Magyar Nemzet, 1902. október (21. évfolyam, 233-259. szám)
1902-10-01 / 233. szám
1002. október II. MAGYAR NEMZET________ | —~ “ I Zola halála. Hiába az örök s tán méltó panasz a latin faj lehanyatlásáról, vannak pillanatok, mikor kitetszik, hogy a czivilizált emberiség szive mégis csak Párisban lüktet s ha a gall firmamentum egy csillaga hirtelen leszalad, megdöbbenést, együttérző fájdalmat idéz elő az egész világon. Lehet az embereknek sok és nagyon eltérő nézete, vélekedése a Zola Emil írói jelleméről, hatásáról, irányáról, az bizonyos, hogy a korszakos, valóban óriás szabású szellemi héroszok sorába tartozott. Alkotásainak, műveinek impozáns rengetegéből hány és melyik állja ki a klassziczitás mértékét, az idő folyásának próbáját, ma még meg nem állapítható. Ha korára gyakorolt hatását szemléljük, kétségtelennek látszik, hogy nagy volt a legnagyobbak között. A polgárisodás legmodernebb fejlődési alakjának, a szocziális forrongásnak, erkölcsi kiformálódásnak alig is volt nála nyomatékosabb kifejezője. Nem próféta, mint Tolsztoj, hanem hatalmas, kegyetlenül igaz orvosdoktor. És mivelhogy az emberi tudásnak mindörökké a szokrateszi »gnóthisze autón« volt és marad az alfája, a modern franczia szellem vezérlő fáklyái között a Zola zord igazlatása terjesztette a legintenzívebb fényt, természetes kapcsolatban a szurkos füst nagy árnyékával. Kialvása megrendülést, őszinte részvétet gerjeszt a franczia nemzet minden barátjának szivében, igaz, komoly gyászba borítja a világirodalmat, mert Zola ennek a szellemi birodalomnak a halottja. A halála gényegen feküdt, míg lába az ágyban volt. Zoláné az ágyban feküdt és nem adott életjelt. A cselédek gyorsan kinyitották az ablakokat és orvosokat hívtak, akik azonnal kezelés alá vették a házaspárt. Zoláné még élt, míg Zolánál minden élesztő kísérlet eredménytelen maradt. A nyomban értesített rendőrbiztos az ágyon és a szőnyegen defektumok nyomait észlelte, amelyeket vegyileg elemezni fognak. A rendőrbiztos, tekintettel a kályha szerkezetére, nem tudja elképzelni, hogyan történhetett a gázömlés. Figyelemreméltó, hogy két kis kutyának, amelyek ugyanabban a szobában voltak, semmi baja sem lett. A biztos azonnal értesítette a bíróságot, mely két szakértőt küldött ki vizsgálat végett. Zoláné dél felé magához tért, azonban a teljes kimerültség állapotában van és ezért nem képes mit sem mondani. Időközben még több orvos is érkezett, de valamennyien lemondtak arról, hogy Zolát újra életre ébreszszék. Az orvosok egyike a következőket mondta: — Én következőképpen magyarázom meg magamnak a szerencsétlenséget. A kandalló már régóta hibás volt s éppen a legközelebbi napon akarták kijavítani. Azt hiszem, hogy el volt dugulva s a széngáz nem talált utat, a melyen eljuthatott volna a kéménybe. Zola a kiömlő széngáz következtében fölébredt s leszállt az ágyról, hogy a baj okát megtudja. És ez volt szerencsétlensége. A széngáz leszállt a szoba padlójáig és Zola elesett és megfulladt. Feleségét, aki ágyában maradt, a szoba középső rétegét megtöltő széngáz csak elkábitotta. A széngáz ugyanis nehezebb a levegőnél s ezért a padlóra igyekezett leüllepedni s ez volt az oka annak, hogy Zolának menthetetlenül meg kellett fulladnia. Ha ő is, miként a felesége, az ágyban maradt volna, úgy minden bizonynyal megmenekült volna. Mindazonáltal Zola felesége is nagy veszedelemben van; a hatvankét éves és túlságosan elhízott asszonynak érvelése nagyon gyönge és alig érezhető. Estig nem is tudott az orvosok kérdésére válaszolni, csak nyolc óra tájban javult állapota annyira, hogy az orvosok értesíthették férjének haláláról. Ekkor orvosai tanácsára a Neuilley kórházba vitette magát. A katasztrófa közelebbi körülményeit illető rendőri vizsgálatot a kiküldött államügyész, vizsgálóbíró, rendőrbiztos, két törvényszéki orvos, köztük Brouardel, két vegyész és két építész csak holnap fejezik be. Zolána csak annyit tudott mondani a bizottságnak, hogy az éj folyamán erős , fejfájás következtében rosszul érezte magát és kérte a férjét, hogy nyissa ki az ablakot. Ez fölkelt, egy mozdulatot tett az ágyban és földre Lenézni tehát Zolát igazságtalanság. És ez az igazságtalanság, mint minden más, kegyetlen. Irodalmi ellenségei el is fognak hallgatni most, hogy a sír bezárul a hős fölött. Meghalt, lételével, meggyőződéseivel, törekvéseivel nem bánt, nem sért többé senkit, tehát meg fog kezdődni az ő számára is az igazság kora. Még csak a politikai szenvedély beszél ellene hangosan. A denevérek, melyeket hatalmas korbácsütésével felkérhetett odúik sötétségeiből, még czinczegve röpködnek koporsója körül. Nem bocsájtják meg neki, hogy nagy lelke felszólalt, mikor ők a gonoszság árnyaiban csendesen lapulni kívántak. Jaccuse! Voltaire óta ily szót nem hallottak. Fréron, Nonette és Palissot gyermekei nem is bocsájtanak meg Voltaire örökösének, a türelem, az igazság, a becsület szóvivőjének. Egyes párisi újságok tehát a koporsó fölött kuvikolnak. Nem baj! A becsületes emberek, kik a művészetben, a szépészetben ellenfelei voltak, már is hallgatnak és bizonyára áttérnek a tárgyilagosság, a méltányosság, az igazság mezejére. Ha ezt teszik, dicsőítni fogják Zolát, aminthogy dicsőíti őt az egész többi művelt világ. Dicsőíteni kell Zolát! Mert ő volt egyike azoknak, akikben az emberiségnek az igazság felé való törekvése ezen törekvés egyik fontos fordulópontján megtestesült. Valahányszor az irodalom, a művészet irányt változtat, az előre törekvők, a változást létesítők mindig azzal fedik, mentik, igazolják nyító törekvésüket, hogy ők az embereket a megszokott tévedésből az igazság felé vezérlik. A művészi igazsázuhant, míg ő elájult és nem volt képes segítségért kiáltani. Az a körülmény, hogy a két kis kutya életben maradt, azzal magyarázható, hogy az egyik az ágyon és a másik egy meglehetősen magas karszéken volt és így kevésbé voltak kitéve a fojtó gázoknak. Zola holtteste egy divánon fekszik, értékes antik szőnyegekből alkotott sátor alatt, összetett kezekkel. Szája és szemei csukva vannak, mintha aludnék. Az arca viaszsárga. A holttestet fehér lepel borítja. Villamoslámpák világítják meg a helyiséget. A halottról számos fényképfelvételt készítettek. A halottas házat nagy néptömeg állja körül s a halál hire leírhatatlan megdöbbenést keltett Párisban. Első pillanatra sehol sem hitték el a szörnyű szerencsétlenséget. Délután valóságos népvándorlás tódult Zola palotájához a rue de Bruxellesbe. Egy naczionalista lap azt a híresztelést regisztrálja, hogy Zola családi dráma következtében öngyilkosságot követett el. Ez a hír nem talál hitelre. A Zola-házaspár mára több ismerősét meghívta és azonkívül előkészületeket tett, hogy a legközelebbi napokban Olaszországba utazzék. Páris, szeptember 30. A lapok jelentése szerint a vizsgálóbíró elrendelte, hogy Zola hálószobájának kandallóját szétszedjék, annak a konstatálása végett, hogy a szénoxidgáz kiömlése okozta-e halálát. Még nem tudják, várjon a temetés, amely valószínűleg szerdán lesz, egyházi szertartással vagy a nélkül fog-e végbemenni. Ez elsősorban attól függ, hogy Zola végrendeletében rendelkezett-e erre nézve. Páris, szeptember 30. Girard vegyész Zola és neje vérében szénoxidot konstatált és ebből azt következteti, hogy Zola halálát fulladás okozta. Zoláné felgyógyulása, az orvosok véleménye szerint, két hetet fog igénybe venni. Zoláné előadása, Páris, szeptember 30. (Saját tudósítónk távirata.) Zoláné, aki már sokkal jobban van és összefüggően tudja elmondani élményeit, dr. Deportnak, a neuillyi szanatórium orvosának elmondotta az utolsó éjjel eseményeit. Nagyjában tudja, hogy mi történt, de abban még nem bizonyos, vájjon férje meghalt-e? A házaspár vasárnap délután érkezik meg a Rue de Bruxellesben levő lakásba. Másnap reggel jókor akartak felkelni, hogy utasítást adhassanak a munkásoknak, kiket a lakás tatarozása czéljából odarendeltek. Le is feküdtek. Mint rendesen, Zola a baloldali, Zoláné pedig a jobboldali ágyba feküdt. Éjféltájt az asszony rosszul lett. Megnyomta a villamos csengő gombját, aztán feltápászkodott, hogy a fürdőszoba melletti kabinetet felkeresse. Ekkor got hirdeté Moliére a conventionális olasz komédia ellen; az igazságot hirdető Hugo az avult classicizmus ellen ; az igazságot hirdető Zola a föllengős, dagályos romantica ellen. És mindezen újításokkal az emberiség tényleg közelebb ér egy lépéssel a való megismeréséhez. Midőn a kor szelleme megváltozik, e szellem kifejezési módja és eszköze nem maradhat a régi. Neki is meg kell változnia. Midőn Francziaországban a régi trónust újra felépítették és a régi lovagok késő unokái újra hatalomra kerültek, előállt a romantica az irodalom és művészetben, mint a változás szükségszerű következménye és élt a középkor emlékéből a szavalás eszközével. Midőn a francziák újra megalapították köztársaságukat, és ezúttal úgy látszik, erősebben, mint előbb, elkövetkezett a művészetben és irodalomban anaturalizmus kora, mely a pozitív tudományokból meríti elveit, a tények megfigyeléséből tárgyait és a jelenség hn és kendőzetlen képében leli meg kifejező eszközét. Ez a módszer a kor követelménye, hirdető jele és hivatott magyarázója. A harmadik köztársaság irodalma a naturalismus, a minthogy a restauratióé a romantica volt. És minthogy ez új kor új műelve Zolában találta meg alapitóját, védő hősét, jelző személyiségét, Zolát dicsőitni kell, mint azon nagy munkának, melylyel az emberiség a tökéletesség felé törekszik, egyik vezérlő szellemét. Emléke nem is fog elmúlni, amíg az emberek szellemi nagyjaikról emlékezni tudnak. Páris, szeptember 30. (Saját tudósítónktól.) Zola halálának némely körülményeit még mindig homály fedi. A rendőri jelentés megállapítja, hogy a szerencsétlenséget a rossz kandalló okozta, amelyben tegnap délelőtt megtalálták az elégett szén maradványait. Zola tegnapelőtt tért vissza faluról a rue de Bruxellesben levő lakására és meghagyta, hogy a hálószobának művészies kivitelű kályhájában rakjanak tüzet. A kályhának, amint látszott, nem volt kellő légvonata. Zola és neje rendes időben ebédeltek és tíz óra felé lefeküdtek. Tegnap reggel tizedfél óra felé a cselédség csodálkozott, hogy semmi neszt sem hall a hálószobából, azért kopogtak az ajtón és mert nem kaptak választ, betörték az ajtót. Midőn a cselédek a hálószobába léptek, némi széngázszagot éreztek, mely mellüket fojtogatta. Zola, aki éjjel nyilván kísérletet tett, hogy fölkeljen, felső testével a szó Nana pompázó bestialitásában mozog előttünk , még ma is. Maxime Laccard, Gervaise, Lantier, son Excellence Eugéne, Duveyrier, a Yabre-ek, a Campardonok élő alakok, kik régente megfordultak álmainkban és még most is ijesztők az emlékezetben. És a Paradon, emberfölötti elveivel, a Germinal bányája mély sötétségeivel és apró tűzfényeivel, Bordenave enyűszagú színháza, a párisi vásárcsarnok zsivajával, színpompájával és pinczéinek kesernyés bűzével, mindezek örökre lelkünkbe fészkelődött képek, melyek oly bizton laknak képzeletünkben, mint maga a valóság ; sőt talán még erősebben tapadnak emlékezetünkhez, mint a valóság is. Én, részemről megvallom, hogy jobban emlékezem azon képekre, melyeket Zola festett a nagy áruházról és a vásárcsarnokról, mint azokra, melyeket saját szemeim látása után szereztem e helyekről öt éven át. Aki így hat a lélekre, az nagy művész. De hogy tudja kifejteni a tömegek képét és lelkét, a sztrájkoló és dorbézoló munkásokét, a nagy üzlet segédszemélyzetéét, a tenger hullámaival küzdő partlakó parasztokét, a tőzsdelátogató üzérekét! Mily rettentő, óriás chorusok, melyek zugó morajukkal, fékeveszett üvöltésükkel, mély zeneszerű zsibongásukkal felejthetetlen hatásban kísérik a főszemélyek,__ a nevrosis vivőinek végzetes ténykedéseit! És természeti tüneményei, viharai, borongós éjszakái, hőségtől pörkölt napjai, hirtelen nyári esői, színek, ködben úszó láthatárai: mindezeket csak az tudja szóval festeni, aki oly finom, élénk érzékekkel bir és a szónak oly föltétlen ura, mint Zola volt. ________________________________________||