Magyar Nemzet, 1961. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-09 / 34. szám

­_____________________________________ Mafflar Nemzet______________________________ ■ .'-—.I A HÉT FILMJEI Az el nem küldött levél Megtörtént eseményeke örökített meg Valerij Oszipol abban a novellában, amelye Viktor Rozovval, a Szállnak , darvak írójával és Grigori Koltunovval, A negyvenegye­dik szerzőjével írt. Himnikus pátosz jellemzi ezt a történe­tét, tiszteletadás a termesze leigázásáért életük árán is harcoló emberek előtt. Ennek az áldozatos hétköznapi hő­siességnek, a szocialista ember egyszerű, természetes helyt­állásának ábrázolására az írói egy már szinte irreálisan egyedi, rendkívüli esetet vá­­lasztottak ki. Ebből az ellent­mondásból származnak a filír tartalmi és eszmei hibái. A­ négy fiatalember megrázó tragédiája nem tud eléggé a nézőközönség szívéhez férkőz­ni. A természet és a geológu­sok élet-halál küzdelmét ri­­portszerűen mutatják be, a történet humánus értelme nem kap megfelelő hangsúlyt az ábrázolás egysíkú és ezért a megrázó vonások ellenére sem tud elegendő eszmei-er­kölcsi erőt sugallni a néző­nek. A drámai anyag sovány­sága miatt a filmben kevés az esemény és a fordulat. Mihail Kalatozov, akit a bensőséges konfliktusok érde­kelnek, az ember erkölcsi harca önmagával, ezeket a tartalmi hiányosságokat ma­gasrendű formai művészettel igyekezett áthidalni. Előadás­módja rendkívül szuggesztív. Gyakran alkalmaz expresszio­nista montázst, a szovjet klasszikusok elévülhetetlen ha­gyományát. Mondanivalóját nagyszerű képi szimbolikával fejezi ki. Máskor a kép és a hang kontrapunktikus szer­kesztésére bízza a hatást. Mindebben zseniális segítő­je Szergej Uruszevszkij, ope­ratőr. Ő fényképezte A negy­­venegyedik-et és a Szállnak a darvak­at is. Felvevőgépe előtt engedelmességre kény­szerül a természet. A tajga, a fák, a cserjék, a hó, a nap, mind azt teszi, amit az ope­ratőr elvár tőle. Szinte cso­dákra képes felvételeivel. Fe­lejthetetlen például az a kép­sora, amelyben a film fiatal szerelmespárja, kezében a megtalált gyémántreggel, tár­saihoz rohan. Futnak, szágul­danak a tajgai erdő úttalan ösvényén, a gép velük. Amint diadalmas ujjongásuk felveri az erdőt, úgy dalol, énekel, zeng ez az erdő is Uruszev­szkij képén. Elsősorban a mérnöki pon­tossággal dolgozó operatőr ér­deme, hogy a film drámai hiányosságai ellenére erős ké­pi hatást gyakorol. Kalatozov és Uruszevszkij művészete azt bizonyítja, hogy a film nem­csak a dráma, de a képzőmű­vészetek múzsájának is roko­na. A két kiváló alkotómű­vész azonban ebben a film­ben elvéti a mértéket. Míg a Szállnak a darvak­ban egyez­tetni tudták a szinte zenei té­telekből felépített szerkezetet a cselekményességgel, a képi­­képzőművészeti kifejezések gazdagságát a drámaisággal és a jellegzetes filmhatásokat éppen a döntő drámai csomó­pontokon alkalmazták, józan és gazdaságos arányérzékkel, addig most a képi hatásra va­ló törekvés sok esetben öncé­lú halmozásnak látszik. Hibái ellenére is érdekes, figyelemre méltó ez a film. Reméljük, hogy a két kiváló művész lecsiszolja túlzásait és a Szállnak a darvak egészsé­ges művészetét viszi a jövő­ben tovább. A négy szereplő tiszteletre méltó munkát végzett: a hely­szín mindenütt eredeti, s ere­deti a hórengeteg, és a zajló folyó is. Azt hiszem, nehezebb körülmények között még nem készült film. A szereplők mű­vészi teljesítménye kitűnő. Tatjana Szamojlova bensősé­gesen, érzelemdúsan alakítja a geológus­lányt. Tekintete minden szövegnél beszéde­sebb. Méltó partnere a re­ménytelen szerelmest alakító Jevgenyij Urbanszkij, akit az Életem árán és a Ballada már rendkívül tehetségesnek mu­tatott be. Jól játszik Vaszilij Livanov, valamint a vázlato­san jellemzett expedíció-veze­tőt megszemélyesítő Innoken­­tyij Szmord­unovszkij. Sikerült a magyar szinkron is. Tóth Sándor rendező és Marassi László hangmérnök a visszhangos jeleneteket és a bonyolult hanghatásokat egy­aránt jól oldotta meg. Öt perc a paradicsomban Jó téma, bár többféle válto­zatban ismerős már. A halál torkában élő két ember — egy náci koncentrációs tábor fog­lyai — hirtelen a szabadulás lehetőségével néz szembe. Kár, hogy a téma ígérete beváltat­lan maradt, mert a történetet az alaphelyzetből nem a sze­replők életösztöne, nem a ter­mészetes logika bontakoztatja ki, hanem az erőlködő drama­turgiai önkény. Csak a film második felében van néhány reális és megrázó jelenet, a többi groteszk­sége miatt in­kább visszás hatású. Kenyér, szerelem, Andalúzia A sorozat negyedik része rosszabb az előzőknél. A tör­ténet sémája ugyanaz, mint eddig, legfeljebb több benne a régi sablon. Carmen Sevilla jobb énekes-táncos, mint ami­lyen színésznő. A színes filmet csupán Vittorio de Sica mu­latságos, bár olykor kissé mo­doros játéka és a szép medi­terrán tájképek emelik ki az unalmasság közönyéből. Z. L. Pique Dame A Puskin elbeszélése nyo­mán készült opera Csajkovsz­kij legnépszerűbb színpadi mű­vei közé tartozik. Most kiváló énekesek közreműködésével, színes filmen elevenedik meg a kártyaszenvedélytől és ka­­riervágytól megszállott fiatal katonatiszt, Hermann különös, fantasztikus története. A film készítői ezúttal is, a bevált módszer szerint, az éne­kesek hangját kitűnő színészek játékával kombinálják, így ju­tott Hermann szerepe Sztrizse­­novnak, aki az egzaltált, ideg­beteg fiatalembert az opera szellemében kelti életre. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert Ro­man Tyihomirov rendező ép­pen Hermann ábrázolásánál került a legnehezebb helyzet­be. A film realista eszközeivel kellett, a zenei anyag csorbí­tása nélkül, e szélsőségesen ro­mantikus alakot ábrázolnia. Ez a zene ugyanis olyan pátoszt, olyan játékmodort, olyan gesz­tusokat követel, ami a termé­szetes emberábrázolásra törek­vő kamera előtt napjainkban már túlzottnak tűnik. A ren­dező és a főszereplő közös ér­deme, hogy ezt a műfaji ket­tősségét majdnem teljesen el tudták hidalni. Kitűnő volt például Hermann rémlátásá­nak ábrázolása a folyosó falá­ra vetődő árnyékkal. A két műfaj ellentétes voná­sai ennek ellenére érezhetők néhol a filmben, különösen a legelső képekben, amikor a pé­­tervári Nyári Kert és a benne sétálgató közönség teljes való­ságában jelenik meg előttünk, mint ahogy a későbbiekben sincs nyoma a díszletszerűség­nek. A realista környezetben az operai énekbeszéd meghök­kenti azt a nézőt, aki nem is­meri, nem szokta meg az ope­rát. Mert aki ismeri és szereti Csajkovszkij muzsikáját, na­gyon örül annak, hogy ilyen ragyogó előadásban, a történet bonyolult összefüggéseinek igen jó megvilágításával, az igazi környezetében nézheti végig a Pique Dame-ot és olyan alakításokkal találkoz­hat, mint például Polevickaja megrázó játéka és Preobra­­zsenszkaja gyönyörű hangja a grófnő szerepében. A sevillai borbély A jól sikerült operafilmes­ közé tartozik. A római opera­ház és a televízió szimfonikus zenekarának ragyogó játéka, Tito Gobbi, Giulietta Simio­­nato, Nicola Monti, Giulio Neri hangjának különleges szépsé­ge és virtuozitása a legkénye­sebb operabarát számára is rendkívüli élményt jelent. Kétségtelen, hogy az átdol­gozók elég szabadon bántak a zenei anyaggal, sokat kihagy­tak, más részleteiket felcserél­ték. Felhasználták Beau­­marchais eredeti­­prózai­ víg­játékát is a cselekmény gazda­gabb motiválása érdekében. A film rendezője, Camillo Mastrocinque egy-két kivétel­lel ügyesen töltötte meg kis mozzanatokkal, reális cselek­ménnyel az áriákat, például Rosina öltözködés közben éne­kel. Szellemes hangulati beve­zető a nyitány alatt látható balett. A színhelyek egyhangú­ságát bontották meg azzal is, hogy a történet Bartolo laká­sának több szobájában ját­szódik. Ennek során jól hasz­nálják ki a színes film lehető­ségeit, valóságos bútorkiállí­­tást láttunk, pazar, korhű in­­terieurök sokaságát. Az más kérdés, hogy ez a káprázatos gazdagság mennyire reális a sevillai orvos házában. Két énekes, a Figarót alakító Tito Gobbi és Giulio Neri — Don Basilio —, maga játssza is el szerepét a filmen, stíluso­san, kedvesen. A többi figurát az énekesek hangjával szink­ronban színészek keltik életre. Közülük a Bartolót játszó Cesco Baseggio alakítása je­lentős színészi teljesítmény. V. A. MEGNYÍLT ÜVEG-, PORCELÁN-, DÍSZMŰÁRU ÖNKISZOLGÁLÓ SZAKÜZLET Rákóczi út 61. sz. C­s­ü­t­ö­r­t­ök, 1961. február 9. ­ Nagy részvéttel kísérték utolsó útjára Csók Istvánt A Kerepesi temetőben szer­da délután nagy részvét mel­lett eltemették Csók István kétszeres Kossuth-díjas festő­művészt, a Magyar Népköztár­saság kiváló művészét. A te­metésen megjelent Kállai Gyula, a Minisztertanács első elnökhelyettese, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, Benka Valéria művelődésügyi miniszter, Orbán László, az MSZMP Központi Bizottsága tudományos és kulturális osz­tályának vezetője, a magyar társadalmi és kulturális élet számos képviselője, az elhunyt mester sok művésztársa, tanít­ványa, tisztelője; eljöttek szülő­falujának, a Fejér megyei Sár­egresnek a képviselői is. A ra­vatalnál művészeik álltak őrsé­get. A Művelődésügyi Miniszté­rium, a Képzőművészeti Főis­kola, s kulturális életünk ne­vében Domanovszky Endre Kossuth-díjas festőművész, a Képzőművészeti Főiskola fő­igazgatója búcsúzott az elhunyt mestertől. — Búcsúzunk most tőled — mondotta —, az egész magyar nép, a festőtársadalom és azon belül mi, akik a 20-as, 30-as évek elején fiatalon, pályánk kezdetén ismerkedtünk a mű­vészettel és szomorú valóság­ként az akkori művészeti köz­élettel. Melletted nőttünk fel, csodálattal néztük virágjában Csók István művészetét, a fő­iskola körülrajongott mesterét. Katedrádat akkor felvették, de Csók Istvánt, a magyar képző­művészet vezéralakját tőlünk már el nem szigetelhették. Az életigenlés természetes elsodró ereje ledöntött mindenfajta akadémikus korlátot, amelyet az élet és közénk, amit a mes­ter és a főiskola növendékei közé akartak emelni, s amely gyengének bizonyult egyénisé­ged és művészeted erejével szemben. — Népünk szeretete kísér utolsó útadra, féltve őrzi élet­művedet, amellyel az életet, az élet szeretetét hirdeted. A Magyar Képzőművészek Szövetsége nevében Bencze Gyula főtitkár búcsúzott az Európa-hírű művésztől, a szö­vetség díszelnökétől. Emlékez­tetett arra, hogy Csók István, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János, Ferenczy Ká­roly kortársa és barátja volt, velük együtt indult a haladás és alkotni vágyás lázától égve művészpályáján, s velük együtt érkezett népünk szívébe. — Nyolcvanadik életévébe ért — mondotta a többi között —, amikor hazánk felszabadult a fasiszta rémuralom alól, s az idős embert a szovjet hadsereg tisztje hozta ki az óvóhely pin­céjéből. A párt és az állam gondoskodott a Mestert meg­illető élet- és munkafeltételeik megteremtéséről, s Cseik István a művészek számára eszmél­­tető választ adott a gondosko­dásra és elismerésre: »Most már tudom, hogy nem maga a művészet életem középpontja, hanem az a munkásosztály, amely művészetemet megis­merni és magáévá tenni kí­vánja. Ez a birtokbavétel lesz életem munkájának értelme és jutalma.* Hogy szavait őszin­­tén érezte és gondolta, utolsó nagy epikus munkájában, a Háború és béke című trip­tichonjában tettre is váltotta. Balogh András festőművész a Csók István Alkotóközösség tagjainak utolsó üdvözletét tol­mácsolta, majd a koporsót gyászkocsira helyezték és el­indult a menet a sírhoz, ahol a szülőföld lakossága nevében Molnár Lajos sáregresi iskola­­igazgató mondott búcsúbeszé­det. Ezután a koporsót leen­gedték a sírba, amelyet hama­­rosan elborítottak a koszorúik, a kegyelet és a megemlékezés virágai. Koszorúval fejezte ki részvétét az MSZMP Közpon­ti Bizottsága is. Nagy baj nincs... Úgy látom, az ókori Athén­ban a magam szokásait meg­őrizve, mai modorommal is kiváló erkölcsű, illemes férfi volnék. Mert hogyan is mond­ja az ókor kiváló erkölcsrajz­­írója, Theophrastos? ••■A bár­­dolatlanság az illem nem is­merése.* Amióta e kiváló szerző újonnan megjelent jel­lemrajzait olvasom, bizonyos vagyok benne, hogy bárdolat­­lanság gyanújába egykoron sohasem keveredtem volna. Ki is volt a bárdolatlan em­ber hajdanán?­­A bárdolat­lan ember — írja Theophras­tos — kykeont iszik és úgy megy népgyűlésbe.* Nos, én már az első követelménynél nyertem. Sohasem iszom fű­szeres, szagos italokat. Nem­hogy kykeont. Kivált népgyű­lés előtt. De továbbá: a bárdolatlan ember­­azt állítja, hogy a mirrhaolajnak az illata sem­mivel sem kellemesebb, a ka­kukkfűnél. Saruja lötyög a lábán.* Kettő null. Nem lö­työg a sarum. Nem hordok sa­rut. Nehogy lötyögjön. Aztán meg érdekel is engem, mi illatosabb, a mirrha, vagy a kakukkfű? Egyszerűen nem foglalok állást. De nem érez­ném megalkuvásnak, ha eb­ben a kérdésben a jobbakkal tartanék, s elsőbbséget adnék a mirrhának. Anyagiakban sem vagyok bárdolatlan. Mert a rosszul nevelt ember Theophrastosnál­­mikor pénzt kap valakitől, visszautasítja, mert nagyon mocskos és nyomban másra cserélteti át.- Ez velem sosem fordult elő. A túlzott kényes­ség valóban bárdolatlan jel­lemre vall. Egyszóval rajtam a nagy Theophrastos sem talált volna kifogásolni valót. Talán egyet­len passzusánál éreztem némi izgalmat , a veszedelmet, hogy mégsem állom meg a he­lyem az a­gorán. A bárdolat­lan athéni ugyanis­­a fürdő­ben énekel, a sarujába pedig szögeket ver­. Itt még fejlődnöm kell. Visszafejlődnöm a rabszolga­társadalom magas moráljához. Mi tagadás, néha énekelek a fürdőben. Nagy baj persze nincs. Az ember nem lehet tö­kéletes. Ha olykor énekelek is a fürdőben, saromba szöget sohasem verek. Ungvári Tamás új könyv Szinnyei Júlia: Öreg mandulafák Kevés regényt írtak a bol­dog öregségről. Inkább cikk­téma ez, riport-ötlet, novella­anyag. És közhely lett — né­melyeknél élettani vígasztaló­­dás —, hogy az öregkornak is megvannak a maga szépségei és örömei, a közeli elmúlás gondolatának természetes bá­nata mellett. Az egészséges és harmonikus öregség ábrázolá­sa nem lehet maradéktalanul őszinte, ha nem fonja át vala­miképpen ez a lehangoltság, legalábbis egy múló hangulat erejéig, mert hozzátartozik a harmóniájához. Ha Szinnyei Júlia arra vállalkozott volna, hogy az öregség derűjét mu­tatja meg, száműzve a korral járó szomorkás érzéseket, nem sikerült volna ilyen jó regényt írnia, mert az igazságról mon­dott volna le. A regény hőse egy hetvenhét éves öregasszony. Környezete Pécs, a dunántúli város, amelynek életét, hétköznap­jait, figuráit oly jól ismeri Szinnyei, a korábbi regényé­ből ismerős város; csak most nem az új, hanem a régi házak és az öregemberek a főszerep­lők. A Kálvária utca a napsü­tötte domboldalon, apró, félig elsüppedt házak, boltíves ka­pualjak, hűvös, ódon szobák, olcsó, porfogó­ bútorok — ami a hajdani kézműves-kisembe­rek özvegyeinek itt maradt a múltból. — Emlék-környezet. Az öregasszonynak két gye­reke van, egyikük Amerikában él már tizenöt éve, a másik abban a városban, amelyben ő is lakik. Ez a fia tartja el. Fenntartja szerény kis laká­sát, a konyhaasztal sarkára minden hónapban leteszi azt a pár száz forintot, amiből az anyja szerényen, gondtalanul megél. A másik, akinek — le­veléből ítélve —, nem mehet valami fényesen a sora Ame­rikában —, egyszer küldött egy csomagban filléres cájg kaca­­tokat, azóta az öreg néni azt mondja, hogy jó gyermekei vannak. A lélekrajz hibátlan, nincs benne egyetlen disszonáns hang sem, minden mozzanat a valóság. Még a macska is, amelynek tíz deka hús jár he­tenként, s az is, hogy nyáron nincs villanyszámla, mert ta­karékoskodni kell és csak óra­díjat fizetnek a magányos öregasszonyok. Apró pletykák, ártatlan sugdosások, litániák. De ez önmagában még csak szép lenne és megindító. Attól több ez a regény, hogy a mai öregekről szól, s így a máról mond sokat. Plasztikus a kép: a mai világ vetülete hogyan tükröződik az öreg lelkekben. Boldogságot és nyugalmat ad ez a hangos és nyugtalan je­lenkor, csendet és békét az öregeknek. A rohanás — két­szeresen sorsabbnak tűnik a ritmus a Kálvária utcából — nem apasztja el a szeretetek hanem megsokszorozza. S az új világ kezdi megtölteni új tartalommal és értelemmel azokat a kapcsolatokat is, amelyek az öregeket az élet­hez fűzik. Kitűnő könyv: Szinnyei Jú­lia gazdag tehetségű, igen ro­konszenves író, tisztaság és mesterkéletlen egyszerűség su­gárzik regényéből. (Szépiro­dalmi. ) Szántó Tibor: Valamelyik parancsolat A fiatal írónak ez a harma­dik novelláskötete. Két koráb­bi könyve (a Triciklin és a Be­­zieres-i lehetetlenségek) hívta fel a figyelmet tehetségére. Igazi műfaja a rövid, szinte csattanó elbeszélés; forma­készsége érett, szerkesztési módszere kitűnő kompozíciós érzékről tanúskodik. A «­rö­­vidség«-meghatározás — bár talán paradoxonnak látszik — érvényes terjedelmesebb, na­gyobb lélegzetű novelláira is, melyekben ugyancsak szigorú ökonómiával sűríti anyagát és egyetlen szóval sem mond töb­bet a szükségesnél. Néha való­sággal fukaron gazdaságos. El­beszélései csaknem kivétel nélkül a jelenről szólnak, a ma problémáiról. Valódi problémákról, őszin­tén, kendőzés nélkül. Rövid írásai (például A gyerek előtt, vagy a Villamos, fekete kariká­val) súlyos morális tartalmat hordoznak. Egyik igen érdekes novellája, a Farkasalma egy reménytelinek induló életpálya tragikus kisiklását ábrázolja. Érdemes leírni néhány szóval ennek a novellának a tartal­mát. Fiatal mérnök a hőse, egy este magányosan ballart a mellékutcán, alvilági alakok­­kal találkozik, akik belenéz­­nek, s megverik. Szégyenében elhatározza, hogy elégtételt szerez magának, megkeresi a támadóit. Rosszhírű kocsmák­ban, kétes lebujokban kezd nyomozni. Egyre szenvedélye­sebben, egyre több éjszakán át, míg végül életelemévé vá­lik ez a környezet, s az alko­hol. Családi kapcsolatai fel­bomlanak, bűnöst kereső má­niájának szabályszerű lezüllés a vége. Egyszer részegen a tá­madóival parolázik, de észre sem veszi. Kitűnően megírt novella, életteli megfigyelé­sekből összerakott kép. Hősé­nek romlását nem az átmene­tileg új vágányra tört élet okozza, hanem a mintegy vé­letlenül megtalált lehetőség, hogy elhibázott, méltatlan há­zasságának még épnek látszó omladéka­ alól meneküljön. Hibája, hogy bizonyos lélek­tani jelenségeket néha túlsá­gosan bonyolultan ábrázol, en­nélfogva többször megbillen a logikája, s az eseményeket mesterséges homályba vonja. A kötet címadó elbeszélése szinte írói programját fejezi ki. Valamelyik parancsolat: van-e olyan parancsolat, amely a szocialista együttélés emberi viszonylatainak tisztaságát, rendjét írja elő? Nincs ilyen parancsolat, s nincs ilyen tör­vény, magunknak kell megte­remteni. Nem fél kimondani az igaz­ságot, nem fél elítélni és — ha a történet úgy kívánja — elej­teni rokonszenves figuráit sem, magasabb igazság érdeké­ben. Kerek, kifejező történe­tek; egy-egy epizódja többet és lényegesebbet mond, min­t az elbeszélt esemény. Korszerűt­len ideálokat, elavult polgári nosztalgiákat, illúziókat leplez le. Világos, keresettségtől men­tes, szép nyelven író (Szépiro­dalmi.) Tamás István Az Irodalomtörténeti Közlemények most megjelent füzetében Tóth Dezső két Vörösmarty-epigon­­ról, Czuczor Gergelyről és Ga­­ray Jánosról ír hosszabb ta­nulmányt. Diószegi András Justh Zsigmondnak, a roman­tikus életű magyar regényíró­nak alakját, munkásságát raj­zolja meg. Nemeskürty István A Nyugat írói és a filmművé­szet a tízes években címmel a magyar filmesztétika első kor­szakát állítja az olvasó elé. Je­­ney Ferenc ismeretlen levele­ket közöl a Batthyány-levél­­tárból.

Next