Magyar Nemzet, 1906. március (25. évfolyam, 51-76. szám)

1906-03-01 / 51. szám

1906. márczius 1. MAGYAR NEMZET. Ma délelőtt Szabó Mihály dr. vármegyei tisz­teletbeli főorvos (Nagykőrös) és C Hirkó Béla dr. tiszteletbeli ügyész jelentették be lemondásukat. Józanodunk! Gyergyó-Szent-Miklósról jelentik . Csik vár­megye közgyűlésén elhatározta, hogy az ön­ként befizetett adókat beszolgáltatja az állam­pénztárba, az önként jelentkező újonczoknak az igazolványt kiadja és a tisztviselők maga­tartását azoknak szabad elhatározására bízza, a tisztviselők kárpótlására szánt befizetett ado­mányokat pedig visszaadja. A hangulat minden­felé nyugodt. Ungvárról jelentik: A törvényhatósági bizottság rendes közgyűlést tartott, a­melyen Kende Péter és társai indítványát tárgyal­ták, hogy a vármegyei és községi tisztviselők vetessenek ki a törvényhatóságnak az ön­kéntes adók beszolgáltatására és az önkén­tesen jelentkező ujonczok előállítására vonat­kozó tiltó rendelkezés alól. Az állandó vá­lasztmány az indítványt elfogadásra ajánlotta. Többek hozzászólása után az indítványt öt­ szavazattal 38 ellenében elfogadták. A vidék: Bihar megye. A »Vármegye« czimű lap a leg­utóbbi számában azt írja, hogy Miskolczy Fe­­rencz, Bihar vármegye alispánja kijelentette Kris­­tóffynak, hogy nem vállalja a vármegye ügyei­nek vezetését, Nagyváradról már el is utazott, helyettese, Keszthelyi Zoltán főjegyző szabad­ságra ment és a vármegye ügyeit most Wallner Ödön főügyész vezeti. Nagyváradról erre vonat­kozólag a következőket jelentik: A közlemény tartalma a valóságnak egyálta­lában nem felel meg, mert az csak egy koalíc­iós helyi lap korai zöld termése, a­milyen most — sajnos — olyan bőven terem ebben a mi sze­rencsétlen országunkban, megfeledkezvén az újság­író egyetlen főtörvényéről, hogy: »csak igazat szabad írni«. Az alispán itthon van, végzi teen­dőit. Most éppen az előadók kiosztási könyvé­nek havi vizsgálatát végzi. A főügyész is csak a nevezett lap közleményéből értesült arról, hogy őt valami jóakarója szabadságra küldte. Marosi-ilyen Lázár László tegnap a nagy­­korcsmában beszámolót akart mondani, de az egybegyű­lt népet a csendőrség szétoszlatta. Zólyom megye főispánja, Kürthy Lajos leg­közelebb megválik állásától. Szilágymegye, jóléti bizottsága, tegnap le­szavazta elnökének, Wesselényi Miklós bárónak azt indítványát, hogy a tisztviselők érdekében hagyjanak fel az »úgyis hiábavaló« ellenállással. Maros-Torda megye tegnapi közgyűlésén Farkas Albert alispán felhívta a bizottsági tagokat, hogy biztosítsák a tisztviselők márcziusi fizetését. A közgyűlés a községi jegyzőket feloldotta az ellen­állás kötelezettsége alól. Zólyom vármegye törvényhatósági bizottsága Répássy Mátyás dr. alispán elnöklése alatt teg­nap tartott rendes közgyűlésén egyhangúlag ki­mondotta, hogy az alkotmányvédelem tárgyában múlt év október havi közgyűlésén hozott hatá­rozatát változatlanul fenntartja és az azóta súlyosabbá vált politikai helyzet következtében új határozatokat hozott. A koalíczió manifesztuma. A magyar nemzethez! Törvényhozói megbízatásunkkal, melyet vá­lasztóinktól múlt év elején nyertünk, nem lesz többé alkalmunk élni. A nemzethez szólunk tehát e történelmi perekben, a nemzethez, mely­nek jogaiért hűségesen küzdöttünk, alkotmányát becsületesen védtü­k. A képviselőházat fegyveres erővel oszlatta szét egy teljhatalmú királyi biztos. Alkotmá­nyunk a teljhatalmú királyi biztosnak, mint köz­jogi tényezőnek intézményét nem ismeri. Törvé­nyeink szerint magát a királyi hatalmat is az alkotmány korlátozza. A királyi biztos teljhatalmára hivatkozva, a felségjog gyakorlásához kötött szabályok és köve­telmények mellőzésével rendelkezett, cselekedett­­és parancsolni akart a képviselőház elnökének. Az alkotmány által nem ismert tényezővel a képviselőház elnöke nem érintkezhetett, tőle közleményeket és utasításokat nem fogadhatott el, tehát a képviselőház egyhangú jóváhagyá­sával visszautasíta a törvénytelen közeg közle­ményeit. ** : Ekkor fegyveres erő és rendőrség rontott be a képviselőházba és behatolva a törvényhozás szentélyébe, egy ezredes királyi biztosi parancsra, a kir­ály kéziratára vonatkozólag azt a tisztelet­­hiányt és a magyar közjoggal szemben azt a sérelmet követte el, hogy a képviselőháznak szánt királyi levél másolatát az üres padoknak olvasta föl. A fegyveres erő a képviselőházat bezárta. A hatalom nem elégedett meg azzal, hogy foly­tonos és törvénytelen elnapolásokkal az ország­gyűlést elnémítsa. A néma parlamenttől is sza­badulni akart, nyilvánvalókig két okból: egyrészt azért, hogy a­ törvénysértő és alkotmányellenes kormányzást könnyebben folytathassa, a nemzeti ellentállást pedig könnyebben eltiporhassa , más­részt azért, hogy a közgazdasági téren megfoszt­hassa az országot az 1899. évi XXX. törvény­­czikk összes jogbiztositékaitól és kijátszhassa az ország önrendelkezési jogát a kereskedelmi szer­ződések mikénti megkötésére és jóváhagyására vonatkozólag, tekintet nélkül arra, hogy az így, , törvénysértéssel létrehozott szerződések az országra nézve nem kötelezők. Alig zárultak be az országgyűlés kapui, két rendelet jelent meg a hivatalos lapban: az egyik kihirdette az autonóm vámtarifát, a másik a Németországgal kötött kereskedelmi szerződést léptette életbe. Ezzel megkezdődött tényleg egy új vámkor­szak, nem lege lata, hanem via facti, nem tör­vényesen, hanem ténylegesen. Szembeszökő az időbeni összefüggés az or­szággyűlés föloszlatása és az új vámkorszak azon­nali oktrojálása között. Ez a tény befol­­onyí­­totta azt, hogy nemcsak a katonai téren, hanem a közgazdasági téren is a nemzeti törekvésnek az összbirodalmi eszme határozottan útját állta és hozzájárult ahhoz, hogy a magyar képviselő­­ház többsége ne bízassák meg az ország kor­mányzásával. Az a sietség, melylyel az 1899 : XXX. t.-cz. és az 1867: XII. t.-cz. jogbiztosítékai a közgaz­dasági önállóságra vonatkozólag tényleg (ha nem is de jure) hatályon kívü­l helyeztettek, mihelyt az országgyűlést feloszlatta a király, legjobban bizonyítja azt, hogy nem kizárólag a katonai kérdésekben elfoglalt álláspontja miatt tagadta meg a király a parlamenti többség program­já­tól a jóváhagyást. Nem érintheti a többséget az a vád, melyet a király rossz tanácsadói az országgyűlést fel­oszlató királyi leiratba is beleillesztettek, hogy a többség nem akart kormányt vállalni egy olyan programai alapján, a­mely tiszteletben tartja a király felségjogait. A felségjogokat a legteljesebb tiszteletben tartotta mindig a képviselőház többsége, a ma­gyar alkotmány azonban és a magyar törvények mást, mint alkotmányos felségjogot nem ismer­nek, tehát a felségjogok is csak alkotmányosan, a törvények értelmében, a nemzettel egyetértőleg gyakorolhatók. Ezek az igazságok nemcsak a mostani több­ség véleményét képezik, hanem a magyar közjog sarkalatos és senki által soha kétségbe nem vont tételei. A magyar alkotmány az abszolút felség­jogot nem ismeri, ennek elismerését tehát mint kormányzási programmot a képviselőház többsége nem fogadhatta el. Tényleg szemben áll ennek folytán a király és a nemzet felfogása a felségjogok mibenvoltára vonatkozólag, vagyis az abszolút felségjog és az alkotmányos felségjog fogalma. Az előbbinek hátterében az összbirodalomra való törekvés, az utóbbinak a magyar állam önállóságának vé­delme áll. Sem a király alkotmányos jogait, sem a pragmatica sanctio által létesített kapcsolatot ő felsége többi országaival, sem az 1867. évi törvényeket nem érintették azok a követelések, a­melyeket a véderőre nézve a nemzet támasz­tott. Nem is ok nélkül és mintegy ötletszerűen támasztotta ezeket a nemzet éppen most, mert az ok oda vezetendő vissza, hogy a katonai ha­talom által tervbe vett katonai terhek tetemes fokozásával szemben a nemzet nagy része azzal az elvitázhatatlan jogával akart élni, melyet az 1867. évi XII. törvényc­ikk 12. szakasza bizto­sit, hogy az ujonczmegajánlás feltételeit az or­szág maga állapítsa meg. E jogra támaszkodva követelte az ellenzék azon állapotoknak megváltoztatását a hadsereg­ben, melyek a nemzet legnagyobb részének meggyőződése szerint a magyar nemzeti állami eszméjével kirívó ellentétben állanak; követelte a magyar állam nyelvének, zászlójának és jel­vényeinek alkalmazását az egész hadsereg kiegé­szítő részét képező magyar hadseregben, melyre pénzét és vérét áldozza Magyarország, mint a két állami monarchia egyik egyenrangú ön­álló állama. Ezen irányzat letörését és a szólásszabadság korlátozását czélozza az a parlamenti erőszak, a­melyet a képviselőház tanácskozásainak jog­rendjén elkövettek s a­mely oly felháborodást szült, hogy ennek hatása alatt az akkori ellen­zék sorai tetemesen megszaporodtak. Midőn pedig a király a nemzet ítéletére hivatkozott, a nem­zet az ellenzéknek adott igazat és magában az ellenzékben nagy többségre emelte azt a pártot, mely a katonai téren a nemzeti követelésekhez való ragaszkodást hirdette és úgy ezen, mint minden más téren az ország függetlenségének és önállóságának elveit vallja s ezeknek jegyében küzdött és győzött a választásoknál. A parla­menti többség, mely az ellenzéki pártok szövet­kezéséből alakult, élni akart jogával, kormányt alkotni és teljesíteni akarta alkotmányos köte­lességét , kormányt vállalni. Megállapodott tehát egy közös kormányzási programmban, melyhez elvei feladása nélkül a szövetkezeti pártok mind­egyike hozzájárulhatott és hozzá is járult, a­mely programmot a képviselőház felirat alakjá­ban terjesztő az uralkodó elé. E programmot, mely a létező törvények keretein belül mozgott, a király ridegen és hajthatatlanul visszautasítá, sőt a százados al­kotmányos szokástól eltérőleg, a feliratra nem is válaszolt. Azt követelte a király, h­ogy a többség a király által kijelölt programja alapján vállaljon kormányt, a­mi nemcsak ellenkezett volna az alkotmányosság alapelveivel, hanem gyakorlati­lag sem lett volna kivihető. A képviselőház többsége, bár hűségesen ra­gaszkodott alkotmányos álláspontjához, mindent elkövetett arra, hogy az összeütközést a törvény­­hozás két tényezője közt elsimítsa. A kibontako­zás érdekében elment a legszélsőbb határokig az engedékenység terén, a­meddig elvtagadás, a nemzeti jogok feladása, az alkotmányosság alap­feltételei csorbítása, egyszóval a nemzet elleni árulás elkövetése nélkül elmehetett. Mindenben számolt a király kívánságaival és csak annyit kötött ki,­ a­mennyi bizonyítékul szolgált volna arra nézve, hogy a király is számol a nemzet óhajtásaival, tehát a válságot alkotmányosan akarja megoldani. Élő alkotmányos tényezőként, teljes lojalitással, tiszteletben tartottuk a királyi akaratot, de viszont— meggyőződésünk szerint — joggal számíthattunk arra, hogy a választásoknál megnyilvánult nemzeti akaratot is tekintetbe veszi a király. Minden kísérlet azonban hiábavaló volt, közeledésünk minden alapjában merev és rideg elutasításban részesült, a királyi hatalom nem keresett kiegyenlítést a törvényes keretek közt megnyilvánult nemzeti akarattal, hanem feltétlen meghódolást követelt a nemzeti képviselettől. Nem elégedett meg saját akaratának gyakorlati érvényre jutásával, hanem elvi elismerését köve­telte annak, hogy a vitás téren, a katonai kormány követelései által előtérbe sodort katonai kérdé­sekben, a nemzet akarata egyáltalán nem számít. Ez az elismerés, ez a lemondás, ez a meghódolás lett volna feltétele nemcsak annak, hogy a par­lamenti többség kormányra juthasson, hanem annak is, hogy a nemzet egyáltalában tovább élvezhesse más téren is törvényekkel biztosított alkotmányos jogait és meglehet, hogy magának az alkotmányosságnak fentartását. Meggyőződésünk szerint a nemzet bizalma azonnal elfordult volna tőlünk, ha elveink ilyen feladására rábízhatók lettünk volna. Elárultuk volna ezzel nemcsak a nemzettől nyert megbízásunkat, hanem­­ a nemzet múltját, jelenét, jövőjét. A nemzet elhatározhatja, hogy akar-e meg­hunyászkodni azon ökölcsapások előtt, a­melye­ket a mi szilárd ragaszkodásunk a nemzet jogai­hoz és az ország törvényeihez kihívott ? Elhatá­rozhatja a nemzet, hogy akarja-e azt, hogy al­kotmányossága legyen s ennek terén az alkot­mányos többségi akarat érvényesülhetésével szemben átléphetetlen tilalomhatárok vonuljanak végig ? Mi meg vagyunk győződve, hogy a nemzet ezt nem akarja, hanem hűségesen kitart velünk az alkotmány védelmében és igénybe veszi a törvényes védekezés minden lehetőségét. Az országgyűlést feloszlató királyi kézirat­ban az van, hogy az uralkodó fentartja magá­nak az új országgyűlés mielőbbi összehívását. 3

Next