sokkal jobb hatást tesz az, ha a hibás hivatalnok a nép színe előtt meg is bűnhődik, mert akkor a nép azt mondja, hogy: »Igaz, van a svábok közt egy-két nem arra való ember, de ti mindnyájan jók vagy­tok!« Ha pedig elsimítják a dolgot, azt mond­ják : »Ti mindnyájan egyformák vagytok« és még egyebet is képzelnek, mint a mennyi a való. Ezt a rendszert követtem az első percztől fogva, követem ma is és követi az egész kor­mányzat az én szigorú rendeletem alapján. Nem mondom, hogy mindenütt elérjük a czélt, hogy a szem elég erős, hogy belásson minden sötét helybe és a kár elég hosszú, hogy mindenüvé elérjen, de gondolom, hogy egy színvonalon állunk a legczivilizáltabb országokkal. Azt kérdezik azonban, hogy miért vannak mégis elégületlenek ? Hát bocsássanak meg, ha én megfordítom a kérdést és azt mondom, miért vannak másutt is mindig elégületlenek? Hiszen ha úgy ítéljük meg a viszonyokat — és itt nem a bosnyákokról szólok, ezt nem rájuk ér­tem — ,­mint azokat az ellenzék, egy kis tö­redék előtárja, akkor minden ország a bukás szé­lén van, mert ezek szerint mindig borzasztóak a viszonyok. Mindenütt vannak elégületlenek. Azt hiszem nemcsak másfél millió ember, de 1500 ember közt is vannak, mert nincs vala­mennyi megelégedve a viszonyokkal. De azt nem lehet kívánni, hogy egy egész nép, mely különösen csak egynéhány év óta kezd kibontakozni a keleti világnéz­et köréből, hogy ez a nép a közczélok méltatásáig emelkedjék. A­mi pedig az elégületlenséget illeti, méltóztas­­sék figyelembe venni azt a legfőbb keleti saját­ságot, a­mely az egyénnek mindenek fölé való helyezésében áll a közügyekkel szemben és a­mely a közügyek terén a partikularisztikus szel­lemben nyilatkozik meg. Innen van az, hogyha autonómiáról van szó, azt mindenki a maga számára akarja. Ha megengedik, elmondok, bár régen volt, egy esetet. Belgrádban voltam. A fejedelem egyszer az ország belsejében tartotta skupcsináját és mikor visszatért, elmesélte nekem, hogy eljött hozzá egy pár falusi elöljáró, a­kik azt mondták: »Uram, minek ez a sok hivatalnok, ezek a sok miniszterek, mi patriarchális nép vagyunk, min­den község elkormányozza önmagát és ha bajunk lesz, eljövünk hozzád, mint atyánkhoz«. Ez a valódi keleti autonómia, igy értik ezt mindenütt a Keleten. Az autonómia a politikában, az auto­nómia a községben és még kiterjedtebb auto­nómia a felekezetekben ott annyit jelent, hogy az egyiknek mindent, a másiknak pedig semmit. És méltóztassék kissé a határon túl tekinteni. Sokat beszélnek az utóbbi időben Maczedóniá­­ról. Nem akarok azonban a maczedón kér­déssel foglalkozni, csak egy különös jelenséget említek meg. Hogyan van az, hogy Szerbiában a mac­edón autonómia éppen nem kedves eszme? Erről csak Bulgáriában beszélnek rokon­szenvesen, mert a szerbek tudják, hogy ők azon a területen kisebbségben vannak és mihelyt autonómiára kerül a dolog, őket ott elnyomják, nekik abból semmi sem jut a keleti autonómia lényege alapján. Hogy mily autonómia kivántas­­sék, arra nevelni kell az embereket, de azt is meg fogják engedni, ugy­e­bár, hogy ezt húsz esztendő alatt keresztülvinni lehetetlenség. Azt az eszmét, hogy ne csak a magamra és a hozzám legközelebb állókra való tekintet legyen mérvadó, hogy a közérdek egyebet is kíván, beléjük oltani igen nehéz. Innen van, hogy a­mint egy kis sérelmet — nem is elnyomást vagy üldözést — tapasztalnak, teljesen elégedetlenek. Én nagyon szeretném, ha egyszer bejárnák az országot, de nélkülem és hivatalnokaim nélkül, mert akkor mindent konstatálnak. A városokban a polgár­­mesterek mohamedánok, mert a polgármestert a mi rendszerünk szerint a többségben levőkből teszszük oda, és minthogy a városoknak a több­sége mohamedánokból áll, a polgármesterek mohamedánok, míg az alpolgármesterek megfelelő egyéb felekezetnek. Minden városban van azon­ban legalább két-három párt, mely vetélkedik ezen polgármesteri állásért, és a­melyik győz, t. i. a­melyiket kinevezik, az meg van elégedve, a másik elégedetlen, de nemcsak azért, hanem egyáltalában elégedetlen mindenért, a­mit a másik tesz. Ez az alapja az elégedetlenségnek nagyjában és egészben. Természetes, hogy aztán ehhez hozzájárulnak egyes kisebb okok is. Azt mondták az igen­­. bizottsági tag urak, hogy mégis különös, hogy pár év óta jönnek ide bosnyákok és itt panaszkodnak, röp­­iratokat írnak. Hát igaz, ez 1900 óta történik Egyenkint az előtt is jöttek és megjelentek a delegáczió egyik-másik karzatán, végighallgatták ott a tárgyalást, bár nem értettek egy szót sem be­lőle. Ez történt az idén is. De egyet mindenekelőtt konstatálnom kell,­­ mert azt tetszett mondani, hogy járnak ajtóról-ajtóra és nem kapnak kihallga­tást,­­­hogy én nem tudom micsoda ajtókon jártak, nem is keresem, de az enyémen nem jártak. Mert ha az enyémen jártak volna, be­­bocsáttatást nyertek volna, úgy, mint minden bosnyák. Én még életemben bosnyákot nem igen utasítottam el, kivéve egynéhányat, a­kik­ről jobb azonban nem beszélni, de ezek nem azok közé tartoznak. Az én ajtóm tehát nyitva lett volna nekik, meghallgattam volna panaszaikat, megadtam volna rá a választ vagy most vagy később, ha olyan a panasz, a­melyet még meg kell vizsgálni. Valamint ná­lam nem jártak, úgy, mint hallom, odalent sem jártak sem az alsóbb, sem a felsőbb hatóságok­nál; ennélfogva nem tudom s nem tudhatom, hogy mit akarnak. Tíz meg tízezer embert fo­gadtam utazásaim közben, mert én nem szok­tam a fővárosban megülni s onnan nézni a világot, hanem kocsira vagy lóra ülök s a nem mindig kellemes úton bejárom az országot. A­hová érek, ott mindenki baját, ha lehet, elinté­zem; az én sajtóm, ezek szerint, mindenkinek nyitva áll. Ők azonban nem jöttek hozzám; talán tudják, hogy miért nem, mert nem esett volna bajuk érte, csak egy pár jó szót hallottak volna, de ők nem tudtak volna mit mondani, mert előttem bajos bizonyos állításokat koc­­­káztatni a­nélkül, hogy ne tudnék reájuk felelni. Hallatlan eset, — mondják, — hogy sze­gény embereket kínoznak, hogy kikergetik őket az országból, jogtalan kivándorlóknak jelentik ki őket és nem térhetnek vissza, ez a borzasztó zsarnokoskodás. Ez így is van. Csakhogy nem méltóztatott figyelni a rendeletnek egyik passzu­sára a 8. §-ra, hogy az kizárólag azokról szól, kik kivándorlásra izgatnak és másokat erre csábítottak. Ez a rendszabály azonban az egész ország­ban összesen két embert sújtott. És hogyan tör­tént ez? Múlt év október végén jelent meg a rendelet. Ez a két egyén egész nyugodtan el­utazott­­Konstantinápolyba, vagy akárhová, ez reánk nem tartozik,­­ még­pedig ismervén már ezen rendeletet. Ha ők vissza­emlékeztek volna arra, hogy mit tettek hosszabb időn át, meg­­vallhatták volna önmaguknak, hogy ennek a rendeletnek ez a rendelkezése őket ok­­vetetlenül érni fogja. Azt azonban határozot­tan mondhatom, nem azért érte őket ez a rendsza­bály, mert Konstantinápolyba mentek, hisz ehhez nekünk semmi közünk. Ha Kínába, ha Amerikába mennek, ugyanaz fog velük történni, mert a rendelet hónapokkal előbb jelent meg s ők csak 1902. január végén utaztak ki. Nekünk már régen volt okunk gyanítani, hogy ez a két egyén erősen foglalkozik kivándorlásra való csábítással és izgatással. Azt lehetne mondani, miért nem fogat­tuk el őket, s miért nem büntettük meg őket, mielőtt elutaztak. Azért, mert mi ezt nem szoktuk tenni, okok és adatok nélkül nem állí­tunk senkit hatóság elé, hogy megbüntessük. Akkor még csak gyam­­okok forogtek fenn, noha eléggé világosak és meggyőzők voltak is azok. De közvetlenül elutazásuk után kaptunk ke­zeinkbe teljesen meggyőző bizonyítékokat, melyek alapján azután ez a határozat ki is mondatott. Különben ez az elnyomatás egyik része. Most jön az a szerencsétlen Serif Arnautovics esete, a­kit oda, arra a borzasztó helyre internáltak, a­hol senki sem lakik, kivévén őt, mert ott neki saját háza és birtoka van. (Derültség.) Rakovszky István: Mostárban illetékes! Kállay Béni közös pénzügyminiszter: Igen, csakhogy Kaska Géra Mostárhoz tartozik, a­hol neki háza és birtoka van. E szerint nem valami herczegovinai Szibériába internálták őt, hanem a saját házába. Ez az internálás a régebbi idő­ből átvett tradic­ionális szokás, a­melyet ott az emberek jól megértenek. Ezt egy párszor, nem sokszor, alkalmaztuk, nem is volt vele semmi baj. Ezt az embert tehát a saját házába és birtokába internáltuk. Hogy ez a ház sem nem palota, sem nem kastély, arról ő sem tehet, én sem tehetek. Hogy miképpen gondolkozik ez az ember, arra nézve egy czikkből fel fogok egy pár szót olvasni. Ez a czikk megjelent az újvidéki Zasz­­tavában, ennek a mohamedánnak az aláírásával. Ebben a czikkében egy másik czikkre felelvén, azt mondja: »Kijelentettük ebben, hogy azon irat hazugságot tartalmaz, hogy mi az annexióra sohasem gondoltunk, nem is akarunk gondolni, hogy mi Boszniát és Herczegovinát nem tekint­jük az Osztrák-Magyar Monarchia alkatrészé­nek, hogy mi részünkre a török birodalom bel­föld, az Osztrák-Magyar Monarchia a külföldi. Rakovszky István: Ez igaz! Kállay Béni közös pénzügyminiszter: Ez nekünk nem lehet és nem szabad, hogy igaz legyen. Lehet valakinek a nézete, hogy el kell Boszniát dobni tőlünk. Én azonban és sokan velem nem így gondolkozunk. Az Osztrák-Magyar Monarchia nem lehet külföld a bosnyákok szá­mára és nem lehet számukra belföld Török­ország, így folytatja tovább ez a czikk: »Minden téren működünk tehát, hogy magunkat meg­mentsük és ha ez nem sikerül, mint férfiak küldöttségeket küldünk legkegyelmesebb szultá­nunkhoz, előadjuk szerencsétlenségünket és meg­kérjük, hogy ő maga vezessen ki innen és ren­deljen számunkra helyet, a­hol megtelepedhetünk és ott alapítsuk meg, testvéreim az új Bosznia- Herczegovinát!« Ez tehát a kivándorlásra való felhívásnak egész határozott jele és pedig az újvidéki .

Next