Magyar Nemzet Képeslap, 2014. július-október (77. évfolyam)

2014-07-06

Fókuszban SITKEI LEVENTE A fájdalom örök T­izennyolc nappal azután, hogy a hírek szerint elrabolták a három izraeli ti­zenévest, a hatóságok felfedezték a fiúk holttestét Hebron környékén, nem messze attól a helytől, ahonnan feltételezhetően elhurcolták őket. Ez a ti­zennyolc nap Izrael számára a remény és a szorongás időszaka volt, erről beszéltek az utcákon, a kocsmákban, közös imákat tartottak a buszmegállókban és a tel-avivi Rabin téren. Rég nem látott bizalom áradt a hadsereg felé, amely Hebron környékét gyakorlatilag házról házra átfésülte, míg kereste a fiatalokat. De végül nem lett a fiúkból se új Ron Arad, akit emberöltőn keresztül vártak haza Izraelben, se Gilád Salit, aki öt év raboskodás után jutott haza épségben a Hamász fogságából. Pedig az izraeli média így állította be és így kezelte az ügyüket. Ejál Jifrah, Naftali Frenkel és Gilád Sáár koporsóját izraeli zászlóval borították be, a megtört szülők pe­dig búcsúszavaikkal az izraeli nép összefogását emelték ki. A gyilkosok utáni hajtóva­dászat egyre keményebb és szigorúbb, miközben voltaképp Izrael is csak gyanítja, hogy a Hamász iszlamista mozgalom állhat a gyilkosságok mögött, nincs a kezében bizonyíték. A fiúk halálával újra nyílt ellenségeskedés kezdődött az arabok és a zsidók között, Gázából rakétákat lőttek Izraelre, válaszul a zsidó állam bombázta Gázát, a Hamász területét. Pedig Hebron Ciszjordániában van, nagyon különös helyen, na­gyon különös helyzetben. A jelenleg roppant szigorúan ellenőrzött város Ciszjordánia déli részének központja. Területe két részre van osztva, húsz százalékát az izraeli hadsereg felügyeli, nyolcvanat a Palesztin Nemzeti Hatóság. A palesztin részen mint­egy 120 ezer arab él, az izraeliekén 30 ezer arab és mintegy 500-700 zsidó telepes. A város főutcája a palesztinok elől el van zárva, a nyomasztóan üres, behegesztett aj­tókkal szegélyezett Suhada utca csak a zsidó telepeseknek engedélyezett útvonal. A város mecsetje is két részre van osztva, vastag acélfal áll a két közösség között, csak egy kicsiny lyukon láthatják egymást a mozlimok és a zsidók. A lyukat vastag üveg vé­di, a kukucskálók nagyjából két méterre állnak egymástól, és általában csúnyákat mutogatnak a másiknak. Legtöbbször gyerekek. A három izraeli fiatal közül kettő nem a megszállt területen élő telepes volt, hanem Izrael államon belüli vallásos srác. Az erőszak azonban erőszakot szül, ez a Közel-Ke­leten nagyon is élő hagyomány, s azt is biztosra lehet venni, hogy nemcsak az izraeli hadsereg fogja megbosszulni a gyilkosságokat, hanem a telepesek is. Hebronban már most olyan felfordulás van, mint a második intifáda idején, a kétezres évek elején. Je­ruzsálem szintén forrong, főként azóta, hogy megtalálták egy arab fiatalember holt­testét, akit lehetséges, hogy zsidó telepesek raboltak el és öltek meg bosszúból a három fiatal haláláért. Az arab fiú halála csak epizód a véres közel-keleti történelemben, persze, ha lesz hasonló temetése, mint a három izraelinek, akkor nagy tömeg fogja vinni a koporsót, talán palesztin nemzeti lobogó is takarja majd a testet. De nem biz­tos, hogy lesz, és az se, hogy csak az ő szülei fognak gyászolni. A keresés során négy em­ber, köztük egy gyerek halt meg, amikor a katonák és a palesztinok összetűztek egy­mással. Az arab fiú halálát követően újra zavargások kezdődtek, immáron Jeruzsá­lemben, harminc kilométerre Hebrontól. Mindenkinek van miért bosszút állni. A három izraeli stoppos fiú talán rendszere­sen csúnyákat mutogatott az araboknak Hebron mecset-zsinagógájában, talán békét akartak palesztin testvéreiknek. Nem fogjuk megtudni, hiszen ők már a nemzet egy­ségét szolgálják halálukban, ártatlanságukkal, fiatalságukkal, értelmetlen haláluk­kal. A palesztinok viszont joggal mondják, a telepesek folyamatosan bántanak, elve­szik az otthonomat, a katonák megölik a rokonaimat, felrobbantják a házainkat, ezerszer többet szenvedtünk, mint az izraeliek, mindhárom fiúval szemben százakat, ezreket tudunk állítani, akik ugyanilyen fiatalok és ártatlanok voltak. Hebron belvá­rosában, a lezárt Suhada úton táblák állnak, amelyek arra emlékeztetik az arra ha­ladókat, hogy 1929-ben innen elűzték az összes zsidót az arabok. Nincs eleje és nincs vége. Csak a fájdalom örök.­­ Képeslap Magyar Nemzet 2014. július 6., vasárnap

Next