Magyar Nemzet, 1903. március (22. évfolyam, 53-78. szám)
1903-03-26 / 74. szám
Budapest, 1903, XXII. évfolyam, 74. szám. Csütörtök, márczius 26. =======|===11!- 1 ■■■ ' — ■'!■'■■■ ■■........-L-r.:11.'”— ' ■ " ■■ ■ ' ----------------■ ■ ■■ ■— " Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIL. Kerepesi-út 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 21 kor., félévre 12 kor., negyedévre 8 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Párbajtilalom vagy párbajkorlátozás? Budapest, márczius 25. (kg.) Azok a derék, humánus férfiak, akik a lovagias előítéletek ellen a küzdelmet a társadalmi téren elkezdték, nemes feladatot vállaltak magukra, de annak minden nehézségét bizonyosan nem ismerték. Az első nagy ellenálló erő a polgári társadalomban fekvő vis meriiae. Magát a művelt társadalmat meg lehet ugyan arra kapni, hogy beszéljen, írjon és agitáljon a párbaj ellen, de már arra, hogy párbajt ne vívjon, bajos. A hosszú időfolyás által szentesített előítélet ellene áll az ostromnak. A fölfelé törekvő osztályok fiai nyitva akarják maguknak tartani az utat az előkelő rétegekbe s ennek az első eszköze az, hogy a felsőbb, sőt legfelsőbb társadalmi körök kivételes becsületkultuszát művelik. Volt eset rá elég, hogy az egyszerű kereskedősegéd is úgy járt el, mint legmagasabb rétegek foára. És nagyon egyszerű állampolgárok is elestek már minálunk pisztolypárbajokban, akiknek a maguk társadalmi körében semmi hátrányuk sem lett volna abból, ha nem vívnak párbajt, vagy legalább nem pisztolylyal és nem kétszeres, háromszoros golyóváltással. De hát a felsőbb körökből árad lefelé a finom lőporillat és az alsóbb körök is sietnek ezzel az illattal beszagosítani becsületbeli fogalmaikat. A felsőbb rétegek felé való szertelen iparkodáson kívül nálunk a verekedésre való hajlandóságot kétségtelenül előmozdítja az is, hogy az úri osztályok fiai nem szeretnek a katonai pályára lépni. Szomorú, ha meggondoljuk, hogy a hadseregben a magyar tisztek száma milyen kevés. Ha most az utolsó emberig is végrehajtanák azt a rendelkezést, hogy a magyar csapatoknak magyar tisztjeik legyenek, akkor a magyar csapatoknál szükséges tiszti létszámnak éppen 21°/0-a kerülne ki magyarországi tisztekből, a horvátokat is beleértvén. Ez körülbelül a hasznavétlen férfias energia megtorlódásának mértéke is. A magyar férfiakban nem csak hogy nincs hiánya a bátorságnak s általában véve a férfias erényeknek, de sőt mennyiség dolgában szinte óriási férfias erőkészlettel rendelkezünk. Mivel azonban azt nem használjuk föl hasznos czélokra, e nagy fölösleg ott bujkál és rombol társadalmi életünkben, ahelyett, hogy alkotó munkát végezne. Természeti törvény, hogy az erő nem vész el, hanem átalakul; ha tehát alkotó munkára nem használják, rombolásokra adja magát, ha valahol meggyűlt, így látjuk a lovagiasság terén is rosszul alkalmazott bátorságban, olykor megtévedt hősiességben explodálni a mi nemzeti erőfölöslegünket. És látjuk azt a különbséget is, hogy a magyar úri társadalomban sokkal több gentleman esik el vagy lesz nyomorékká párbajok miatt, mint az egész haderőben, ahol a lovagiasi párbaj olykor kötelező ugyan, de a fölösleges vérontást szoros szabályok korlátozzák. Mindezekben a párbajellenes mozgalom sikerének szembetűnő akadályai vannak. Az akadályok katonai oldalát pedig annak előtte is tisztán látta mindenki. Alig lehetett tehát abban valakinek kétsége, hogy a párbajellenes polgári mozgalomba katonai egyének, legalább egyelőre, belépni nem fognak, mivel őket a maguk testületi becsületszabályai kötelezik s igy azokkal ellentétbe nem juthatnak. Arra pedig, hogy ezeken a szabályokon egyetlen kézmozdulattal lehessen változtatni, kilátás még nincsen, de nem is lehet, mert hiszen maguk a polgári párbajellenes szervezkedések is csak a kezdet kezdetén vannak. Addig, amíg az általános polgári társadalom nem vívott ki ezen a téren sikereket, tehát ameddig a polgári férfiak is vígan párbajoznak, hogyan lehessen a hadseregtől azt kívánni, hogy ott küszöböljék ki a párbajt, ahol ahhoz sokkal komolyabb testületi érdekek fűződnek, mint a polgári társadalomban. Nem jött tehát váratlanul a közös hadügyminiszternek márczius 6-án kiadott ama rendelete, mely a hadsereg életbenlevő becsületügyi szabályzataira támaszkodva, indokoltan figyelmezteti a tiszteket, hogy az Ausztriában igen előkelő egyénekből alakult párbajellenes ligába nem léphetnek be, sőt, ha ebbe már beléptek, abból ki kell válniuk. Az oka ennek a tilalomnak az, hogy az osztrák párbajellenes iga a maga tagjaira nézve kötelezővé teszi a liga békebíróságához való fordulást, azonfelül pedig mindama tagját, aki párbajt vív, eo ipso kizárja a maga kötelékéből. Tiszta lehetetlenség tehát, hogy egyazon tiszti egyén a maga becsületügyével két fórumnak, t. i. a maga bajtársaiból alakult katonai becsületügyi választmánynak s a mellett a párbajellenes liga ellenkező törekvésű békebiróságának is A „MAGYAR NEMZET" TÁRCZÁJA. — Márczius 25. — Újabb elbeszélők. Az irodalom története a fantázia története. Vannak idők, amikor a fantáziát leplezni kell, s ismét olyanok, amikor korlátozni. Az irodalomnak virágzási korszaka mindig az, amikor a fantázia szabadon nyilatkozik meg. Az előbbi évtized nem kedvezett a fantázia szabad szárnyalásának, a mikroskopikus kutatók tömege elnyomta az álmodozókat, pedig the world, is made by the singer for the dreamer. (Wilde Ozkár szava. Intentions, 110. lap.) Ránk hullott egy nagy részleteső, s a sok törmeléktől min láthattunk semmit a képzelet építette palotákból. Szétforgácsolódott az érzés, mely a képzelet elé alakokat varázsol, apró vonások egymás mellé állítása által csak színfoltokat adva, nem pedig hatalmas vonalakat. Éppen úgy, mint az impresszionista festészetben, mely különben is egy korszakban, egyazon érzésű nemzedékben keletkezve és uralkodva, ugyanolyan fokozatokon át fejlődött vissza a stíluskereséshez, ami pedig nem egyéb a képzelet renaissance-ánál. Minden uj nemzedék uj ideálokat keres. De ez az uj csak lassanként fejlődik ki, szinteláthatatlanul, csak érezzük s egyszerre elibénk toppan. Még itt van előttünk a régi. Gazdag formában kialakulva, virágzik, illatos, buja példányokban. De már magában hordja a bomlasztó csirát, mely majd elfonnyasztja leveleit, megöli illatát és lassú átalakulásra kényszeríti. Azt hiszszük, a mutáczió egy esete. Pedig dehogy, a következetes, de lassú fejlődésé. Ez az életha álharcz minden műformában megnyilatkozik. Küzdelem az uj formáért, mely megfeleljen az uj szellemnek. Az aprózok, az életszeletelők, a hangulatroncsok szedegetőinak szorgalmas csapata után az álmodozó következik, földöntúli kifejezéssel arczán, mint az álomkóros, nesztelenül lépve, magányt keresve, képzeleti világot teremtve, inkább mesterséges légkörben, in silence and in isolation, semmint a világ zajában. Úgy érezzük, ez az irodalom fejlődésének útja-képe. Egyelőre még a részletművészek hangos szavától visszhangzik minden. Kötet után kötet jő és hasztalan lessük a csöndes poétát, aki megnemesedve a realizmus tagadhatatlan éleslátásától, mélyebb réteget nyisson az álmok világában, amely éppen olyan igaz, mint a külsőségek, a látszatok, az érzetek, a fizikai brutalitások sokasága. Pedig az egész világ hozsannával fogja üdvözölni a gazdag képzelettel megáldott mesemondót, aki visszavezeti az embert — önmagához. Egyelőre az ember nem jutott még el a maga lelkéhez. Látjuk küzdelmeiben, cselekedeteiben, külső képek váltják fel egymást s amikor érzéseket elemeznek is, akkor is csak ez érzések külső képét kapjuk. Pedig az epikában az volt és az marad mindig az első kérdés: milyennek látjuk a költő emberét? A modern ember nem csak pszichofiziológiai egyén, akinek érzését mechanikai törvényekkel meg lehet magyarázni. Mindjobban érezzük, hogy e magyarázat hiányos, hogy az erény és bűn nem olyan egyszerű képződmények, mint a czukor és a vitriol, hogy van még benne valami ismeretlen, öntudat alatti, rejtelmes, a faj titka, ami a képzeletet azzá teszi a mi, mozgásra készteti és ismeretlen érzésvilágokba ragadja. Ezt az ismeretlen világot megismerni, leírni, titkait feltárni, létezésének okát és gyökerét kifürkészni, történeteit elmesélni, színeit látni, vonalait megtapogatni — lesz feladata az új epikai költőnek. Egyelőre azonban csak a külső érzetek egymással folytatott harczát szemléltetik velünk. Az érdekest abban látják, hogy apró részletmegfigyelések szembeállításával, finom színfoltok felrakásával, szóval érzékeltetéssel mutatnak be emberi alakokat, illetve azok egyes részleteit. De a részletek halmozása nem varázsol tiszta képet a képzelet elé s a legellentétesebb színhatások sem világitanak be a lélek mélységeibe. Egyszerű oláh paraszt boszuja, a maga félelmetes vadságában (Abonyi Árpád: Jnon, a »Férfiak« czimű kötetben); raffinált úri dáma önmagával folytatott kaczérkodása, a világgal űzött játéka, a szerelmével való szellemeskedése Xtopiunk mai 8 oldal.