Magyar Nemzet, 1904. június (23. évfolyam, 131-156. szám)
1904-06-01 / 131. szám
y nitott szíves elismerésért. Ezzel sietek megfelelni Hegedűs bizottsági tag úr hozzám intézett kérdéseire. Ami először a most első ízben beterjesztett zárószámadásoknak meglehetősen régi kereteit illeti, magam is sajnálom, hogy újabb zárszámadásokkal nem szolgálhattam, de méltóztatnak emlékezni, hogy ez a kívánság irányomban csak ezelőtt pár hónappal fejeztetett ki, nekem tehát kevés időm volt e dolognak, hogy úgy mondjam, nyélbeütésére; nem siettethettem azt a procedurát, amely már évek hosszú sora óta dívott a zárószámadások vizsgálatánál. Elintézve csak az 1900. évi zárószámadásokat találtam. Az 1901. éviek már régen a két kormánynál vannak megvizsgálás végett, az 1902. éviek is már teljesen elkészültek és most küldik át a két kormányhoz. A két kormánynál az elintézéssel eddigelé azért nem szoktak nagyon sietni, mert senki sem sürgette az elintézést és a két kormány illető szolgálati szakmái egyéb teendőkkel nagyon el vannak foglalva. Hanem ezentúl kilátásba helyezhetem, hogy mindenesetre egy évvel fogunk előre ugrani és a következő évre talán módomban lesz két évi zárószámadást előrjesztteni és így az aktuális adatokhoz közelebb jutni. Ami azt a kívánságot illeti, hogy a megszállott tartományok fejlődéséről részletesebb jelentések terjesztessenek elő, ismételhetem azt a kijelentést, amelyet a múlt delegációban és az osztrák delegációban is tettem, hogy magamnak is szándékom évről évre ilyen jelentéseket kidolgoztatni és előterjeszteni; ez eddig az idő rövidsége miatt nem történhetett meg és még a folyó adatokkal sem rendelkeztem kellő mértékben ; remélem azonban, hogy a jövő delegáczióban e részben is teljesíthetni fogom a mind a két országos bizottság által kifejezett kívánságot. Ami a zárószámadásoknak formai alakját illeti, azt gondolom, hogy azokban a mérleg bizonyos fokig már eddig is fel van állítva, amennyiben az összehasonlítás megvan az döbbent kezelési év eredményeivel és másrészt a végösszegnél is kitűnik, hogy mennyiben voltak az eredmények kedvezőbbek vagy kedvezőtlenebbek és már ebből az előterjesztésből is kitűnik, hogy az 1900. évi zárszámadás mennyiben mutatott kedvezőbb eredményt a költségvetéshez képest, amely mindig az előző év eredményei alapján állíttatik össze. Oda fogok törekedni azonban, hogy e kívánságnak jövőre fokozottabb mértékben eleget tegyek és hogy a végeredmények az összeállítás útján jobban feltüntethetők legyenek. Az igen 1. bizottsági tag úr azon kamatokra is kiterjeszkedett, amelyek a két utolsó vasúti kölcsönből az 1906. évtől kezdve fognak hárulni a megszállott tartományokra. Megvallom, ez a tehertétel nekem is súlyos gondom. Ez közel 5 millió koronával fogja megterhelni budgetünket és már egy pár hónapja foglalkozom azzal, hogy e terhet mikép kell majd elhelyezni, hogy ne nyomja túlságosan e tartományoknak meglehetősen gyönge vállait. E tekintetben részletesebb nyilatkozatot nem tehetek, mert őszintén beismerem, hogy még az útját és módját nem látom. Jövedelmeink fejlődésére helyesen jegyezte meg a 1. bizottsági tag úr, hogy azok nem valami ruganyosak. Ez egyrészt természetükben rejlik, másrészt abban, hogy a fogyasztási adók már a múlt esztendőkben emeltettek és ezen emelés eredményét már most majdnem teljesen felmutatják. De a t. bizottsági tag úr szigorú ítéletét az egyenes adók tekintetében annyiban kénytelen vagyok helyreigazítani, hogy, ami itt látszólag hátrányos, az inkább kedvezőbb fejlődés eredménye. Leginkább áll ez a dézsmaadóról. Ennek hozadéka tényleg megcsappant, ami látszólag ellentétben áll azzal, hogy a művelés alá került terület meglehetősen növekedett. Ez következőkben találja magyarázatát. A megszálláskor a tartományokban a török rendszert találtuk a maga egész terjedelmében. Ez a török rendszer visszaélésen alapult, a beszedett adó jó része mellékutakon folyt el. Kérlelhetetlen szigort kellett tehát eleinte alkalmazni az adók kivetésénél és beszedésénél, ami sok esetben a közegek túlbuzgóságára vezetett, úgy hogy gyakorlatilag a tizedből néha kilenced, sőt nyolcad is lett. Mikor a kormány észrevette ennek káros következményeit, segíteni törekedett e bajon és segített is, amenynyiben igazságosabb és méltányosabb alapra helyezte az adó beszedését, aminek megint az a kedvezőtlen következménye volt, hogy a jövedelem leapadt. A jövedelem különben meglehetős egyenletességet mutat azóta évről-évre és a 8 millió korona mellett alig egy fél millió vagy 600.000 korona a különbség fel- vagy lefelé. Ez az állandóság viszont annak tulajdonítható, hogy mikor jó esztendő van, rosszabbak az árak, mikor meg rosszabb a termés, nagyobbak az árak. E két tényező körülbelül kiegyenlíti az eredményt. A jövedelmek fejlődése kell, hogy egyik legfőbb gondunkat képezze. E tekintetben az egyenes adók közül kevésbbé számíthatunk a dézsmára, mint a földes házbéradóra. A dézsma reformálását a múlt delegáczióban tett kijelentésemnek megfelelőig máris kezembe vettem, és pedig 10 évi pausálé alapján, ami az első alap arra, hogy a dézsámból egyenes földadó alakíttassák, de ez a munkálat meglehetősen hosszadalmas, mert ennek a pausélénak meg kell teremteni az alapját. Az utolsó 10 év eredménye fog szolgálni kiinduló pontul, de ez alatt a birtokviszonyok is tetemesen változtak, úgyhogy nem olyan könnyű a helyes adókulcsot megtalálni. De ha meg is lesz a dézsma átabányosítása, ebből közvetlenül a dézsma több jövedelmezősége nem következhetik, mert hiszen e pausáléval nem akarjuk a lakosságot megterhelni, sőt bizonyos tekintetben könnyíteni akarunk rajta, amennyiben megmentjük az adófizetőket a dézsmaszedő eljárásától, amely bármennyire legyen is ellenőrizve, mégis a földmivelőnek meglehetős sanyargatásával jár. Az államkincstár azonban — azt hiszem — meg fogja takaríthatni a mostani meglehetősen tetemes beszedési költségeket; ezzel szemben csak az adóbeszedési személyzet szaporítása áll, amely már az 1905. költségvetésben körülbelül 38.000 , több költséget okoz. Remélem, hogy itt végeredményben körülbelül fél milliót meg fogunk takaríthatni. A föld- és házadó reformjáról programmot nem adhatok, de az a benyomásom volt, hogy itt némi kiegyenlítés lehetséges lesz. Törekednünk kell méltányos módon oda jutni, hogy a föld népe és a városi lakosság a megszállott tartományokban egyenlő arányban legyen megterhelve, a régi, még a török világból eredő föld-, ház- és jövedelmi adó megfelelő reformjával. A juh- és kecskeadó növekedett, annak daczára, hogy a kecskeadót nagyon fölemeltük. Ennek czélja a kecskeállomány leszállítása volt, hogy az erdőket a kecskelegelés kárától megmentsük. A sertésadó fogyott azért, mert a sertésállomány a sertésbetegségek járványos fellépése következtében alábbszállott. Nagyon szép fejlődést mutatnak, és remélem fognak mutatni a jövőben is, az egyedáruságok, különösen a dohány- és a sójövedék, mely utóbbi nemcsak a sófogyasztás, hanem a só ipari feldolgozása következtében is emelkedett. A dohányjövedék növekedése úgyszólván csak a természetes mivelési viszonyokban fog határt lelni, amennyiben a dohánytermelés szépen terjed és csak ott fog megállni, ahol a jó termékre alkalmas területek megszűnnek. Ami az igen. bizottsági tag úr azon megjegyzését illeti, hogy a megszállott tartományok közigazgatása mintegy terra incognita, itt a múltra azért nem szeretnék kiterjeszkedni, mert erre nézve boldogult elődöm sokszor megfelelt a hozzá intézett észrevételekre, ami a jelent és a jövőt illeti, Bosznia nyitva és zárva áll mindenki előtt, és a dolog természetes fejlődése a nyilvánosságnak mind tágabb tért fog nyitni. Mikor mi Boszniát átvettük, az ottani gazdálkodás a helyzet kényszere alatt katonai alapon kezdődött, és lassanként ment át a polgári kezelésbe. Kezdetben rideg szabályszerűséggel eljárni nem is lehetett, de tapintattal és a helyzet mérlegelésével kellett esetről esetre sürgősen intézkedni, azonban a méltányos megítélés meg fog egyezni abban, hogy a közigazgatás rendezésében rohamos volt az előmenetel, és mikor én a közigazgatást átvettem, — mondhatom — rendesnek, rendszeresnek és lelkiismeretesnek találtam. A panaszoknak nem volt ugyan kezdetben útjük a teljes nyilvánosság felé, de megvolt a vezető fórum elé, és boldogult elődöm behozta azt a nagyon hathatós módot, amelyet én is folytatok, hogy mikor ő maga bement a megszállott tartományokba, régi klaszszikus módon úgyszólván a fa alá ült, fogadott mindenkit, boldognak-boldogtalannak meghallgatta a panaszát és törekedett elintézni. Ami a szándékolt reformokat illeti, ez iránt már a múlt delegáczióban volt szerencsém egy pár észrevételt tenni, ezekhez ily rövid, idő után sok hozzátennivalóm nincs; legfeljebb azt jegyzem meg, hogy amit akkor megígértem, azt már kezdeményeztem is; elsősorban a tizedrendezést, amelyet a legsürgősebb kérdésnek tartottam. Az orthodox autonómia ügye, mely egyik égető kérdése volt az országnak, a befejezés stádiumában van és remélem tartós időre visszaadja békés fejlődését az orthodox hitközönségnek. A behozandó szervezet, remélem, például fog szolgálni a többi felekezeteknek is, hogy autonomikus törekvéseiket olyan formába öntsék, mely úgy, mint az orthodoxoké megnyerheti az országos kormány hozzájárulását és jóváhagyását. Egy harmadik tér, amelyen, gondolom, most már jelentékenyebb lépéseket fogunk előre tehetni,a községi autonómia tere, amely ma sem áll kezdeményezés nélkül, mert a városokban máris bizonyos fokú autonómia létezik. Ez nagyon fejlődésképes, s hozzá lehet most fogni a falusi községek szervezéséhez; ez a kérdés összefügg a megszállott tartományok pénzügyi programmjával is, minthogy ott eddig a politikai hatóságok tényleg minden szolgálatot elláttak, és pedig nemcsak a rendes hivatalos hatáskörükben, hanem a községek összes funkcióit is. Tíz tetemes munka volt, nemcsak az idő, de a költségek tekintetében is. Az intézmények fejlődnek, költségesebbek lesznek, és ha azt vesszük, hogy a fejlődésben nem szabad megállni, és hogy e fejlődés előreláthatóan magasabb pénzbeli igényeket fog támasztani a közigazgatás felső fokozatain, arról kell gondoskodni, hogy az alantasabb oly teendőkben, amelyekről gondoljuk, hogy azokat a lakosság is elláthatja autonóm módon, ott az országos hatóságokon könnyítsünk. És ennek fő eszközéül tekintem a községi autonómiát, nemcsak a városi autonómiát, amely fejlesztendő lesz, hanem a falusi községekét is, amely csak most lesz megalkotandó. Mert tény, hogy ma mindent az állami hatóság intéz, és mint végrehajtó közeg, mindent a csendőr végez, úgy, hogy a boszniai csendőrség több mint három és fél millió korona (3.632.000) költséget okoz és oly nagy létszáma van, mely a javult közbiztonsági helyzettel nem indokolható, és működése jelentékeny részét közigazgatási teendőkre fordítja. És e tekintetben gondolom, egy meglehetősen egyszerű, egészen olcsó falusi autonómia segíteni fog pénzügyi tekintetben is. Az a kérdés merül fel, hogy alkalmas-e Bosznia népe ily falusi autonómiára? Impreszszióm szerint,de többet mondhatok,meggyőződésem szerint erre teljesen alkalmas. Alapítom pedig ezt a meggyőződésemet csak részben személyes megfigyeléseimre, Boszniában, melyek vajmi csekélyek, hanem alapítom azt más balkáni államokban tett analóg viszonyok ismeretére és a rám nézve Boszniában mérvadó személyek úgyszólván összhangzó ítéletére. A bosnyák abban hasonlít a többi délszlávhoz, hogy nagyon érdeklődik a maga falusi ügyei iránt és elég ügyességet és alkalmazkodó képességet tanúsít ezen ügyeknek ellátására. Történtek erre nézve kísérletek már Bosznia-Herczegovinában is több téren. Itt felemlítem a járási segélyalapokat, amelyeknek igazgatásában nagy része van a helyi érdekelteknek, felemlítem pl. a bikabeszerzési alapokat a leszerzési alapokat, amelyek a népességnek önkéntes hozzájárulásával jöttek létre. Felemlítem azonkívül azt a legújabb örvendetes tünetet, hogy midőn 1903-ban a bihácsi járási főnök elismerendő kezdeményezéssel egy olyan járási magtárt alapított, amelynek czélja volt a gabonaárak szabályozása, ezen a hatóság által adott példa után a bugojnoi járás lakossága egyszerűen összeállóit és maga alapított ilyen magtárat hasonló czéllal. A községi autonómia teendőihez ilyen módon a lakosság hozzászokik és kezd vele foglalkozni. Hogy ha ez a községi szervezet aztán jó sikereket mutat fel, talán szélesebb alapját fogja képezni a jövőben más autonomikus szervek kiképzésének is. Ami a költségvetés tételes letárgyalását illeti, nekem ez ellen magában semmi kifogásom sem lehetne, mert hiszen ezen költségvetés csak olyan alapon készült, mint minden egyéb költségvetés és ugyanazon kritikának vettetik alá, azonban én megvallom, ezen tárgyalásba belemenni magam részéről nem tartanám magam sem kötelesnek, sem jogosultnak. Gondolom, már a múlt delegáczióban volt szerencsém kifejezést adni MAGYAR NEMZET, 1904. június 11