Magyar Nemzet, 1904. augusztus (23. évfolyam, 184-208. szám)
1904-08-02 / 184. szám
e lőttük meg nem írtak németül, azt ők ugyan magyarul meg nem írják«. Őszintén sajnáljuk, hogy Eötvös a maga szertelenségében nem átallotta azt a sok, derék, szorgalmas polgártársunkat, akik iskoláik, a zeneakadémia elvégzése után zenetanítással teljesítik nehéz kötelességüket — »ostoba, képzetlen egyéneknek« nevezni, csak úgy általában, minden kivétel nélkül, »akik germanizáczióra tanítják a gyermekeket«. A »nagyság átka« bizony megrontotta Eötvöst. És igazán mondjuk, hogy ezért a »nagyságért« kár volt az Eötvös tehetségének megromolnia. Budapest, augusztus 1. A képviselőház holnap folytatja a vallás- és közoktatásügyi tárcza megvitatását. A tárczához még fel vannak jegyezve Trubinyi János az általános vitához és Vertán Endre a középiskolák tételéhez. A napirend második tárgya az igazságügyi tárcza előirányzata. Pártalakulás. A székelykeresztúri választókerület szabadelvű pártköre Székelykeresztúron folyó év Július 23-án nagyszámú választópolgár jelenlétében tartotta meg alakuló közgyűlését Pálffy Dénes földbirtokos elnöklete alatt, mely ■alkalommal az alapszabályok megállapítása és egyéb intézkedések megvitatása után üdvözlő táviratot küldtek Tisza István gróf miniszterelnöknek, az orsz. szabadelvű párt elnökének és Hollaky főispánnak. A megalakulás nagy lelkesedéssel történt meg. Az üdvözlő táviratokra a következő táviratok érkeztek : »Nagy örömmel értesültem szives sürgönyéből a sz.-kereszturi szabadelvű pártkör megalakulásáról. Megtisztelő üdvözletükért, valamint hathatós támogatásuk kilátásba helyezéséért fogadják hálás köszönetemet. Hazafias üdvözlettel Tisza.* — »Szervezett Egyesületbe tömörült párthiveink fogadják ez alkalommal legszivélyesebb üdvözleteinket. Eszméink terjesztésére irányuló törekvésükben mindenkor számíthatnak odaadó támogatásunkra. Podmaniczky pártelnök.« — »Folyó hó 23-án kelt nagybecsű távirati értesitését a székelykeresztúri választókerületi szabadelvű pártkör megalakulásáról őszinte örömmel vettem. Kérem, fogadják meleg köszönetemet franczia ágyukkal a rendes duettet, amely a csatákat bevezetni szokta. Elvesztettünk néhány embert, de a franczia ágyuk csakhamar elhallgattak. Azután vártunk mi is. Kapitányunk megtöltötte az ágyukat, shrapnellel. Amint egy shrapnel gyújtó készülékét beigazítom, — a shrapnelt egy önkéntesünk tartotta a melléhez szorítva — egy franczia ólomgolyó csapódik a shrapnel aczélfalába, és aztán szertefröcsösen, anélkül, hogy a lövést hallottuk volna. Az önkéntest a haláltól mentette meg a shrapnel, de miért nem hallottuk a lövést? A következő pillanatban csak úgy füttyentgetett a fülünk körül a golyó, itt leterítve egy emberünket, aztán a domb alján levő lovaink közül is egyet-kettőt. Rémületes volt, hogy sem füstöt nem láttunk az ellenséges puskákból, sem nem hallottunk semmit. Kapitányunk toporzékolt dühében: »Honnan lőnek bennünket ezek a gazficzkók?!«— folyton ezt ordította. De a következő pillanatban már kigondolt valamit: »Éa megálltatok! Majd megtanutlak én benneteket!« -t- igy morgott. És kiadta a parancsot: »Protzt auf! Kehrt euch!« Fölszereltük az ágyukat — arról önnek fogalma sincs, hogy a lovak milyen örömest viszik az ágyút a »standból« el és mily nehezen viszik be a »standba« — és elvágtattunk egy jó messzi völgybe. De amint oda értünk, megkerültük az előbb elhagyott kis dombot, amelyről »megfutottunk«, és szó nélkül, hang nélkül elfoglaltuk az előbbi pozíczióinkat, csak lejebb hagyva az ágyukat, a domb felszínén alul vagy három öllel. Kapitányunk magához intett bennünket és suttogva rendelkezett: »Tegyétek el a shrapneleket. Töltsétek kartácscsal. A csöveket ereszszétek egy kissé lejebb a vízszintesnél, és vigyázzatok rám, a mikor intek. A tisztek aztán mászszanak utánam a dombtetőre.« Akiént cselekedtünk. Kapitányunk ezalatt fölkúszott a dombtetőre és ott sisakját is levetve, hason fekve, távcsövön nézdelődött. Amikor aztán mi melléje somfordáltunk, elmondta a mit látott. Akik az imént olyan bámulatos pontossággal lőttek bennünket, a franczia vadászok, úgy bele voltak ékelődve a földbe, árkokba, bokrok-gödrök mögé, »mint a tetvek«,hogy lehetetlen volt őket meglátnunk. Amint azonban észrevették, hogy megfutottunk, ime, összeszedelőzködnek rajokba, csoportokba, szakaszokba, sőt századokba verődve jönnek neki a mi dombunknak, hogy azt elfoglalják. Kapitányunk azzal az utasítással küldött vissza ezután ágyúinkhoz, hogy amint ő helyét elhagyja és ismét lefelé lő, törjünk előre az ágyukkal és kezdjük meg a tüzelést, így történt. Nem telt bele egy negyedóra, egyszerre fölrohantunk az ágyukkal és egy intésre egyszerre hat ágyúból kezdtük kartácsolni a francziákat, akik akkor már egyetlen sűrű oszlopot képeztek. Akkor láttam — láttam ! — a vért száz sugárban is egyszerre felszökkenni, de mondhatom önnek, hogy az már nem is volt szép, — es war gar nicht mehr schön! Többet aztán nem is szólt a derék Jager, a háborúnak azt a közvetetlenül tapasztalt irtózatosságát, amikor maga előtt látott százakat nyomorult véres csafatokban holttá válni, csak azzal fejezte ki, hogy »es wahr gar nicht mehr schön !« Nagyon is német volt, tulóriás (»Hühnengestalt«) egy kissé diplomata is, nem bírtam tőle megkapni azt, amit akartam. Fordultam egy igazi művészemberhez, akiről tudtam, hogy háborúviselt katona: a mi operaházunk Ney Dávidjához, a derék, daliás basszistához. Előre örvendeztem a mély érzelmű leírásnak, amit tőle a königgrätzi csatáról kapni fogok, amelyben részt vett, mint tüzérkáplár. — Hát igen, úgy volt, — kezdte mélységes dörmögéssel a derék Dávid, — hogy dombról lőttünk, nagyon lőttünk, sokat lőttünk. — Nos, nos, és mit érzett ez alatt ? — kérdeztem. — Semmit. Figyeltem a gránátokra, meg a czélzásra. Ez volt a feladatom. — De hát a sebesültek? a halottak? — Az is volt. Mellettem, mögöttem is estek el sokan. De nekem nem történt semmi bajom. — Hát aztán? — Aztán? Aztán nagyon jöttek a poroszok és mi bizony elfutottunk, mert nem tehettünk mást. Volt ott valami mély folyó s azon egy hid. Arra tolongott vagy húszezer ember. Én láttam, hogy egy fél nap is eltelik, amig azon átjutunk, addig mind agyon lő bennünket a német. Hát tovább lovagoltam és alig 500 lépésnyire találtam egy másik hidat, teljesen üresen. Azon át is nyargaltam és nagyon sokáig meg sem álltam. — És minő benyomása . .. — Benyomásom ? Semmi, de — kellemetlen. És azzal belefogott valami dallam gurgulázó dúdolásába, talán éppen arról az Azrákról, akik meghalnak ha szeretnek, — de többet a königgrätzi csatáról és arról, hogy az öldöklés, a halál közelről milyen lehet, bizony nem mondott. A véletlen szerencsének köszönhettem, hogy épp ez időben egy társaságban találkoztam Görgey Artúrral, a magyar szabadságharca vezérével. Addig kerülgettem őt is, a témámat is, amíg feltehettem neki a kedvenc kérdésemet, amely akkor szinte már rögeszmémmé vált. Görgey egy kissé elmerengett a kérdésem fölött, és nem nagyon volt hajlandó bölcselkedő fejtegetésekbe bocsátkozni. Hanem egyszerre, ugy MAGYAR NEMZET. 1904. augusztus 2. a táviratilag kifejezett hazafias üdvözletükért, egyszersmind ezivélyes üdv- és szerencsekivánataimat, Hollaky Arthur főispán.« Az útlevél-törvény. Tisza István gróf miniszterelnök a képviselőház mai ülésén a következő kormányjelentést terjesztette elő: Az útlevélügyről szóló 1903. évi VI. t.-cz. 2 §-a felhatalmazván a minisztériumot arra, hogy a szabad forgalomnak és közlekedésnek ezen törvényben dekretált elvétől eltérőleg útlevél-kötelezettséget rendelhessen el idegen államokkal szemben, ha ezt az állam biztonsága vagy a viszonosság megkívánja, van szerencsém a kormány nevében bejelenteni, hogy a m. kir. minisztérium az 1904. évi augusztus helső napján életbe lépő fenti törvényczikkben nyert felhatalmazás alapján a Romániával és Szerbiával szemben eddig fennállott útlevél-kötelezettséget a viszonosság alapján továbbra is fenntartandónak rendelte, s hogy az erre vonatkozó 3456/1904. számú rendelet a hivatalos lap 1904. évi julius 20-iki számában közzétételeit. Kérem a tisztelt képviselőházat, hogy a magyar minisztérium nevében tett ezen jelentésemet tudomásul venni, s azt hasonló czélból a főrendiházzal is közölni méltóztassék. "Budapesten, 1904. évi julius 30-án. Tisza István m. kir. miniszterelnök, Országgyűlés. A képviselőház ma folytatta a vallás- és közoktatásügyi budget általános vitáját. A napirend előtt az elnök a jegyzőkönyvhitelesítés után bemutatja a legutóbb szentesített törvényczikkekről szóló kormányelnöki átiratot s felolvastatja a választ váró interpellácziók és indítványok jegyzékét. Tisza István gróf miniszterelnök tudomásvételézett bemutatja az útlevéltörvény második szakasza alapján tett kormányintézkedéseket. A közoktatási tárczára térve, Eötvös Károly szól elsőnek a budgethez s kijelenti, hogy ő a népiskolák államosítását, úgyhogy népiskolát községek, egyházak, sőt magánosok is ne létesíthessenek, nem fogadja el. Különösen helytelennek tartaná ezt a magyar vidékeken, sőt ezeken egyáltalán nem növelné az állami népiskolák számát. A h áttertezettségi vidékeken azonban tűzzel-vassal keresztül kell vinnünk azt, hogy a gyermekek megtanulják a magyar nyelvet. Kérdi, mi történt az ezredévi ezer népiskolával ? Az eddigi kultuszminiszterek vagy német, vagy franczia műveltségű emberek voltak, attól fél, hogy a mostani pedig olasz lesz. A magyar nemzeti zene kultiváltatásával nem sokat törődik a kormány, holott ez fontosabb, mint akár az egész hadsereg kérdése. Az opera, filharmónia, zeneakadémia, mind-mind csak a germanizácziót szolgálja. Német-láz, "Wagner-láz uralkodik mindenütt, minden bolond Wagnerianus ide jön. Zenei műveltségünkből azt a csekélyke magyar vonást is kitörli, ami benne van. Ő már több ízben felszólalt a magyar zene érdekében, a közoktatásügyi kormány hívott is egybe ankétet, de az ankét minden jóravaló dolognak a köztemetője. Az igazságügyminiszter tartott nemrégiben egy ankétet, amelyre őt azért nem hívta meg, mert nem stréber és nem marakodó. (Derültség.) A zene-ankéten ő tett propozícziót: gyűjtsék össze a magyar egyházi zenedarabokat, dalokat, amit a protestáns egyházi adatokra vonatkozólag meg is tett egy jeles szakember. Beküldötte az akadémiának, az akadémia azonban hozzá se nyúlt — tizenöt év óta. Javasolta továbbá, hogy a nemzetiségek és a turániak zenéjét is gyűjtesse össze a kormány egy alkalmas bizottság révén. De a kormány kinevezett zenetudósai kijelentették, hogy nincs magyar zene, a miniszter pedig átért az akadémiához, hogy állapítsa meg a magyar zenei terminológiát és a kurucz versek származását. Reméli, hogy a mostani kultuszminiszter teljes jóindulattal veszi kezébe a magyar zene ügyét. Áttér ezután az 1848. évi XX. törvényczikkre, amelyet a maga valóságában végzetesen tévesnek tart, mert az összes felekezetek lelkészeit az állam ellátására bízza, ő pedig a papság ilyen államosítását semmi szín alatt el nem fogadja. Követné e törvény végrehajtását a szekularizáczió, ez pedig újabb kalodába zárását jelentené az egyházaknak. Az 1848. évi XX. törvényczikket Bánffy báró dobta be a köztudatba, s kár, hogy a kormányelnök olyan kijelentést tett a Házban, hogy az 1848. évi XX. törvényczikket végre akarja hajtatni, mert ez valósággal lázba hozta a protestáns papságot. Azt se fogadhatja el, hogy az összes felekezetek lelkészeinek javadalmazását kapcsolatosan rendezzék, mert ez bizonyosan versengést szül az egyházak között, és a románok, szerbek, szászok Bécsre futkosnak protekcióért. A költségvetést nem fogadja el. Bedeházy János elismeréssel adózik Wlassics Gyula volt közoktatásügyi miniszternek. A mostani miniszter is jó intencziókkal van el