Magyar Nemzet, 1960. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-24 / 71. szám
4 Hol a Hangsúly? A Biedermann és a gyújtogatók bemutatójáról A KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ Marton Endre rendezésében mutatta be Max Frisch drámáját, a Biedermann és a gyújtogatókat. Érdekes, színvonalas előadást láthattunk, olyan gondolati és stílusegységben, amilyet Marton rendezéseinél megszoktunk. A közönség hálásan reagált a kiváló színészek alakításaira és a fordítók munkájára. Elmondhatjuk, hogy Ungvári Tamás, a darab fordítója, és Görgey Gábor, a versek átültetője bravúros munkát végzett. Szövegük jól érzékelteti az író egyszerűségében is rendkívül bonyolult, tragikus és groteszk elemekből összeszőtt különös hangulatú stílusát, és ami a legfontosabb, színpadra termett. Nagyszerű "fordítás" Mányai Lajos alakítása is, aki olyan magától értetődő természetességgel formálja meg Biedermannt, mintha a szerepet neki írták volna. A legapróbb gesztusai is a "helyükön vannak", sőt, Mányai ízig-vérig realista művészetének ez a titka: a szerepet ezernyi apró, "jelentéktelen" hétköznapi elemből rakja össze, olyan aprólékos gazdag "szürkeséggel", hogy ez a mestermunka már-már nem is hat alakításnak. Max Frisch szándékát maradéktalanul valósítja meg Gáti József is a karvezető fanyar humorú figurájában. Visszatérve most már Martonnak, a maga nemében egységes és jól felépített elképzelésére, mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, milyen problémákkal kellett a rendezőnek megbirkóznia. AZ EGYIK NAGY PROBLÉMA Max Frisch szemléleti fogyatékosságaiból ered. Hol legyen az előadás eszmei hangsúlya? — ezt kellett a rendezőnek elsősorban tisztáznia, hogy olyan elvi alapállást válasszon, ami a magyar közönség számára is elfogadható, de az írót sem hamisítja meg. Marton e nehéz problémát úgy oldotta meg, hogy a gyújtogatók színrelépésétől kezdve erőteljesen hangsúlyozta: ezek fasiszták! Így vélte elkerülni azokat a félreértéseket, amelyek az író "arisztokratikus" antifasizmusából, a "tömegek lázadására" tett utalásaiból származhatnak. A gyújtogatók fasiszta voltát kezdettől fogva azokkal a színekkel húzta alá, amelyek a darab különböző részeiben fellelhetők, az erőszakossággal, az SS-jelleggel és az ördögi elemmel. A darabban csak az utójátékból derül ki, hogy a gyújtogatók ördögök. Marton rendezésében, mihelyt a gyújtogatók színbre lépnél, diabolikus hatású zene hangzik fel, vörös fény villan mögöttük, a szobalány holtra rémülten tántorog. Eisenring alakítója, Várkonyi Zoltán első perctől fogva démoni figurát játszik, érzékelteti, hogy a pincéri frakk csak álca rajta, hogy magára erőltetett simasága mögött pokoli erő, tomboló indulat duzzad, több ízben "elszólja magát", kitör belőle igazi énje. A náci jelleget is első perctől hangsúlyozza. Szalmaszőke parókája, hidegen villanó tekintete, junkeres tartása arról beszél, hogy itt egy SS-karakter viseli a pincérruhát. Borit Lajos, a díjbirkózó Schmitz alakítója elsősorban az erőszakosságot domborítja ki. Nyájas erőszakossága mögül több ízben leplezetlenül kirobban a durvaság. Amikor a csengetésre azt hiszi, hogy rendőr érkezett, őrjöngeni kezd és Biedermann torkának ugrik. Ezt egyébként Várkonyi is megteszi. A szöveg szerint Schmitz Biedermannal szemben a burkolt fenyegetés, az asszonnyal szemben a magát sajnáltatás eszközével él. Básti az asszonnyal szemközt ülve is fel-felcsattan, egyszerre igyekszik meghatni és megfélemlíteni. MARTON FELFOGÁSA, Várkonyi és Básti alakítása önmagában egységes és nagyon színvonalas művészi munka. Hinnek az egyirányú hangsúlyozásnak azonban megvannak a maga kisebb-nagyobb eszmei és dramatikai negatívumáta. Ha a gyújtogatók sátáni mivolta már az üzfójáték előtt kiderül, akkor "le van lőve" egy fontos és hatásos írói poén. Biedermann a darab második részében ezt kérdi a közönségtől: »tegyék a szívükre a kezüket, uraim, mióta (ele pontosan mióta!) tudják önök, hogy ezek ott fent a gyújtogatók«. Nos, ebben az előadásban első perctől kezdve tudjuk. Másrészt: az ördög szimbólum a reális cselekménybe beszövődve túlzott hangsúlyt, a fasizmus az eredeti írói szándéknál misztikusabb jelleget kap. Továbbá: a gyújtogatók aláhúzott erőszakossága nemcsak a nézőknek segít megérteni, hogy a fasizmus szörnyű dolog, hanem Biedermannak is segítségére van. Jobban kidomborítja kényszerhelyzetét, jobban megindokolja tehetetlenségét, mint amennyire az író akarta. Ha a burzsoáziát ennyire szorongatja a fasizmus, akkor ne csodálkozzunk, ha szállást ad neki. Frisch egyik eszmei hibája: a polgár nem a maga hasznát követve, hanem félelmében paktál a fasizmussal, ezáltal méginkább kidomborodott. Marton ennek ellenére, azt hiszem, jó helyen kereste a hangsúlyt. Ha a dolognak mégis ilyen hátulütői vannak, az egy-két túlzás mellett, főként a darab ellentmondásaiból adódik. MÁSIK FŐ FELADATA az volt a rendezésnek, hogy a darab összetett (tragikus, groteszk, reális, misztikus) műfaját érzékeltető játékstílust teremtsen. Ez nem mindig sikerült. Az előadás olykor a vígjáték felé csúszott, bár kétségtelenül nagyon mulatságos vígjáték felé. A legnagyobb elcsúszást a kor szerepénél tapasztaltuk. Az eredeti darab kórusa egyszerre komoly és groteszk. Komoly, amennyiben az ókori tragédiák kórusát idézi, és amennyiben a polgár Vámos László fotói úgy hatnak a csepeli Vasművek kiállító termében, mintha az lenne a rendeltetésük, hogy a csepeli dolgozók mint tükörben nézegethessék magukat a képekben. Pedig a képsorozat messze túlmutat Csepelen, a magyar fotósok, fotóművészek felé, kellő okulásokkal és remélhetően gyümölcsöztető példamutatással. Elsősorban a szocialista művészet egyik döntő parancsának teljesítésére, a tematika, a tartalmasság elsődlegességére, a polgári művészetszemlélet öncélúságával szemben. (Noha ez az öncélúság is csupán látszólagos: a múlt művészete és a polgár mai művészete is propaganda, a polgári világrend tudott vagy rejtett propagandája.) De Vámos László fotói a megvalósításban is utat mutatnak. Azzal az egyszerűséggel, nagy emberi közvetlenséggel, amellyel modelljeihez, a teremtő és termelő munka embereihez közelít. Egyszerűséggel és igazsággal, minden hamis felmagasztalás és pátosz nélkül állítja elénk őket képein, amint odaadó figyelemmel merülnek munkájukba, vagy csoportosulva vizsgálják gépeik, kemencéjük működését, arcukon a kohók tüzének fényével, szemükben azzal a nyugalommal, az erő biztonságával, amely magától értődőnek s nem hősi erőfeszítésnek mutatja a munkát. A fotográfus Vámos László nagyon jól érzi a munkának ezt az új szellemét és tudja, hogy ezekkel az egyszerű, a műhelyi félhomályból elővillanó vagy teljes világosságban elénk tűnő magabízó arcokkal is mindent elmondhat. Nem él tehát a megdicsőítés egykori foto eszközeivel és nem illeszt koronát mindenki fejére a szemközti fény ragyogó koszorújából. Általában Vámos igen helyes mértéktartással bánik a fénnyel, a fotográfus anyagtalan anyagával, nem cicomázza vele agyon képeit, játékosan és önmagáért hatóan, miként az elmúlt évtizedek fotósai, mivel jól tudja, hogy a fény a kifejezés, a belső közölnivaló kivetítője, jobbik énjét, lelkiismeretét, valóságos érdekeit, az író aggodalmát, állandó figyelmeztetéseit, antifasiszta tiltakozását szólaltatja meg. A kar világosan lát, messzebb, mint Biedermann,mégis kívül áll a porondon s így hamarabb veszi észre a bajt*. Groteszk annyiban, hogy Frisch a legsúlyosabb mondanivaló ünnepélyességét is némi groteszk árnyalattal enyhíti és főleg annyiban, hogy helyzeténél fogva (mint kórus, mint lelkiismeret, mint jószámolók és bölcsesség, mint az író eszméje) passzivitásra van kárhoztatva. Az előadásban azonban egy vidéki tűzoltó dalárda remek paródiáját láthatjuk, valahányszor a kórus megjelenik, harsányan nevetünk, így azonban azt is kinevetjük, amit nem kellene. A figyelmeztetőt, az intelmet, az író aggodalmát és lelkiismeretét, eszmei mondanivalóját, magát Max Frischt is. Ez félreértés. Még akkor is az, ha Csizmadia László, Szalai Sándor, Varga Zsolt ellenállhatatlan humorral komédiázik. Az előadás legfontosabb erényei és vitatható pontjai után hadd szóljunk még egy-egy mondattal a többiekről. Cselényi József díszletei szellemesek és praktikusak, Nagyajtay Teréz jelmezei pontosan a műhöz illenek. Máthé Erzsi, bár a figurát nem hozzá képzeltük, jó alakítást nyújtott, csak azt nem értjük, miért kacérkodik Schmitz-cel, amikor Frisch erre nem gondolt. Őze Lajos a filozopter alakjában túlzottan megrövidítette amúgyis kurta szerepét, mozdulataival már akkor elhatárolja magát a gyújtogatóktól, amikor Frisch szerint még velük tart. Pápay Erzsi (a szobalány) szépen kidolgozott alakítással egészítette ki az érdekes előadást. Komlós János amely nem kevesebbet, hanem többet mond, ha takarékosan bánnak vele. Ezzel a megérzésével jár együtt, tehát nem tekinthető véletlennek, hogy a tükörfényes képfelületről is lemondott, ami egyébként sem illene képet claire obscure-jéhez. Hasonlóképpen módjával él a fizikai mozgásokkal, sőt a munka fizikai erőfeszítéseinek tolmácsolásával is. Ebben sem a heroikusát, hanem az egyszerűen emberit keresi. Színes felvételeiből is kiállított egy sorozatot Vámos László, aki hazánkban a legelszántabban, legállhatatosabban ostromolja a színes fényképezés művészi reménytelenségét. Képeivel ismét előbolygatja a súlyos és megnyugtató válaszra váró kérdéseket: tud-e a fotó mit kezdeni a színekkel, amik inkább szegényítik, mintsem gazdagítanak? Miért hat a színes fotók amimbe transzponált világa, minden élénk tarkaságával is, olyan vigasztalanul sivárnak? Nemhogy művészien, de egyenesen elviselhetetlenül. Produktumainak óriási többségében minden esetre, legfeljebb ezreléknyi kivétellel, de ezek is mindig csak akkor, ha a fotós nagyrészt éppen a színekről mond le, az ábrázolás polikrómiájáról. Vámos Lászlónak ebbe az ezreléknyi kivételbe sorolható egy-két színes felvétele is ezt igazolja: azok a bikolor képek, amik csupán a kohókból, kemencékből sugárzó tűzfény reflexeit viszik a közömbös tónusok közé. Legszebben, legmeggyőzőbben: egy műhelycsarnok sötétlő traverzein túl, a kép hátsó terében vörös kemence fényében egy dolgozó árnyképes alakja. A kiállítás egész anyagára érvényesíthető végül is egy észrevétel: a magyar fotóművészet jövendő alakulásában egyre megy, hogy a leszűrődő okulások nyomán maga Vámos László vagy más valaki fogja-e hozni a felvetődött feladatok teljesebb megoldását. Az út nyitva mindenki számára, aki fényképezőgéppel kezében keresi önmagát, a valóságot és a kettő új kapcsolatát. De tovább kell menni az úton. Talán többet adni a munka lázából, izgalmas fordulataiból is. És még valamit: Vámos László az indulás kísérleteként nem akart túl sokat markolni, nehogy keveset fogjon és ezért tárgykörét, egy-két kivétellel, a műhelymunka rész-jeleneteire korlátozza. Ezzel viszont nagyon is adós maradt egy gigászi termelőüzem, egy ezerfejű eleven organizmus forró vérkeringésének szuggesztív érzékeltetésével, fényképi tolmácsolásával, a sok-sok teremtő emberi akarat kollektíven öszszeműködő erejének, hatalmának ékes beszédű megmutatásával. Hisszük, hogy Vámos keze nyomán vagy egy másik magyar fotóművész munkálkodásából előbb-utóbb meg fog születni egy ilyen képsorozat is, mint merészebb és súlyosabb továbblépés a szép feladat teljesebb megoldására. Hevesy Iván CSEPEL Vámos László fotókiállítása a Vas- és Fémművekben Magyar Nemzet „Ez e céras születésem helye.. Hozzászólás a Petőfi-vitához Az utóbbi időben mind a vidéki, mind pedig a fővárosi napilapokban egyre több cikk jelent meg Petőfi szülőhelye körüli vitával kapcsolatban. Eddig csak a félegyházi álláspont vitatta a kiskőrösi születést. A Magyar Nemzet f. hó 10-i számában Szabadszállás is újra hangot kapott, amely az előzőkkel szemben saját szülöttének tekinti Petőfit. Petőfi születésével kapcsolatban évek óta folytatok kutatómunkát. Az alábbiakban "Petőfi kiskőrösi születését igazoló érvek történeti összefoglalása" c. munkám rövid kivonatát adom. 1857-ben hivatalosan megállapították, hogy Petőfi Sándor Kiskőrösön született. Ez a költő születése után 34 évvel és nyolc évvel halála után történt. Akkor még éltek azok, akik személyesen ismerték, de különösen azok, akiknek a költő születéséről, megkereszteléséről, biztos tudomásuk volt. Az idők múlásával azonban elvesztek az összefüggések az egyes tények között és félreértésekre adtak okot A kiskőrösi születés igazolására szolgál a keresztelési anyakönyvi bejegyzés. Kétségtelen, hogy ez csak a keresztelés tényét fejezi ki a mai felfogás szerint. Azonban az evang. egyház anyakönyvezési módja az volt, hogy ha nem helyben szülöttet kereszteltek, mindenkor minden külön rovat nélkül bejegyezték a máshol születés tényét. Ha tehát az állandó kiskőrösi lakosú, de ideiglenesen esetleg Kiskunfélegyházán tartózkodó Petrovicsák gyermeke ott születik, akkor a Kiskőrösön történt keresztelés alkalmával Sándor név alá azt írták volna, hogy »Félegyháziensis», vagyis, Félegyházán született. Szükség is volt erre, mert a keresztelési anyakönyv egyúttal a születés helyét is igazolta, nem lévén akkor külön születési anyakönyv. Hogy Petőfi Sándor születése idején szülei kiskőrösi lakosok voltak és abban az időben itt is tartózkodtak, arra írásbeli bizonyítékok vannak. Megtaláltam egy keresztelési bejegyzést, mely szerint Petőfi Sándor keresztapjának, Vicziám Jánosnak és Szehnodradzki Zsuzsannának gyermekét 1822. nov. 13-án Petrovicsék keresztelték. Ebben az időben tehát feltétlenül Kiskőrösön tartózkodtak. Petrovicséknak közel ötévi házasság után születik első gyermekük. Feltehető-e, hogy aki olyan hosszú ideje várja első gyermekét, társbérlet megkötése végett, amit a férje egyedül is elintézhet, 45—50 km-t kocsikázzon, kockára téve saját és gyermeke életét is. Tegyük fel, megszületik Félegyházán a gyermek. Van-e olyan szülő, aki azonnal kocsira tesz egy ilyen csecsemőt 10 fokos hidegben? Mi történt az újszelöttel keresztelés után? Újra visszavitték Félegyházára? Egy néhány órás csecsemőt 100 km-t kocsikáztattak egy nap? Azután néhány nap múlva újra vissza kellett hozni Kiskőrösre, hiszen állandó kiskőrösi lakosok voltak a szülei. Vagy talán az asszonyt rakták kocsira a gyermek születése után azonnal? Melyik félegyházi asszony vállalná ezt? Az evang. egyház gyakorlata a reggeli istentisztelet utáni keresztelés. Petőfi Sándor január elsején elsőkereszteltnek van bejegyezve, utána mást is kereszteltek. Így még az éjszakai órákban, a születés után el kellett volna indulniuk Félegyházáról. A születés fényéről legbiztosabb tudomásuk volt a keresztszülőknek, akik erről nyilatkoztak is. Ezeknek a hitelességét cáfolja a félegyházi álláspont. A keresztelési anyakönyv bejegyzéséből hosszú, kutatómunka után lehetett tisztán látni az összefüggéseket a keresztszülők kérdésében. Kovátsay Ferencné Dinka Anna az egyik keresztanya, akinek hitelességét munkámban bebizonyítottam, 1857-ben kijelentette, hogy ő Petőfi Sándor keresztanyja, és a költő 1822. dec. 31-én Kiskőrösön született. Nyilatkozatát Pákh Albert akkor közölte is az egyik lapban. A másik keresztszülő Viczián János a vita megindulása előtt, 1853-ban meghalt. Felesége Szehnodradzki Zsuzsanna szintén vallott 1867- ben. Az ő vallomását eddig nem vették figyelembe, mert nincs beírva a keresztelési anyakönyvbe, éppen úgy mint Dinka Anna sem. Én azonban, kutatásaim alapján tanulmányomban részletesen bebizonyítottam hiteles szerepüket. Vicziánné azt vallotta, hogy Petrovics a születés után átszaladt hozzájuk és örömében azt közölte, hogy fia született, kit azután másnap Sándornak keresztelt. Azt is vallotta, hogy ő is részt vett a keresztelési lakomán. Joggal vallotta magát keresztanyának, mert első gyermeküket a költő születése előtt egy hónappal keresztelték Petrovicsék Kiskőrösön. Utána még három gyermeküket is Petrovicsék keresztelték. Martiny Károly keresztapa Szécsényben ugyanazt vallotta, amit a többi keresztszülő. Néhány szót a tanúvallomásokról. Hitelesnek csak azt a vallomást lehet elfogadni, amelynek hivatalos anyakönyvi adatokkal bizonyítható alapja van. Az 1872-ben Kiskőrösön, a járásbíróságon kihallgatott azon tanúk vallomása, akik ismerték Petrovicsékat, barátságban voltak velük, emlékeztek Petőfi születésére és megkeresztelésére, mind megegyeznek abban, hogy egy egységes egészet alkotnak a keresztszülők vallomásával együtt. Ezeket a jegyzőkönyveket felküldték Pestre az Akadémiának. Az átvételről szóló jelentést Arany János főtitkár írta 1954-ben még megvoltak. Nemrégen kerestem őket a I. sz. állami levéltárban, de nem találják. Mindenesetre érdekes fejleménye a Petőfi-vitának. Kutatásaim eredményei olyan tények felderítése, köztük levő kapcsolatok, összefüggések újrafelidézése, amelyek abban az időben, 1857- ben, amikor hivatalosan kijelentették, hogy Petőfi Sándor Kiskőrösön született, még mindenki előtt ismeretesek voltak. Az elmúlt száz év folyamán azonban feledésbe mentek, különösen összefüggéseikben. Az adatok az anyakönyvekben, a régi folyóiratokban és napilapokban eddig is rendelkezésre álltak, csak fel kellett őket idézni, a köztük levő összefüggéseket megállapítani. A felfedett adatok alapján mai nemzedékünk is bepillantást nyerhet annak a családnak Kiskőrösön töltött életébe, ahonnan legnagyobb költőnk elindult. A vitatott szülőhely kérdésben pedig újra megállapítást nyerhet, mely szerint Petőfi Sándor Kiskőrösön született. Istenes József múzeumvezető Kiskőrös Két jösművészeteink tizenöt évének bemutatására készül a Nemzeti Galéria A felszabadulás 15. évfordulóját nagyszabású reprezentatív kiállítással ünnepli a Magyar Nemzeti Galéria. Az elmúlt évek nemzeti kiállításainak legjellemzőbb darabjaiból mintegy 700 alkotást válogattak, a legkülönbözőbb témákban és műfajokban, hogy számot vethessünk képzőművészetünk szocialista-realista fejlődésével. A Magyar Nemzeti Galéria földszinti teremsorában rendezik meg a kiállítást, átfogó képet nyújtva a magyar képzőművészet másfél évtizedes történetéről. Az érdeklődéssel vártkiállítás rendezői Pogány G. Gábor és Csép Erzsébet. Az ünnepélyes megnyitást április 3-ra tervezik. .Csütörtök, 1969. március 11. . Lezárjuk a Petőfi-vitát A Magyar Nemzetben Petőfi születése helyéről megindult vitához számos újabb hozzászólás érkezett; a költő születési helyét maguknak "perelő" városok, falvak helybeli literátorainak, tudományos kutatóinak, muzeológusainak írásai, a kérdés országos hírű és tekintélyes szakembereinek állásfoglalásai és olvasóinknak több levele. A hozzászólások és vitacikkek mindegyikét nincs módunkban közölni, ezért röviden kivonatosan ismertetjük lényegüket. Torbágyi Novák József zamárdi olvasónk véleménye szerint Petőfi szülőhelye csakis Kiskőrös lehet. "Keresztlevelét 1823. január 1-én állította ki a kiskőrösi luteránus lelkész"— írja. Tökölyi István kerekegyházi prépostplébános, öreg emberek elbeszélésére hivatkozva, a Szabadszállás és a Kiskőrös között levő Páhi községet vallja Petőfi születési helyének. Marjai Károly olvasónk egykorú közlésre hivatkozva ugyancsak Páhi mellett száll síkra. Vesberényi Géza Sándor József cikkével polemizál. Mezősi Károly ugyancsak Sándor József cikkére válaszol. "Petőfi Szabadszállást szülőhelyének soha nem nevezte — írja a többi között. A költő ifjúkori barátjának, Szeberényi Lajosnak az az állítása, hogy Petőfi Selmecen szabadszállási születésűnek írta be magát, hitelesen nem nyert megerősítést... Azt vártuk volna, hogy Sándor Józsefa Szabadszálláson visszamaradt hiteles feljegyzésekből" csak egyet is nyilvánosságra hozzon ..." Turán István felhívja a figyelmet a kiskőrösi Kiss Bélának 1956-ban megjelent Petőfi-emlékek Kiskőrösön című könyvének érdekes adataira, melyek nem hagyhatók figyelmen kívül a Petőfi vitában. "A kiskőrösiek mentségére pedig csak annyit — teszi hozzá —, hogy akik hat évvel a kiegyezés előtt, 1861- ben, a költő iránti szeretetük és megbecsülésük ragyogó példáját adva, felállították a világ első Petőfi szobrát, érthetően nem örülnek annak, ha el akarják perelni tőlük a szülőhely jogát. Ennek ellenére szilárd meggyőződésem — írja —, hogy a vitában hozott döntést ők is elfogadják, hiszen Petőfi Sándor költőzsenijén mit sem változtat, akár Kiskőrösön, akár Kiskunfélegyházán született. Petőfi az egész ország, sőt az egész világ szabadság szerető népeinek lánglelkű dalnoka — és bármi legyen is a döntés — az marad mindörökké.* Dienes András eddigi állásfoglalását alátámasztó adatait összegezi röviden, s azt írja: "A tulajdonképpeni szakmai vita — az Irodalomtörténeti Közleményekben — csak most fog lefolyni." Ezzel a magunk részéről lezárjuk a Petőfi szülőhelye körüli vitát; érdeklődéssel várjuk a legilletékesebbeknek, a Petőfi-kutatóknak és az irodalomtörténészeknek tudományosan megalapozott állásfoglalását.