Magyar Nemzet, 1903. szeptember (22. évfolyam, 208-233. szám)

1903-09-01 / 208. szám

1903. szeptember 1. MAGYAR NEMZET, a motor gázóráját. A gépésznek törvényes képesí­tése van a Siemens és Halske-czégtől. A bizottság megállapí­totta, hogy a katasztró­fáért első­sorban az üzlettulajdonos Goldberger testvérek a felelősek. Hogy az épületet egészben vagy részben kell-e lebontani, ma még nem mon­dották ki a bizottság tagjai. A kár, egyes vizs­gáló bizottsági tagok hozzávetőleges becslése sze­rint, hatszázezer korona, portékában ötszázezer korona. A szomszédos 40. számú épületben is esett hatvanezer korona kár. Goldbergerék nyolcz­­százezer koronát kapnak egy bécsi biztosító-társa­­ságtól. A háziúrnak azonban és a szomszédos 40. számú ház tulajdonosának nem akarnak a bizto­sító-társaságok fizetni, mert arra hivatkoznak, hogy a tűzfalat az ő tudtuk nélkül törték át és Goldbergerék raktáraiban robbanószerek is voltak. A Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egye­sülete vasárnap délelőtt nagy­gyűlést tartott, melyen Zerkovitz Emil elnök a kereskedelmi alkalmazottak felmondási idejének szabályozása ügyében határo­zati javaslatot terjesztett be. Egyben szükségesnek vélte az üzletek életbiztosság szempontjából való megvizsgálását s e czélból egy iparfelügyelői intéz­ménybe­, hasonló intézmény állandósítását. Kendel Miksa, a leégett áruház alkalmazottja, kartársai nevében meghatva mondott köszönetet az egyesü­let vezetőségének a gyors segélyért, mire az ország minden részéből és a külföldről beérkezett rengeteg részvétnyilatkozat bejelentésével a nagygyűlés véget ért. A kereskedelmi alkalmazottak szoc­ialista ér­zelmű szervezete is tegnap tartott gyűlést a Párisi Áruház kereskedelmi alkalmazottainak ügyében a városligeti Reklám­kertben. A gyűlésen 2000­­ kereskedelmi alkalmazott volt jelen. A beérkezett adományok nagy részét szom­baton osztották ki a Párisi Áruház foglalkozás­­nélküli alkalmazottai között. A Rókusban fekvő betegek állapota kielégítő, csupán Spira Adél baja lett komolyabbá. Tegnap óta nagy lázban fekszik s folytonosan jeges boro­gatásokat raknak a fejére és arczára. A szerencsét­len leányt, hogy valahogy füléhez ne jusson édes­anyjának tragédiája — mert az feltétlenül végze­tessé lenne reá nézve, a kórteremből egy egészen­­ elkülönített kis betegszobába vitték át, a­hol vele­­ együtt van hűséges cselédje, Korbényi Emma és az ápoló apácza. A leánynak naponként tömérdek látogatója van s vasárnap délután több mint két-­­­százan mentek be hozzá, egészen ismeretlen, idegen emberek, s igen sokan hoztak virágokat neki, a­minek rendkívül megörült. Állapota éppen azért fordult rosszabbra, mert igen sokat beszélt és meg­erőltette magát.­­ Alker Ernő dr., VII. kerületi helyettes elöl­járó, a tűzkatasztrófa ügyében erélyesen folytatja a vizsgálatot, hogy kideríthessék, ki az oka, hogy annyian lelték halálukat a tűzveszélyben? Alker dr. m­a délelőtt a Rókus betegeit hallgatta ki s a vallomások közül mindenesetre igen érdekes Kor­bényi Emmáé, a­ki az alábbiakat mondotta el: »A rémes estén lenn mostam a pinczében lévő mosókonyhában s mikor a mosást befejeztem, föl­felé igyekeztem. A lépcsőházban azonban ekkor már olyan nagy füst volt, hogy alig láttam. Ke­resztülrohantam az udvaron és ki akartam mene­külni, de a kapualjában a belső üvegajtó nem nyílott sem kifelé, sem befelé. Nagyon megijedtem, mert ekkor már lángok csaptak ki és az áru­ház ablaküvegei recsegtek-ropogtak. Visszafutot­tam a lépcsőre és fölrohantam az első emeleten lévő lakáshoz. Eszembe jutott, hogy a nagysága betegen fekszik; az utóbbi időben mindig fejgörcs bántotta. Őt akartam megmenteni. Mikor az ajtó­hoz értem, belülről már lángnyelvek csaptak ki és ekkor ijedten rohantam följebb a második emeletre. Azonban már itt is lángolt minden ablak, ajtó és ablakfa és én futottam tovább a harmadik emeletre. Kimerülve értem föl, jól emlékszem, harangszót hallottam. Mintha a tűz engem kergetett volna, itt is égni kezdett minden. Rettenetes félelem fo­gott el, nem tudtam már, mit tegyek, kezdtem az eszméletemet elveszíteni. Berohantam egy ajtón s ott már többen voltak, a­kik sírtak és remegtek. A tűz ide is követett és mi remegve vánszo­rogtunk az ablakhoz. Innen kezdve már nem tudok semmi bizonyosat, úgy emlékszem, mintha valami tűzoltót láttam volna magam mellett, a­ki a füleimbe kiáltotta volna, ugorjék le! Nem mer­tem. De a tűz közelebb-közelebb jött és én le­­szédültem, bele a ponyvába. A jó Isten ezerszer áldja meg a megmentőmet!« Az elöljárónak arra a kérdésére, hogy látta-e a ponyvát, tudta-e azt, hogy ha leugrik, talán meg­menekül, azt válaszolta, hogy bizony odafönt sej­telme sem volt arról, hogy mi történik vele, ha leugrik. Ponyvát ő nem látott, a rettenetes nagy, füsttől egyáltalán semmit sem látott, de mert folyton a füleiben zsongott, hogy ugorjak le! — hát leugrott. József Ágost főherczeg és Auguszta főherczegnő a Párisi Nagy Áruház égésénél megsérülteknek egyenként száz, összesen ötszáz korona adományt küldöttek; a Rókus-kórház gondnoksága tegnap kézbesítette ez adományt az illetőknek, a­kik azt hálás örömmel fogadták. A fővárosi segély kiosztása. A Párisi Áruház égésénél elpusztultak családtagjainak és hátramara­­dottainak a fölsegítésére megszavazott 20.000 ko­— Főhadnagy ur! Csapat javai azonnal menjen föl a hegyre és az éjjelen át tartsa távol azt a bandát, mely itt az előbb lövöldö­zött! Reggel bevonul! A főhadnagy, a­mint az a katonaságnál szokás, repetálta a vett parancsot és kedvetl­enül indította neki a csonka századot a hegynek. Keserves mászás volt az. Eölszuszogva, a holdvilágnál még kikutattuk előbb a környé­­ket, (iszonyú az, a­mit az ember elbír) azután pedig a gerinczen elhelyeztük az előőrsöt. Lent a tábor már nyüzsgött és a tüzek kigyullad­tak. Visoko felől pedig Tegethoff testvér-had­osztályának utolsó ágyúlövései mormogtak, a­mint Sarajevo alatt elhelyezte csapatait a hegy­­lánczokon. Hogy az éjszakát ébren töltsük, tiszta le­hetetlenségnek tetszett. Az ember a testét nem érezte többé és egészen wurst volt, hogy fejjel ébredünk-e föl, vagy anélkül? De ami tőlünk függött, mégis megtettük. Úgy alkudtunk meg, hogy éjfélig a főhad­nagy marad ébren, akkor ő engem felkelt és azontúl én maradok. A többi aludjon, kivéve az óránként megújítandó őrszemet. Hogy ez jobban lássa a környéket, egy száraz fát keres­tünk neki és arra küldöttük föl. A többiek már aludtak, a­mikor vissza­tértünk. Mintha csak halottak lettek volna. Én egy fának támaszkodva,rögtön elaludtam... Zeneszó ébresztett föl. Már nagyon hajna­­lodott. A főhadnagy ott feküdt mellettem har­i­nyatt, kezében a kivont karddal. Azon módon róna pénzbeli fedezete tárgyában hozott közgyűlési határozatot a belügyminiszter jóváhagyta. Matuska Alajos alpolgármester a közgyű­lésen megszavazott 20.000 koronát már át­­küldte Alkér Ernő helyettes tanácsosnak a segélyre szorulók számára való kiosztás czéljá­­ból. Dr. Alkér már most felszólítja mindazokat, a­kik a tűzkatasztrófából kifolyólag segélyre joggal igényt tartanak, jelentkezzenek nála Dob­ utcza 51. szám alatt levő hivatalában naponta reggel 8-tól este 8-ig. Ugyanitt lehet bejelenteni a károkat is. A Statisztikai czímiroda (Erzsébet­ körút 29.), a­melynek Grünwald Sándor a tulajdonosa, haj­landó a Párisi Nagy Áruház kenyérvesztett alkal­mazottainak foglalkozást adni mindaddig, a­míg más kenyeret nem kapnak. A jelentkezőket bár­mikor fogadják, többé nem törődtem és mentem egyformán, le­gyen akármi is! Idegen, német katonák közé keveredtem. Közömbösen néztek rám és fehérek voltak. A főhadnagyuk mondani akart valamit, de az is összeesett. Majd vadász­katonákat láttam magam kö­rül. Ismét egy ágyú mellett kutyagoltam jó darabig, majd megint különféle szinű hajtókás csoportban. A katonák mind hallgattak és az arczuk fehér volt. Nem­ tudom, meddig ment ez így, sőt emlékszem, hogy az időt akkor egyáltalán nem is tudtam föl­becsülni. Csak azt vettem észre, hogy alkonyodik és egy magasabb helyről a távoli Sarajevót lehet látni, a mint az alkonyi napban ragyog. Közben elől, jó messze, rövid lövöldözést is lehetett hallani. De ez is teljesen közömbös volt. Egész lelki erőm azzal volt elfoglalva, hogy össze ne essem. Győztem! Már sötétedett, a­mikor az összekuszált, holtmfáradt és megfogyott csapatok Rakovicze mellett Blazsuj előtt táborba sz­álottak. A had­osztály határozottan harczképtelen volt. Száza­domból csak valami 40 ember érkezett be a­ zászlóval. A zászlót letűztük a földbe és elkezdtük lerakni a szerelést. Mindazáltal itt is ugy van az, mint a pol­gári életben. A kitartás jutalma új teher, az erényé ús megpróbáltatás. Hirtelen ott terem előttünk fekete lován a generalissimus és rákiált a főhadnagyra: táviratok. A forrongó Balkán, Konstantinápoly, augusztus 30. Tekintettel arra, hogy bizonyos, minden emberiességből ki­vetkőzött emberek a legutóbbi időben dinamittal bűntettet követtek el vasúti utasok és más sze­mélyek ellen, egy császári k­ádé, hogy a rendőrség felügyeleti szolgálatát hathatósabbá tegye, meg­tiltja, hogy a szultán trónralépésének évfordulója alkalmából tűzijátékot rendezzenek és elrendeli, hogy az erre szánt pénzt külön bizottságnak adják át, melynek feladata az, hogy a legutóbbi vasúti merénylet alkalmával megölt személyek családjai­nak és a sebesülteknek anyagi segítséget juttasson. Konstantinápoly, augusztus 30. A porta válasz­jegyzéke közli a magyar-osztrák nagykövetséggel, hogy az államügyész a harmadik hadtest parancs­nokságának a vétkesek megbüntetése végett be­mutatta a vizsgálat iratait, melyek négy vasúti munkásnak az Oszku­b közelében fekvő Zelenko vasúti állomáson katonák által történt meggyilko­lására és egy vasúti munkásnak megsebesítésére vonatkoznak. A monasztiri kivételes bíróság két bolgárt halálra ítélt. E bíróság ítéletei ellen nincs helye felebbezésnek. Törökökből és görögökből ala­kított bizottságok mentek Monasztirból az ország belsejébe, hogy a félrevezetett lakosságot falvaiba való visszatérésre bírják. A komitébandák üzelmei következtében és boszüképpen a török csapatok a resuai, presbai, okridai és más járásokban több falut elpusztítottak. A komitébandák főleg török majorokat pusztítanak el. Török becslés szerint a kirkilisszei szandzsákban lévő komitebandákban vagy ezer ember van. Az üldözés azonban a részben erdős és úttalan vidéken, különö­sen Kirkilisszétől és Midiától a bolgár határig, elaludt ő is. Itt a természet parancsolt már és nem a fővezér. Odasiettem a száraz fához. Tulajdon az a legény volt rajta, a­kit este fölküldtünk. Egy vastag ágon ült és a fegyverét a másik ággal együtt görcsösen átölelte. Ő is aludt. Óvatosan felköltöttem és utána a főhad­nagyot is. Körülnézett és fölugrott: — Sapperment! No minket az éjszaka le­vághattak volna. Fölvertük a többieket is és letántorogtunk a táborba. Ott már nagy élet volt. Az előtte­­való napon elmaradt katonák csoportosan szál­lingóztak be és mindegyik megtalálta a maga csapatját. A tábori zene hangos indulókkal járta be a táborhelyet. Mindenki a tűz mellett leste a rotyogó üstöket. Némelyek pörkölt kávét zúztak ásónyéllel, mások már szürcsölték is a fekete kávét. De valamennyi legény olyan fehér volt, mintha most támadt volna föl a sírból. Azon­ban örvendezve újságolták: — Ma nem megyünk Sarajevóba. Szünet van. Éljen! A mi tüzünkig elvánszorogtunk valahogy. Ott letérdeltem, hogy levetkőzzem. A­mikor fel akartam kelni, nem értettem a dolgot, de nem volt többé erőm hozzá. Le kellett ülnöm. Egy jókora csésze fekete kávétól bírtam csak lábra­­állani megint, úgy félóra múlva. Ez augusztus 18-án volt. És ezért nem mehettünk be még aznap Sarajevóba. ”

Next