Magyar Nemzet, 1902. október (21. évfolyam, 233-259. szám)

1902-10-01 / 233. szám

1002. október II. MAGYAR NEMZET________ | —~ “ I Zola halála. Hiába az örök s tán méltó panasz a latin faj lehanyatlásáról, vannak pillanatok, mikor kitetszik, hogy a czivilizált emberiség szive mégis csak Párisban lüktet s ha a gall firma­­mentum egy csillaga hirtelen leszalad, megdöb­benést, együttérző fájdalmat idéz elő az egész világon. Lehet az embereknek sok és nagyon eltérő nézete, vélekedése a Zola Emil írói jelleméről, hatásáról, irányáról, az bizonyos, hogy a kor­szakos, valóban óriás szabású szellemi héroszok sorába tartozott. Alkotásainak, műveinek impozáns rengete­géből hány és melyik állja ki a klassziczitás mértékét, az idő folyásának próbáját, ma még meg nem állapítható. Ha korára gyakorolt hatását szemléljük, kétségtelennek látszik, hogy nagy volt a leg­nagyobbak között. A polgárisodás legmodernebb fejlődési alak­jának, a szocziális forrongásnak, erkölcsi ki­­formálódásnak alig­ is volt nála nyomatékosabb kifejezője. Nem próféta, mint Tolsztoj, hanem hatal­mas, kegyetlenül igaz orvosdoktor. És mivelhogy az emberi tudásnak mind­örökké a szokrateszi »gnóthi­sze autón« volt és marad az alfája, a modern franczia szellem ve­zérlő fáklyái között a Zola zord igazlatása ter­jesztette a legintenzívebb fényt, természetes kapcsolatban a szurkos füst nagy árnyékával. Kialvása megrendülést, őszinte részvétet gerjeszt a franczia nemzet minden barátjának szivében, igaz, komoly gyászba borítja a világ­­irodalmat, mert Zola ennek a szellemi biroda­lomnak a halottja.­­ A halála g­é­­­nyegen feküdt, míg lába az ágyban volt. Zoláné az ágyban feküdt és nem adott életjelt. A cselé­dek gyorsan kinyitották az ablakokat és orvosokat hívtak, a­kik azonnal kezelés alá vették a házas­párt. Zoláné még élt, míg Zolánál minden élesztő kísérlet eredménytelen maradt. A nyomban érte­sített rendőrbiztos az ágyon és a szőnyegen de­­fektumok nyomait észlelte, a­melyeket vegyileg elemezni fognak. A rendőrbiztos, tekintettel a kályha szerkezetére, nem tudja elképzelni, hogyan történhetett a gázömlés. Figyelemreméltó, hogy két kis kutyának, a­melyek ugyanabban a szobá­ban voltak, semmi baja sem lett. A biztos azonnal értesítette a bíróságot, mely két szakértőt küldött ki vizsgálat végett. Zoláné dél felé magához tért, azonban a teljes kimerültség állapotában van és ezért nem képes mit sem mondani. Időközben még több orvos is érkezett, de valamennyien lemondtak arról, hogy Zolát újra életre ébreszszék. Az orvosok egyike a következő­ket mondta: — Én következőképpen magyarázom meg ma­gamnak a szerencsétlenséget. A kandalló már régóta hibás volt s éppen a legközelebbi napon akarták kijavítani. Azt hiszem, hogy el volt du­gulva s a széngáz nem talált utat, a melyen eljut­hatott volna a kéménybe. Zola a kiömlő széngáz következtében fölébredt s leszállt az ágyról, hogy a baj okát megtudja. És ez volt szerencsétlensége. A széngáz leszállt a szoba padlójáig és Zola elesett és megfulladt. Feleségét, a­ki ágyában maradt, a szoba középső rétegét megtöltő széngáz csak el­­kábitotta. A széngáz ugyanis nehezebb a levegőnél s ezért a padlóra igyekezett leüllepedni s ez volt az oka annak, hogy Zolának menthetetlenül meg kellett fulladnia. Ha ő is, miként a felesége, az ágyban maradt volna, úgy minden bizonynyal megmenekült volna. Mindazonáltal Zola felesége is nagy veszedelemben van; a hatvankét éves és túl­ságosan elhízott asszonynak érvelése nagyon gyönge és alig érezhető. Estig nem is tudott az orvosok kérdésére válaszolni, csak nyolc­ óra táj­ban javult állapota annyira, hogy az orvosok ér­tesíthették férjének haláláról. Ekkor orvosai taná­csára a Neuilley kórházba vitette magát. A katasztrófa közelebbi körülményeit illető rendőri vizsgálatot a kiküldött államügyész, vizs­gálóbíró, rendőrbiztos, két törvényszéki orvos, köz­tük Brouardel, két vegyész és két építész csak holnap fejezik be. Zolána csak annyit tudott mon­dani a bizottságnak, hogy az éj folyamán erős , fejfájás következtében rosszul érezte magát és kérte a férjét, hogy nyissa ki az ablakot. Ez föl­kelt, egy mozdulatot tett az ágyban és földre Lenézni tehát Zolát igazságtalanság. És ez az igazságtalanság, mint minden más, ke­­­­gyetlen. Irodalmi ellenségei el is fognak hallgatni most, hogy a sír bezárul a hős fölött. Meg­halt, lételével, meggyőződéseivel, törekvéseivel nem bánt, nem sért többé senkit, tehát meg fog kezdődni az ő számára is az igazság kora. Még csak a politikai szenvedély beszél ellene hangosan. A denevérek, melyeket hatalmas korbácsütésével felkérhetett odúik sötétségeiből, még czinczegve röpködnek koporsója körül. Nem bocsájtják meg neki, hogy nagy lelke felszólalt, mikor ők a gonoszság árnyaiban csendesen lapulni kívántak. J­accuse! Voltaire óta ily szót nem hallottak. Fréron, Nonette és Palissot gyermekei nem is bocsájtanak meg Voltaire örökösének, a türelem, az igazság, a becsület szóvivőjének. Egyes párisi újságok tehát a ko­porsó fölött kuvikolnak. Nem baj! A becsületes emberek, kik a művészetben, a szépészetben el­lenfelei voltak, már is hallgatnak és bizonyára áttérnek a tárgyilagosság, a méltányosság, az igazság mezejére. Ha ezt teszik, dicsőítni fogják Zolát, a­minthogy dicsőíti őt az egész többi művelt világ. Dicsőíteni kell Zolát! Mert ő volt egyike azoknak, a­kikben az emberiségnek az igazság felé való törekvése ezen törekvés egyik fontos fordulópontján megtestesült. Valahányszor az irodalom, a művészet irányt vál­toztat, az előre törekvők, a változást létesítők min­dig azzal fedik, mentik, igazolják nyító törekvésü­ket, hogy ők az embereket a megszokott tévedés­ből az igazság felé vezérlik. A művészi igazsá­zuhant, míg ő elájult és nem volt képes segít­ségért kiáltani. Az a körülmény, hogy a két kis kutya életben maradt, azzal magyarázható, hogy az egyik az ágyon és a másik egy meglehetősen magas karszéken volt és így kevésbé voltak kitéve a fojtó gázoknak. Zola holtteste egy divánon fekszik, értékes antik szőnyegekből alkotott sátor alatt, összetett kezekkel. Szája és szemei csukva vannak, mintha aludnék. Az arca viaszsárga. A holttestet fehér lepel borítja. Villamoslámpák világítják meg a helyiséget. A halottról számos fényképfelvételt készítettek. A halottas házat nagy néptömeg állja körül s a halál hire leírhatatlan megdöbbenést keltett Párisban. Első pillanatra sehol sem hitték el a szörnyű szerencsétlenséget. Délután valóságos népvándorlás tódult Zola palotájához a rue de Bruxellesbe.­ Egy naczionalista lap azt a híresztelést regisz­trálja, hogy Zola családi dráma következtében öngyilkosságot követett el. Ez a hír nem talál hitelre. A Zola-házaspár mára több ismerősét meg­hívta és azonkívül előkészületeket tett, hogy a legközelebbi napokban Olaszországba utazzék. Páris, szeptember 30. A lapok jelentése szerint a vizsgálóbíró elrendelte, hogy Zola hálószobájának kandallóját szétszedjék, annak a konstatálása végett, hogy a szénoxidgáz kiömlése okozta-e halálát. Még nem tudják, várjon a temetés, a­mely valószínűleg szerdán lesz, egyházi szertartással vagy a nélkül fog-e végbemenni. Ez első­sorban attól függ, hogy Zola végrende­letében rendelkezett-e erre nézve. Páris, szeptember 30. Girard vegyész Zola és neje vérében szénoxidot konstatált és ebből azt következteti, hogy Zola halálát fulladás okozta. Zoláné felgyógyulása, az orvosok véle­ménye szerint, két hetet fog igénybe venni. Zoláné előadása, Páris, szeptember 30. (Saját tudósítónk távirata.) Zoláné, a­ki már sokkal jobban van és összefüggően tudja elmondani élményeit, dr. Deportnak, a neuillyi szanatórium orvosának elmondotta az utolsó éjjel eseményeit. Nagyjá­ban tudja, hogy mi történt, de abban még nem bizonyos, vájjon férje meghalt-e? A házaspár vasárnap délután érkezik meg a Rue de Bruxellesben levő lakásba. Másnap reggel jókor akartak felkelni, hogy utasítást ad­hassanak a munkásoknak, kiket a lakás tatarozása czéljából odarendeltek. Le is fe­küdtek. Mint rendesen, Zola a baloldali, Zoláné pedig a jobboldali ágyba feküdt. Éjfél­tájt az asszony rosszul lett. Megnyomta a villa­mos csengő gombját, aztán feltápászkodott, hogy a fürdőszoba melletti kabinetet felkeresse. Ekkor got hirdeté Moliére a conventionális olasz ko­média ellen; az igazságot hirdető Hugo az avult classicizmus ellen ; az igazságot hirdető Zola a föllengős, dagályos romantica ellen. És mind­ezen újításokkal az emberiség tényleg közelebb ér egy lépéssel a való megismeréséhez. Midőn a kor szelleme megváltozik, e szellem kifejezési módja és eszköze nem maradhat a régi. Neki is meg kell változnia. Midőn Francziaországban a régi tró­nust újra felépítették és a régi lovagok késő unokái újra hatalomra kerültek, előállt a ro­mantica az irodalom és művészetben, mint a változás szükségszerű következménye és élt a középkor emlékéből a szavalás eszközével. Mi­dőn a francziák újra megalapították köztár­saságukat, és ezúttal úgy látszik, erőseb­ben, mint előbb, elkövetkezett a művészet­ben és irodalomban a­­naturalizmus kora, mely a pozitív tudományokból meríti el­veit, a tények megfigyeléséből tárgyait és a je­lenség hn és kendőzetlen képében leli meg ki­fejező eszközét. Ez a módszer a kor követel­ménye, hirdető jele és hivatott magyarázója. A harmadik köztársaság irodalma a naturalismus, a minthogy a restauratióé a romantica volt. És minthogy ez új kor új műelve Zolában találta meg alapitóját, védő hősét, jelző sze­mélyiségét, Zolát dicsőitni kell, mint azon nagy munkának, melylyel az emberiség a tökéletesség felé törekszik, egyik vezérlő szellemét. Emléke nem is fog elmúlni, a­míg az emberek szellemi nagyjaikról emlékezni tudnak. Páris, szeptember 30. (Saját tudósítónktól.) Zola halálának némely körülményeit még mindig homály fedi. A rendőri jelentés megállapítja, hogy a szerencsétlenséget a rossz kandalló okozta, a­melyben tegnap délelőtt megtalálták az elégett szén maradványait. Zola tegnapelőtt tért vissza faluról a rue de Bruxellesben levő lakására és meghagyta, hogy a hálószobának művészies ki­vitelű kályhájában rakjanak tüzet. A kályhának, a­mint látszott, nem volt kellő légvonata. Zola és neje rendes időben ebédeltek és tíz óra felé le­feküdtek. Tegnap reggel tizedfél óra felé a cselédség csodálkozott, hogy semmi neszt sem hall a hálószobá­ból, azért kopogtak az ajtón és mert nem kaptak választ, betörték az ajtót. Midőn a cselédek a hálószobába léptek, némi széngázszagot éreztek, mely mellüket fojtogatta. Zola, a­ki éjjel nyilván kísérletet tett, hogy fölkeljen, felső testével a szó­ Nana pompázó bestialitásában mozog előttünk , még ma is. Maxime Laccard, Gervaise, Lantier, son Excellence Eugéne, Duveyrier, a Yabre-ek,­­ a Campardonok élő alakok, kik régente meg­fordultak álmainkban és még most is ijesztők az emlékezetben. És a Paradon, emberfölötti elvei­vel, a Germinal bányája mély sötétségeivel és apró tű­zfényeivel, Bordenave enyű­szagú szín­háza, a párisi vásárcsarnok zsivajával, szín­­pompájával és pinczéinek kesernyés bűzé­vel, mindezek örökre lelkünkbe fészkelődött képek, melyek oly bizton laknak képzeletünk­ben, mint maga a valóság ; sőt talán még erő­sebben tapadnak emlékezetünkhez, mint a való­ság is. Én, részemről megvallom, hogy jobban emlékezem azon képekre, melyeket Zola festett a nagy áruházról és a vásárcsarnokról, mint azokra, melyeket saját szemeim látása után sze­reztem e helyekről öt éven át. A­ki így hat a lélekre, az nagy művész. De hogy tudja kifejteni a tömegek képét és lelkét, a sztrájkoló és dorbézoló munkásokét, a nagy üzlet segédszemélyzetéét, a tenger hul­lámaival küzdő partlakó parasztokét, a tőzsde­látogató üzérekét! Mily rettentő, óriás chorusok, melyek zugó morajukkal, fékeveszett üvöltésük­kel, mély zeneszerű zsibongásukkal felejthetet­len hatásban kísérik a főszemélyek,__ a nev­­rosis vivőinek végzetes ténykedéseit! És termé­szeti tüneményei, viharai, borongós éjszakái, hőség­től pörkölt napjai, hirtelen nyári esői, színek, ködben úszó láthatárai: mindezeket csak az tudja szóval festeni, a­ki oly finom, élénk ér­zékekkel bir és a szónak oly föltétlen ura, mint Zola volt. ________________________________________||

Next