Magyar Nemzet, 1903. szeptember (22. évfolyam, 208-233. szám)
1903-09-01 / 208. szám
1903. szeptember 1. MAGYAR NEMZET, a motor gázóráját. A gépésznek törvényes képesítése van a Siemens és Halske-czégtől. A bizottság megállapította, hogy a katasztrófáért elsősorban az üzlettulajdonos Goldberger testvérek a felelősek. Hogy az épületet egészben vagy részben kell-e lebontani, ma még nem mondották ki a bizottság tagjai. A kár, egyes vizsgáló bizottsági tagok hozzávetőleges becslése szerint, hatszázezer korona, portékában ötszázezer korona. A szomszédos 40. számú épületben is esett hatvanezer korona kár. Goldbergerék nyolczszázezer koronát kapnak egy bécsi biztosító-társaságtól. A háziúrnak azonban és a szomszédos 40. számú ház tulajdonosának nem akarnak a biztosító-társaságok fizetni, mert arra hivatkoznak, hogy a tűzfalat az ő tudtuk nélkül törték át és Goldbergerék raktáraiban robbanószerek is voltak. A Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesülete vasárnap délelőtt nagygyűlést tartott, melyen Zerkovitz Emil elnök a kereskedelmi alkalmazottak felmondási idejének szabályozása ügyében határozati javaslatot terjesztett be. Egyben szükségesnek vélte az üzletek életbiztosság szempontjából való megvizsgálását s e czélból egy iparfelügyelői intézménybe, hasonló intézmény állandósítását. Kendel Miksa, a leégett áruház alkalmazottja, kartársai nevében meghatva mondott köszönetet az egyesület vezetőségének a gyors segélyért, mire az ország minden részéből és a külföldről beérkezett rengeteg részvétnyilatkozat bejelentésével a nagygyűlés véget ért. A kereskedelmi alkalmazottak szocialista érzelmű szervezete is tegnap tartott gyűlést a Párisi Áruház kereskedelmi alkalmazottainak ügyében a városligeti Reklámkertben. A gyűlésen 2000 kereskedelmi alkalmazott volt jelen. A beérkezett adományok nagy részét szombaton osztották ki a Párisi Áruház foglalkozásnélküli alkalmazottai között. A Rókusban fekvő betegek állapota kielégítő, csupán Spira Adél baja lett komolyabbá. Tegnap óta nagy lázban fekszik s folytonosan jeges borogatásokat raknak a fejére és arczára. A szerencsétlen leányt, hogy valahogy füléhez ne jusson édesanyjának tragédiája — mert az feltétlenül végzetessé lenne reá nézve, a kórteremből egy egészen elkülönített kis betegszobába vitték át, ahol vele együtt van hűséges cselédje, Korbényi Emma és az ápoló apácza. A leánynak naponként tömérdek látogatója van s vasárnap délután több mint két-százan mentek be hozzá, egészen ismeretlen, idegen emberek, s igen sokan hoztak virágokat neki, aminek rendkívül megörült. Állapota éppen azért fordult rosszabbra, mert igen sokat beszélt és megerőltette magát. Alker Ernő dr., VII. kerületi helyettes elöljáró, a tűzkatasztrófa ügyében erélyesen folytatja a vizsgálatot, hogy kideríthessék, ki az oka, hogy annyian lelték halálukat a tűzveszélyben? Alker dr. ma délelőtt a Rókus betegeit hallgatta ki s a vallomások közül mindenesetre igen érdekes Korbényi Emmáé, aki az alábbiakat mondotta el: »A rémes estén lenn mostam a pinczében lévő mosókonyhában s mikor a mosást befejeztem, fölfelé igyekeztem. A lépcsőházban azonban ekkor már olyan nagy füst volt, hogy alig láttam. Keresztülrohantam az udvaron és ki akartam menekülni, de a kapualjában a belső üvegajtó nem nyílott sem kifelé, sem befelé. Nagyon megijedtem, mert ekkor már lángok csaptak ki és az áruház ablaküvegei recsegtek-ropogtak. Visszafutottam a lépcsőre és fölrohantam az első emeleten lévő lakáshoz. Eszembe jutott, hogy a nagysága betegen fekszik; az utóbbi időben mindig fejgörcs bántotta. Őt akartam megmenteni. Mikor az ajtóhoz értem, belülről már lángnyelvek csaptak ki és ekkor ijedten rohantam följebb a második emeletre. Azonban már itt is lángolt minden ablak, ajtó és ablakfa és én futottam tovább a harmadik emeletre. Kimerülve értem föl, jól emlékszem, harangszót hallottam. Mintha a tűz engem kergetett volna, itt is égni kezdett minden. Rettenetes félelem fogott el, nem tudtam már, mit tegyek, kezdtem az eszméletemet elveszíteni. Berohantam egy ajtón s ott már többen voltak, akik sírtak és remegtek. A tűz ide is követett és mi remegve vánszorogtunk az ablakhoz. Innen kezdve már nem tudok semmi bizonyosat, úgy emlékszem, mintha valami tűzoltót láttam volna magam mellett, aki a füleimbe kiáltotta volna, ugorjék le! Nem mertem. De a tűz közelebb-közelebb jött és én leszédültem, bele a ponyvába. A jó Isten ezerszer áldja meg a megmentőmet!« Az elöljárónak arra a kérdésére, hogy látta-e a ponyvát, tudta-e azt, hogy ha leugrik, talán megmenekül, azt válaszolta, hogy bizony odafönt sejtelme sem volt arról, hogy mi történik vele, ha leugrik. Ponyvát ő nem látott, a rettenetes nagy, füsttől egyáltalán semmit sem látott, de mert folyton a füleiben zsongott, hogy ugorjak le! — hát leugrott. József Ágost főherczeg és Auguszta főherczegnő a Párisi Nagy Áruház égésénél megsérülteknek egyenként száz, összesen ötszáz korona adományt küldöttek; a Rókus-kórház gondnoksága tegnap kézbesítette ez adományt az illetőknek, akik azt hálás örömmel fogadták. A fővárosi segély kiosztása. A Párisi Áruház égésénél elpusztultak családtagjainak és hátramaradottainak a fölsegítésére megszavazott 20.000 ko— Főhadnagy ur! Csapat javai azonnal menjen föl a hegyre és az éjjelen át tartsa távol azt a bandát, mely itt az előbb lövöldözött! Reggel bevonul! A főhadnagy, amint az a katonaságnál szokás, repetálta a vett parancsot és kedvetlenül indította neki a csonka századot a hegynek. Keserves mászás volt az. Eölszuszogva, a holdvilágnál még kikutattuk előbb a környéket, (iszonyú az, amit az ember elbír) azután pedig a gerinczen elhelyeztük az előőrsöt. Lent a tábor már nyüzsgött és a tüzek kigyulladtak. Visoko felől pedig Tegethoff testvér-hadosztályának utolsó ágyúlövései mormogtak, amint Sarajevo alatt elhelyezte csapatait a hegylánczokon. Hogy az éjszakát ébren töltsük, tiszta lehetetlenségnek tetszett. Az ember a testét nem érezte többé és egészen wurst volt, hogy fejjel ébredünk-e föl, vagy anélkül? De ami tőlünk függött, mégis megtettük. Úgy alkudtunk meg, hogy éjfélig a főhadnagy marad ébren, akkor ő engem felkelt és azontúl én maradok. A többi aludjon, kivéve az óránként megújítandó őrszemet. Hogy ez jobban lássa a környéket, egy száraz fát kerestünk neki és arra küldöttük föl. A többiek már aludtak, amikor visszatértünk. Mintha csak halottak lettek volna. Én egy fának támaszkodva,rögtön elaludtam... Zeneszó ébresztett föl. Már nagyon hajnalodott. A főhadnagy ott feküdt mellettem harinyatt, kezében a kivont karddal. Azon módon róna pénzbeli fedezete tárgyában hozott közgyűlési határozatot a belügyminiszter jóváhagyta. Matuska Alajos alpolgármester a közgyűlésen megszavazott 20.000 koronát már átküldte Alkér Ernő helyettes tanácsosnak a segélyre szorulók számára való kiosztás czéljából. Dr. Alkér már most felszólítja mindazokat, akik a tűzkatasztrófából kifolyólag segélyre joggal igényt tartanak, jelentkezzenek nála Dob utcza 51. szám alatt levő hivatalában naponta reggel 8-tól este 8-ig. Ugyanitt lehet bejelenteni a károkat is. A Statisztikai czímiroda (Erzsébet körút 29.), amelynek Grünwald Sándor a tulajdonosa, hajlandó a Párisi Nagy Áruház kenyérvesztett alkalmazottainak foglalkozást adni mindaddig, amíg más kenyeret nem kapnak. A jelentkezőket bármikor fogadják, többé nem törődtem és mentem egyformán, legyen akármi is! Idegen, német katonák közé keveredtem. Közömbösen néztek rám és fehérek voltak. A főhadnagyuk mondani akart valamit, de az is összeesett. Majd vadászkatonákat láttam magam körül. Ismét egy ágyú mellett kutyagoltam jó darabig, majd megint különféle szinű hajtókás csoportban. A katonák mind hallgattak és az arczuk fehér volt. Nem tudom, meddig ment ez így, sőt emlékszem, hogy az időt akkor egyáltalán nem is tudtam fölbecsülni. Csak azt vettem észre, hogy alkonyodik és egy magasabb helyről a távoli Sarajevót lehet látni, a mint az alkonyi napban ragyog. Közben elől, jó messze, rövid lövöldözést is lehetett hallani. De ez is teljesen közömbös volt. Egész lelki erőm azzal volt elfoglalva, hogy össze ne essem. Győztem! Már sötétedett, amikor az összekuszált, holtmfáradt és megfogyott csapatok Rakovicze mellett Blazsuj előtt táborba szálottak. A hadosztály határozottan harczképtelen volt. Századomból csak valami 40 ember érkezett be a zászlóval. A zászlót letűztük a földbe és elkezdtük lerakni a szerelést. Mindazáltal itt is ugy van az, mint a polgári életben. A kitartás jutalma új teher, az erényé ús megpróbáltatás. Hirtelen ott terem előttünk fekete lován a generalissimus és rákiált a főhadnagyra: táviratok. A forrongó Balkán, Konstantinápoly, augusztus 30. Tekintettel arra, hogy bizonyos, minden emberiességből kivetkőzött emberek a legutóbbi időben dinamittal bűntettet követtek el vasúti utasok és más személyek ellen, egy császári kádé, hogy a rendőrség felügyeleti szolgálatát hathatósabbá tegye, megtiltja, hogy a szultán trónralépésének évfordulója alkalmából tűzijátékot rendezzenek és elrendeli, hogy az erre szánt pénzt külön bizottságnak adják át, melynek feladata az, hogy a legutóbbi vasúti merénylet alkalmával megölt személyek családjainak és a sebesülteknek anyagi segítséget juttasson. Konstantinápoly, augusztus 30. A porta válaszjegyzéke közli a magyar-osztrák nagykövetséggel, hogy az államügyész a harmadik hadtest parancsnokságának a vétkesek megbüntetése végett bemutatta a vizsgálat iratait, melyek négy vasúti munkásnak az Oszkub közelében fekvő Zelenko vasúti állomáson katonák által történt meggyilkolására és egy vasúti munkásnak megsebesítésére vonatkoznak. A monasztiri kivételes bíróság két bolgárt halálra ítélt. E bíróság ítéletei ellen nincs helye felebbezésnek. Törökökből és görögökből alakított bizottságok mentek Monasztirból az ország belsejébe, hogy a félrevezetett lakosságot falvaiba való visszatérésre bírják. A komitébandák üzelmei következtében és boszüképpen a török csapatok a resuai, presbai, okridai és más járásokban több falut elpusztítottak. A komitébandák főleg török majorokat pusztítanak el. Török becslés szerint a kirkilisszei szandzsákban lévő komitebandákban vagy ezer ember van. Az üldözés azonban a részben erdős és úttalan vidéken, különösen Kirkilisszétől és Midiától a bolgár határig, elaludt ő is. Itt a természet parancsolt már és nem a fővezér. Odasiettem a száraz fához. Tulajdon az a legény volt rajta, akit este fölküldtünk. Egy vastag ágon ült és a fegyverét a másik ággal együtt görcsösen átölelte. Ő is aludt. Óvatosan felköltöttem és utána a főhadnagyot is. Körülnézett és fölugrott: — Sapperment! No minket az éjszaka levághattak volna. Fölvertük a többieket is és letántorogtunk a táborba. Ott már nagy élet volt. Az előttevaló napon elmaradt katonák csoportosan szállingóztak be és mindegyik megtalálta a maga csapatját. A tábori zene hangos indulókkal járta be a táborhelyet. Mindenki a tűz mellett leste a rotyogó üstöket. Némelyek pörkölt kávét zúztak ásónyéllel, mások már szürcsölték is a fekete kávét. De valamennyi legény olyan fehér volt, mintha most támadt volna föl a sírból. Azonban örvendezve újságolták: — Ma nem megyünk Sarajevóba. Szünet van. Éljen! A mi tüzünkig elvánszorogtunk valahogy. Ott letérdeltem, hogy levetkőzzem. Amikor fel akartam kelni, nem értettem a dolgot, de nem volt többé erőm hozzá. Le kellett ülnöm. Egy jókora csésze fekete kávétól bírtam csak lábraállani megint, úgy félóra múlva. Ez augusztus 18-án volt. És ezért nem mehettünk be még aznap Sarajevóba. ”