Magyar Nemzet, 1943. december (6. évfolyam, 272-296. szám)

1943-12-05 / 276. szám

VASARNAP, 1945 DECEMBER 5. Magyar Nemzet Szabó József: A közvélemény zsarnoksága alól a történelmi igazság sem egészen men­t át Sőt: a történelem jobban telve van uralkodó mítoszokkal, hiedel­mekkel, vegyképekkel, mint ismeret­körünk bármely más területe. A ter­mészettudományban ma már aligha ismétlődhetik meg Giordano Bruno társa, akinek azért kellett máglyára mennie, mert egy új tudományos igazságot hirdetett; a történelemtudo­mányban viszont ez még ma is kön­­­nyen elképzelhető. sőz mindenesetre elég arra, hogy átlagos történetírókat visszatartson új alaktól. De nem akadályozhatja meg a történelemtudomány nagy Géniuszait abban, hogy szellemük fényével új megvilágításba helyezzék a múlt köz­helyekké merevedő igazságait. Ilyen Géniusz volt Guglielmo Fer­rara, a genfi önkéntes száműzetésben nevorégen elhúnyt nagy olasz író és történetíró. Egy olyan korban mű­ködött, amikor a történelemtudo­mány remekműveitől le a filléres ponyvairodalomig mindenkit elraga­dott Bonaparte Napoleon gigászi nagysága, a hatalom bűvölete, a ko­losszális imádata. Eleinte Ferrero sem volt mentes ettől az igézettől. Közben azonban egy új gondolat öt­lött elébe. Amint írja: váratlanul meg­találta az írás kulcsát. Megértette Napóleont. Nem a hadvezért, nem a császárt. Hanem a Kalandort. S ahogy látta, megértette a múltat, új színben az egész 150 évet, amely a francia forradalom óta lefolyt. A francia forradalom, amitől jelen törté­nelmi korunk kezdetét számítja. A forradalom lázadás egy rend ellen. Két értelme van. Az egyik for­radalom a rend felforgatását tűzi cé­lul, de nem hoz új tartalmat az így vágott űr betöltésére. A másik a szel­lem, a tartalom forradalma, amilyen értelemben a kereszténység vagy a renaissance forradalmáról beszélünk. Az egyik forradalom rombol, a másik alkot; s ha a történelem szeszélye összekeveri őket, ebből a jónak és rossznak, a rendnek és kalandnak bölcseség rendjének, egyszóval a se­lyemfonálnak minél kifinomultabb rendszerét hozza létre, s ezzel az em­beriséget az erőszak örökös rémületé­től, tehát a vasláncoktól megváltsa. A legitim hatalom különböző elvek (választás, demokrácia, ariszto-mon­­archia, öröklés) alapján állhat. Ma a demokrata és választási rendszerek vannak előtérben. Bármily szép is Ferrero szerint Napóleon uralkodása. Átvette a Forradalomtól, s az abszur­dumig, a katasztrófáig tökéletesítette a háborúnak egy új, a XVIII. század szabályok között mozgó, szinte civi­lizált háborújánál kevésbbé racionális, de látványosabb és erőszakosabb for­máját. Feltalálta a propagandát. Meg­szervezte az újságokat, úgy dirigálta őket, mint egy zenekart. Azután óriási grammofont készített belőlük, ame­lyen mindennap ugyanazt a lemezt forgatta alattvalói és ellenségei előtt egyaránt. Ez a lemez elharsogta, hogy ő a nagy, az emberfeletti ember, a hős, a Géniusz, a félisten, aki csalha­tatlan, tévedhetetlen, legyőzhetetlen, s hadvezérei, munkatársai, miniszterei is mind csupa ilyen kiváló férfiak, ő a közigazgatást lelkesedésgyártó géppé tudta átalakítani, amely tüntetéseket, körmeneteket, fogadásokat, virágeső­ket rendez, diadalíveket emel, magasz­taló képes pamfleteket terjeszt. Ki­sajátította a tömegmozgalmat a pár­toktól. Mindezeket kénytelen volt meg­tenni, mert kormánya mindvégig egy kisebbség önkényes uralma maradt a többség felett, amelytől állandóan reszketnie kellett. Ha Augustinus úgy határozhatta meg a kokottokat, hogy ezek azok a nők, akik úgy élnek, „tamquam si amari possint“ — mintha lehetne őket szeretni, akkor ez a kormányzat azoké, akik úgy országolnak — „comme s'ils pouvaient être obéis“ — mintha lehetne nekik engedelmeskedni. Itt értünk el annak a sajnálatos el­lentmondásnak a nyitjához, hogy a azonban a népfelség gondolata, nem szabad felednünk, hogy a nép olyan emberek ormótlan, óriás tömege, akik­nek legnagyobb része élete végéig az öntudatnak csupán bizonyos homá­lyos előlépcsőiig tud feljutni. Épp ezért a demokráciát, mint minden ha­talmat, állandóan szervezni, gyako­rolni, nevelni kell az iskola, a párt, a sajtó hatalmas fegyvereivel. Ezen az úton eredetileg illegitim kormányzatok is a kvázi- vagy pre­­legitimitás bizonyos fokain keresztül legitimekké szilárdulhatnak. Kivéve, ha merő misztifikáción és erőszakon alapulnak. Ez esetben ugyanis soha nem válhatnak legitimmé, bármennyi ideig tartson is az uralmuk. Az ilyen fogalmilag rend, ami egyedül teszi tartóssá a ha­talmat, korlátozottá az önkényt s el­viselhetővé a társadalmi életet, mégis miért nem a legnagyobb jó, hanem a legnagyobb tragédia az emberiség életében. Ez azért van, mert a társa­dalom önszabályozása amilyen szük­séges, olyan nehéz kérdés. Megvalósí­tása nem kalandorokat, hanem kon­struktív szellemeket tételez fel. Ilyen pedig nagyon kevés van, s megvannak a maga korlátai. A szabályok, ame­lyeket alkot, mindig bizonyos élet­viszonyokra érvényesek csak, más, változott viszonyok között alkalmazva már igazságtalanok (summum ius summa injuria). A társadalmi rend, amelyet alkot, mindig valami mester­séges marad az élet örök áramlásában. Ezért van a társadalom és a termé­szet rendje között mindig bizonyos feszültség. Időnkint átcsapnak a szik­rák. A Kaland szelleme fel-fellángol. A vasláncok is újra megjelennek. S a megrémült emberiség fölött átsuhan a Rémület szelleme. A világ rendje sziszifuszi munka. Soha sincs kész. Mindig újra kell kez­deni. Olyan épület, amelyet mindig javítani kell, mert omladozása már az alapkő letételekor megkezdődött Ezért van az, hogy a történelem és társa­dalom rendjét nem úgy lehet meg­őriznünk, ha állandóan őrködünk a megváltoztathatatlanságán, hanem for­dítva: ha állandóan változtatjuk ás újraépítjük. Szomorú tapasztalat, hogy ezt a munkát az emberiség, ha egyáltalán végzi, anélkül végzi, hogy értené. A kaland és a rend a francia forradalomban illegitim hatalom iskolapéldája századokra szóló zűrzavara keletkezik. Ez történt a francia for­radalomnál, amelyet tévesen szoktak egyetlen forradalomnak tekinteni. Az alkotó francia forradalom kivívta a­­szabadságot és egyenlőséget, a rom­boló francia forradalom viszont fel­szabadította a Nagy Félelmet, aminek kavargásából azóta sem tudott kisza­badulni az emberiség. Ez a francia forradalom az emberiség egyik leg­nagyobb kalandja, amely még ma sem ért véget. Győzelme, mint minden em­beri győzelem, ideiglenes és tragikus. Ideiglenes, mert a nagy győzelmi má­mor után jött a nagy nyugati Káosz, amely még ma is tart, tragikus, mert az élet és halál kettős útjára dobott bennünket. Mint minden kaland, túl­sokat akart: egyesíteni a dicsőséget és a békét. A kaland lovagjai: a Nagy Félelem gyermekei. Nem érnek rá arra, hogy fülüket a földre téve, figyeljék, hon­nan jön az ellenség. A Rend össze­omlott, az ősember zaklatott élete visszatért. A vadonban nincs barát, nincs szövetséges. Egyetlen tényező látszik: a hatalom. Ebből a se­mszögből kell néznünk Napóleont, hogy megértsük. Csak így érthetjük meg, hogy épp alatta született meg a világ modern értelem­ben vett egyeduralma csalhatatlan hivatalos igazságokkal, irányzatos sajtóhírveréssel, hangzatos hadijelen­tésekkel, gazdasági autarkiára törek­véssel, a XVIII. század csodálatos nemzetközi jogának összetörésével s a korlátok és szabályok nélküli, szinte totális háború bevezetésével. A kalandnak azonban van egy im­manens, lényegéből folyó tragikuma. A kalandor nem tud kiszabadulni an­nak a nagy félelemnek az örvényéből, amelyben született. Minél inkább fél, annál több erőszakot alkalmaz, s mi­nél több erőszakot alkalmazott, annál több oka van a félelemre. Minél in­­kább a fél, annál többet támad. Ha győz, ez is újabb aggodalmak forrása, mert új ellenségeket szerez neki. A valódi veszélyeket lassan képzelt ve­szélyek is tetézik; a nyomukban járó himérikus félelmek megszállják, el­kápráztatják, a végzet útjára sodor­ják az egyszerű halandót épúgy, mint a királyokat. Nyomukban a rémura­lom jár, a terror, aminek az a tulaj­donsága, hogy az elkövetőket épúgy terrorizálja, mint az áldozatokat. Az erőszak azonban csupán látszata a hatalomnak. Nemcsak fizikája, ha­nem metafizikája is van. A kalandor, a tett embere csupán az előbbit veszi észre: a kényszer, a terror, a szabá­lyok nélküli háború közvetlen, látható hatásait. Megrészegül a pillanatnyi si­kerektől, amelyekkel kezdetben min­den meglepetés s így minden erőszak is jár. Közben az összetépett szerző­dések, a nyert csaták, a fejedelmi zsákmányok és a kiontott vértenger hullámain túl, az alatt a kártyaréteg alatt, ameddig a tett emberének sze­mei a dolgokba még behatolni képe­sek, gyülekeznek az erőszak közvetett, láthatatlan hatásai. A kalandor lélektanának elemzése eszünkbe juttatja azt a problémát, vájjon az emberiség sorsának intézése inkább a tömegek, vagy egyes nagyemberek szűve-e. Ferrero harmadik megoldást talált: a tömegek sorsát döntő pilla­natban mindig egyes emberek kis száma dönti el, ezek egyéni nagysá­gára azonban semmiféle biztosíték nincs. Sőt az emberiség gyakori ka­tasztrófái azt mutatják, hogy a törté­nelem a nagyon nagy döntéseket rend­szerint nagyon kis emberek kezébe teszi le. Az emberiség csak akkor szabadul­hatna ki a kalandnak ebből a remény­telen forgójából, ha a történelmi vé­letlen legalább átmenetileg a foglalko­zási blokkok helyett egy szellemi elit kezébe helyezné a sorsát. Ez tisztában volna azzal, hogy a hatalom lényege nem az állandó fenyegetés, erőszak és kényszer. S meglátná azt az olyan egyszerű és mégis olyan nehezen meg­érthető igazságot, hogy a kényszer csak abban a mértékben szolgálja az embert, amilyen mértékben le képes mondani róla. Az embernek egy bizo­nyos magasabb szellemi fokon be kell látnia, hogy a hatalomnak, amíg kényszerrel és erőszakkal akar kor­mányozni, az a végzete, hogy állandó rettegésben éljen. Minél több fegyvert és katonát gyűjt, annál többet gyűj­tenek az ellenfelei is. A megoldás sokkal egyszerűbb: mondjon le a gyengébbek terrorizálásáról, hogy ne kelljen az erősebbektől tartani. Tartsa tiszteletben mások jogait, hogy az övéit is tiszteletben tartsák. Ezek a gondolatok a hatalom fo­galmától a rend fogalmához vezetnek át. Mások jogainak tiszteletben tar­tása, a gyengébbek elnyomásáról le­mondás ugyanis éppen a rend meg­születését jelenti. Ez a rend azonban csupán akkor tartós, ha a megszokott, az örök tegnapi tisztelete hatja át. A hatalomnak ezt a tulajdonságát nevezi Ferrero — Talleyrand nyomán — le­gitimitásnak. A legitim kormányokat kell visszahoznunk — mondja —, hogy a kaland veszélyes korszakán túlkerüljünk. S ilyennek csak az olyan kormányzatot tekinti, amelynek létét, formáját és eljárási módját hosszú, lehetőleg évszázados gyakorlat szente­sítette. Egyedül a legitim kormányok lehetnek viszonylag biztosak az alatt­valók önkéntes engedelmességéről. Olyan ez az engedelmesség, mintha egy vékony selyemfonál tartaná össze láthatatlan szálakkal a világot. Észre sem vesszük, de ha elszakad, csak vasláncokkal lehet helyettesíteni. Nincs más választás. A civilizáció legnagyobb hivatása tulajdonképpen az, hogy az önszabályozás folyamatainak, a szo­kás, erkölcs, vallás, jog, politika. VIDÉKI ÉLELMISZERIPARI VÁLLA­LAT KERES ELSŐRENDŰ szárító- és konzervm­esteri Ajánlatokat „Simán“ jeligére kiadóba. Tempelői: A tárgynak és a kor szellemé­nek megfelelő mély tisztelettel bá­torkodom előre bocsájtani: nem tartozom azon sokak közé, akik a bürokráciát olyan általános és fenntartás nélküli ellenszenvvel ke­zelik, amilyen csak abszolút érte­lemben vett helytelen és káros je­lenségeknek jár ki Ezt hangsú­lyozni szeretném, bárha a fent em­lített bürokrácia elleni kirohaná­sok immár egy művelt politikus asztaláról és szótárából sem hiá­nyozhatnak — legtöbbször éppen azok mordizomadta­ dörgedelmeznek ellene, akiknek irányzata logikus és elkerülhetetlen következményként hordozza uszályában az íróaszta­lok számának és azok mellett ak­­tát­ aktára róvók tömegének növe­kedését. Sokkal férfiasabbnak és észsze­rűbbnek tartottam annak idején Mussolini kijelentését, aki sarkára állva megvédte ezt a kompromit­­táltnak induló fogalmat, mondván, hogy az ország első bürokratája ő maga — minthogy vannak dolgok — még­hozzá szép számban — amelyeket másként, mint írásban, adminisztráció, szervezés, alsóbb- és magasabbrendű hatóságok köz­reműködésével nem is lehet el­intézni. Ez így van. Ezek a dolgok sza­porodnak, minél háborúsabb a vi­lág, annál inkább, s ha azelőtt a totalitásos irányzat nyakába lehe­tett varrni őket — kétségtelenül ez az államhatalom beleszólási lehe­tőségeit és módjait nagyon megnö­veli —, úgy most, az ötödik hábo­rús évben már ez a megkülönböz­tetés sem áll rendelkezésre. Az egy­kor liberálisan­­ hivatalnok-mentes USA-ban nyilván ugyanannyi irka­­firkába kerül egy pár cipő meg­szerzése s éppolyan sok referens, főnök, fő­főnök kezén megy át minden köznapi ügy elintézése, mint egyebütt. Elvégre arról lehet vitatkozni, hogy valamilyen világtörténelmi alakulás, fejlődési, vagy visszafej­lődési fok tetszik, nem tetszik, kel­lemes, nem kellemes — sőt, bát­rabb emberek között talán még ar­ról is, hogy lehetne-e jobbat elkép­zelni helyükbe vagy sem? — mindez azonban az elmélet termé­ketlen síkján marad A gyakorlat azt mondja: így van, punktum! A mire a szemlélő kortárs szépen be­húzza a fejét nyaka közé, szótla­nul meghajlik és kész. No de ki tagadhatná, hogy az előbbiekben ecsetelt és megvédett bürokráciának vannak túlhajtásai amik sem nem kellemesek, sem nem szükségesek A dolog vala­hogy úgy alakult ugyanis, hogy a szaporodó rendeletek mind több és több életviszonylatot tereltek be a megkötöttség karámjába. Már most nem lehet minden specerájba egy közellátási vezértanácsost, minden villanyosba egy közlekedésügyi csúcsszakértőt és minden pincér oldalára egy népfelvilágosítási elő harcost oda helyezni, így ezek és sokan mások — akiknek a pil­lanatnyi helyzet hatalmat adott ke­zükbe embertársaik felett... azaz dehogy is adott a kezükbe valamit pusztán a teljes pompájában ra­gyogó és tetőpontjára hágott állam hatalom sugaraiból hullott rájuk némi kölcsönbe adott visszfényt szóval ezek úgy tesznek, mintha ők lennének az Úr kiválasztottjai akik ítélnek elevenek és holtak fe­lett. Ezeket­­ kereken kijelentem: Néhány kis túlzás... IRODA és RAKTÁR (száraz pince is lehet) céljaira 16- vagy albérleti földszinti helyiséget vagy lakrészt keresek. .Választ „Jól fizető könyvkiadó“ jeligére a kiadóba kérek. ni szoba-hallos központi fűtésű, erkély«*» réji bérű luxuslakásomat elcserélném 1 szoba-hallos konyhás összkomfortos modern belvárosi lakással Ugyancsak 3 f'lo&xiAúMos modern régi bérű luXJuSioJzáSt adn­ért CSViá&A 6—8 szobás lakásért. Ajánla­tot: „Lehet önálló villa tel jeligére. nem rettegve könnyelmű szavaim következményeitől — nem szere­tem. Tartsa fel a kezét, aki igen. Mert például nem szeretem, ha a kereskedő, annak kapcsán, hogy­ ollóval a kezében lenyesegeti je­­gyeim zsengéjét és azokat enyvüri egy árkus papírra ragasztja, töb­­besszámban beszél. Nem szeretem, ha szerény kérdésemre, hogy mikor lesz áru — legális áru, nem fekete áru, Isten ments ! — azt feleli, fel* húzott orral: „még nem tudjuk.” vagy: „majd meglátjuk!“ Nem szeretem tovább, ha * tea­­lauz vagy nőnemű kollégája, mi­után „frissebb“ vagy netán éveimre célozva, gúnnyal: „fiatalosabb“ fel­­szállási technikát követelt meg tő­lem s rosszallotta, hogy a közkeletű hazugságok legaljasabbjának, * „rögtön jön utánunk a másik üre­sen“ szólamnak nem ültem fel­­—, hangos megjegyzéseket tesz azokra a konok egyénekre, akik nyilván valami titkos szabotálás céljával még mindig igénybe veszik a szál­lítási vállalat kocsijait, ahelyett, hogy gyalog járnának. Nem szeretem azt a soff­őrt, aki pályaudvarra való megérkezésem alkalmával — lehetőleg este és eső­ben — szakértő szemmel felsaccolja két kezemben, a hónom alatt tartott bőröndjeimet s megállapítván tő­lük, hogy ezekkel nem érik el. A titkos súlyhatárt, ami kegyelmet találhatna szeme előtt —, csak ül­jek villamosra. Majd arra a szerény megjegyzésemre, hogy lakóhelyemet annak idején balga meggondolatlan­sággal a legközelebbi villamosán©­­mástól egy kilométerre s még hozzá kétszáz méteres magasságban vá­lasztottam meg, pusztán vállvon©­­galással és az újabb jelentkező fe­lülbírálásával reagál. Nem szeretem,­­ főleg nem sze­retem az önkéntes nemzetnevelők­nek ama elterjedt ágazatát, akik mindenre a „ma, amikor“ kezdetű kirohanással válaszolnak. Ha a ven­déglőben hidegen kapom a levest, gesztenyepüré helyett kvarglit, má­­kostészta helyett spriccert hoznak! ha a vidéki szállóban a töröttlábú szék kicserélését kérem ép pél­dányra; ha az útitársam „nem do­hányzó“ fülkében füstgomolyt bo­csát az orrom alá; ha j­ó, mennyi variáció és lehetőség robbantja ki belőlük a szóáradatot: „ma, amikor az egész világ harcban áll, amikor az ország legjobbjai vállvetve, stb. stb., akkor magának van ábrázata panaszkodni ilyesmiért! Hát nem tudja, hogy...“ A kötelező papír­­takarékoskodás visszatart tőle, hogy in extenso idézzem őket — különben is ki ne találkozott volna a kortársaknak ezzel az alfajával? És kinek lett volna bátorsága fe­lelni nekik? Nekem még nem volt — pedig milyen szépet tudnék mon­dani . . . Hát ezeket nem szeretem, ezeket a titkos, képzelt hatalmukkal vis­­­szaélőket és a felsoroltakon kívül még vagy két tucat hozzájuk ha­sonlót. Nyilván te sem szereted­ őket, kegyed sem, mi sem, ti sem. Keresünk bérbe BUDAPESTEN vagy környékén elektromos energiaforrással rendelkező ipartelepet épületekkel, iparvágánnyal Ajánlatok „Gyártelep 3437" jel­igére BLOCKNER J. hirdető­jébe, Városház­ utca 14.

Next