Magyar Nemzet, 1973. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-24 / 146. szám

KÖNYVESPOLC JEB Petőfi új fényképe Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I.E­z a könyv tudományos mű. Szerzője az MTA Irodalom­­tudományi Intézetének megbí­zásából és határozata alapján írta — és folytatja majd to­vábbi két kötettel —, kezdet­ben mint egy kijelölt tudós­­csoport tagja, utóbb mint egyetlen szerző. Erről a könyvről az irodalomtudo­mánynak a szerzőhöz hason­lóan fölkészült kritikusainak kell elemző értékelést adniuk. Alighanem főleg tudományos és szakfolyóiratokban. . Miért főleg ott, esetleg csak ott? Ez a tudományos mű több oknál fogva ott is értékelendő, ahol egyébként a jóval na­­­gyobb sugarú olvasóköröket tájékoztatja a kritika szépiro­dalmi művekről, esetleg csak jobb olvasnivalóról, tudomá­nyos könyvekről pedig csak akkor, ha azok ismeretterjesz­tő céllal íródtak. Ez a mű több szempontból is szuggesztív, szuggesztivitása által izgalmas, és amit szuggerál, azon oly jól és hasznosan lehet elgondol­kozni, hogy jól lenne, ha mi­nél többen olvasnák. I­rodalomtudományi tartalmá­ról itt csak annyit, hogy egy hármas tagolású Petőfi­­életrajz első része. A költő gyermek- és ifjúkora (1823— 1843), az életrajz hitelesnek tekinthető adatai szerint és pontosabban az 1823. január 1-én kezdődő és 1843. január 15-én záródó korszak. Az első időpontban a kiskőrösi evan­gélikus egyházi anyakönyvbe bejegyezték Stephanus Petro­­vics és Maria Hius Alexan­der névre keresztelt gyerme­két, a másodikban még bizto­san fellépett a debreceni szín­házban, hogy néhány még ok­kal föltehető további színpadi szereplése után február tize­dike tájban útnak induljon Pestre, batyujában egy fakó­zöld füzettel. („E csomagban voltak Pönögei Kis Pál néven összes költeményei, saját ke­zűleg szépen leírva, egyes la­pok , szél­vonalakkal ellátva, külső táblája ékes betűkkel cí­mezve. A negyedrétűleg össze­varrt, s hüvelyk vastagságú füzetnek zöldes fakó színű s érdes papirosa szűk anyagi kö­rülményt látszott elárulni.” így a kortárs emlékezése, amelyet lehetetlen nem idézni, noha itt elsősorban azért idé­zendő, hogy azt bizonyítsa: a pillanat korszakot zár le, a költő Petőfi előéletének drá­mai zárópillanata, íróilag ki­tűnően megválasztott tagolás­pillanat, amely egy első kö­tetet is önmagában teljes mű­vé avat.) S a tudományos tartalomról még annyit, hogy Fekete Sán­dor elsőként vállalkozik a Származásvita, a szülőhelyvita óriási anyagának rendezésére — talán végleges rendezésé­re —, elemzésére, diák- és ka­tonakori életrajzi űrökbe és homályos pontokba beiktatott föltevések és szubjektív elkép­zelések bírálatára, valamint annak a kérdésnek a vizsgála­tára, vajon „Rónay”, „Boros­tyán”, majd „Petőfi Sándor úr”, a székesfehérvári, kecske­méti, debreceni, az Érmelléken falazó súgó és vándorszínész valóban valamiféle tévpályá­­ra botolva töltötte-e el hánya­tott ifjúkorának mintegy más­fél esztendejét? S tíz rövid vi­tafejezet egészíti ki az élet­rajzot — de ezek már azt su­gallják, amiről itt szólni kell. V­itairat ez. A javából. A leg­javából. Olyan, amelynek írója elismeri és megbecsüli a Petőfi-irodalom és Petőfi-élet­­rajzkutatás, a Petőfi-ábrázolás tengernyi művének minden tárgyilagos adatát és minden reális valószínűsítését, megbe­csüli és nagyra értékeli a ta­nulmánytengerből kiemelkedő nagy műveket — Ferenczi Zoltán, Hatvany Lajos, Illyés Gyula, Dienes András, Mező­si Károly könyveit —, de egy­szerűen semmit sem fogad el ténynek, azai nem bizonyított tény, és szenvedélyes követke­zetességgel nyilvánít hitelte­lennek, jó értelemben veendő szubjektivitásnak, bírálandó pongyolaságnak, felületesség­nek mindent, ami egy bármi­lyen módon — bármilyen szép elfogultság nyomása alatt — idealizált Petőfi-képnek az adaléka. Nemes volt-e Petrovics Ist­ván, cseléd-e Hruz Mária, „lutránus tót” volt-e Petőfi Sándor, vagy „felföldi”, vagy palóc? Kötötte-e Petőfit „ne­mesi osztályfegyelem”, megve­­tette-e azt a császári mundért, amelyet Sopronban, Grácban, Zágrábban viselt, míg obsit­­tal ki nem szuperálták beteg­sége címén? Puszta becsvágy hajtotta-e a színpad felé, volt-e színészi tehetsége vagy sem, s homályos és kisiklás­­szerű szakasza-e az életének vándorszínész kora? Fekete Sándor ezeknek az eddig hol megkerült, hol elkerült, hol föltevésekkel megterhelt kér­déseknek a vizsgálatában nem ismer engedékenységet, nem érdekli az sem, vajon egy-egy föltevés megfelel-e annak a képnek, amely Petőfit, a ma­gyar és európai költői láng­elmét ábrázolja, és nem érdek­li az sem, vajon írói tekin­téllyel, kimagasló szellemi nagysággal száll-e pörbe — Hatvanyval, Illyéssel, Szerb Antallal —, egyesegyedül a té­nyek érdeklik. A legszükségesebb, legkor­szerűbb vitastílus ez: szenve­délyes perlés a tények hatá­rain belül, pör azért az igaz­ságért, amely önmagában tün­döklő, az illúziók fényesítő vegyszereit sem tűri, fényé­nek ernyőzését sem. És tiszta ez a vitastílus, mert nem elég­szik meg a különböző fölte­vések, Petőfi-pályakorrekciók, visszavetítések önmagukban való vizsgálatával, hanem minden alkalommal fölteszi a „cui prodest?’ -kérdést, minden alkalommal megállapítja, hogy nincs az a föltevés — sem po­zitív, sem negatív —, amely­nek elfogadása Petőfi Sándor nagyságának érdekében áll, és minden alkalommal kéznél van egy-egy villogó érvspádé­­ja, amellyel akár a föltevők föltevési módszereinek logikus újraalkalmazásával bizonyítja, hogy a föltevés illogikus, szub­jektív. Ez a vitázó mindent eluta­sít, ami nem objektív tény, vizsgálóbírói szigorúsággal vá­lasztja ki a föltevések közül a valószínűsíthetőt, de azt is csak mint ilyet rögzíti, és ugyan miért? Mert a mi igaz­ságaink kozmetikázhatatlanok, vitáink törekvése csak az le­het, hogy abszolút igazságo­kat érjünk el vagy közelít­sünk meg, bármilyen áron, még a Petőfi Sándor élete fo­nalába fonott virágok, szala­gok látszólag kegyeletien tépá­­zása árán is. Az egyik ok, amiért el kell olvasni ezt a könyvet, ez a minden fejezet­ben és minden lábjegyzetben manifesztált szenvedélyes igazságkeresés. S hogy nemes volt-e Petőfi, vagy „lutránus tót”? S hogy tapintatosan hallgasson-e a tudomány arról, hogy im­ponált-e neki a katonai pá­lya, vagy utálta-e a mundért? Meg arról, hogy színésznek te­hetségtelen volt-e, vagy még­sem? Petőfi Petőfi volt. Szár­mazott valakiktől, született valahol, volt eminens diák és rossz diák, volt földönfutó nyomorult, huszonegy év alatt félelmes nyomormélységeket járt meg — de Petőfi volt. Az ő életrajza is, ,az ő káderjel­­lemzése is az, amit ő tett, ő megvalósított: a magyar népköltő és a világforradal­már a megvalósítás, minden más csak tisztességgel össze­­gyűjtendő adalék. Petőfinek nem szép, nem hő­si ábrázolata az a ma már köz­ismert rekonstruált daguerro­­tipia, amely hitelesen ábrázol­ja. De a kép hitelessége le­nyűgöző. Rekonstruálni kellett azt a képet: azt kell ismerni, mert abból derül ki, hogy Pe­tőfi zsenialitásában nincs póz. S most igen jó és igen szük­séges, ha az irodalomtudo­mány is elkészíti az objektív, az igazság objektívjával fény­képezett Petőfi-képet, az élet­térképet. Amely mellett még szebb lesz, ami a korábbi mű­vekben hitvallás a nép költé­szete mellett, hűség a ple­bejus világforradalmárhoz. (Akadémiai Kiadó.)­ ­ Bor Ambrus Miklósovits László illusztrációja Iwaszkiewicz Mater Johanná­jához. A mű hamarosan megjelenik az Európa Könyvkiadó gondozásában. A detektívek órája Jürgen Thorwald könyve A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Minerva soro­zatában jelent meg Jürgen Thorwald A detektívek órája című munkájának második kö­tete. A két kötet együtt kísérlet a modern kriminalisztika közért­hető, tudományosan megalapo­zott fejlődéstörténetének meg­írására. Jürgen Thorwald mű­vének felépítését két módszer­beli sajátosság határozza meg. Az egyik az a körülmény,­ hogy mivel a kriminalisztika fejlő­dése mindig a természettudo­mányok különböző ágainak fejlődésére, újabb és újabb felfedezéseire épül, a bűnüldö­zés módszereinek tökéletesedé­sét mindvégig a természettudo­mányok fejlődésével összefüg­gésben tárgyalja. A másik pe­dig az a sajátosság, hogy a kriminalisztika fejlődését többnyire nagy feltűnést kel­tett bűnügyek tükrében mutat­ja be. Ismerteti, hogy egy-egy rejtélyes ügy nyomozása­-ho­gyan vitte előre a tudományt, egyes esetekben pedig azt, hogy a még nem eléggé fejlett tu­domány vagy a kutatók téve­dései hogyan hátráltatták az igazság kiderítését. A bűnügye­ket a szerző hiteles dokumen­tumok alapján dolgozta fel. Az első kötet a kriminalisz­tika négy alapvetően fontos problémakörével foglalkozott. Mind a négynek a fejlődése már a múlt században megin­dult és tökéletesedett is, így az ujjlenyomat útján történő személyazonosítás, a törvény­­széki orvostan, a toxikológia (törvényszéki méregtan) és a törvényszéki ballisztus'' (a lő­fegyverek és lövedékek tudo-­ mánya). A második kötet olyan problémákkal foglalkozik, amelyeknek tudományos vizs­gálata és gyakorlati alkalma­zása csak a XX. században kezdődött, de mind nagyobb és nagyobb szerepet töltenek be a kriminalisztikában. A kötet első része a vérnyo­mok, vérfoltok tudományos ku­tatásának, az úgynevezett tör­vényszéki szerológiának a fej­lődéstörténetét mutatja be. Az első ilyen vizsgálatokat 1904- ben Berlinben végezték egy, kilencéves iskoláslány, Lucie Berlin megölése és a gyilkosa utáni nyomozás kapcsán. Eb­ben az időben a tudomány még csak az emberi és állati vér megkülönböztetését­ ol­dotta meg, de már ez is a ter­mészettudományos krimina­lisztika nagy felfedezései közé tartozott. Ekkor még kevesen mertek gondolni a következő lépésre, nevezetesen annak ki­mutatására, hogy egy vérnyom egy bizonyos embertől és nem mástól származik, de lassan­ként a vérnyomok kutatása vi­lágszerte a kriminalisztika nélkülözhetetlen része lett. Századunk negyedik évti­zedében jutottak arra a fel­fedezésre, hogy az egyes em­berek testváladékai ugyan­­olyért' 'csoporttulajdonságok­­kal rendelkeznek, mint a vé­rük. A nyomismeret legjelen­tősebb vívmányai közé tarto­zott az a felfedezés, hogy a nyálból és más testváladékból (vérnyom nélkül is) megálla­pítható a vércsoport. E felfe­dezést 1939-ben Angliában használták fel először, amikor is egy gyilkossági ügyben a tetemen egy cigarettacsikket találtak, és az azon felfede­zett nyálmaradványokból si­került megállapítani, hogy­ aki szívta, az A vércsoporthoz tar­tozik. Egyéb bizonyítékok mel­lett az ügyész ezt­ is felhasz­nálta a vádlott ellen, akit az mentett meg, az elítéléstől, hogy abban az időben az an­gol esküdtek a tudományos bi­zonyításnak még minden faj­tájától idegenkedtek. Mégis új távlatok nyíltak, s négy év múlva 1943-ban első ízben si­került pusztán egy váladék­nyomból meghatározott vércso­port alapján beismerésre rá­venni egy tettest és rábizonyí­tani a bűntett elkövetését. Ez a bűnper New Yorkban folyt, áldozata és tettese egyaránt görög állampolgár volt. A kötet második része, a kriminalisztikai nyomtan fej­lődéstörténetét mutatja be.­Ez a tudomány a nyomokat vizs­gálja mindazokkal a kémiai, biológiai, fizikai és technikai eszközökkel, amelyeket a szá­zadforduló óta tartó tudomá­nyos és ipari fejlődés felhasz­nálásával alkalmaznak. A kanadai Bouchard-gyil­­kossági ügy keretében 1958- ban az atomtechnika is bevo­nult a kriminalisztikába. Az áldozat kezében egyetlen haj­szálat találtak, és ezt összeha­sonlították a feltételezett gyil­kos hajával. Kanadai atomtu­dósok ekkor alkalmazták elő­ször a neutronaktivációs el­méletet. Ez lehetővé teszi, hogy mindenfajta anyagban, így hajban is„ elenyésző csekély mennyiségű (a milligramm egymilliomod része) nyomele­meket is kimutassanak, így a XX. század katonai szempont­ból­ legfenyegetőbb, de techni­kailag legjelentősebb vívmá­nya, az atomenergia használ­hatóvá vált a kriminalisztika számára is. Dr. Tímár István Magyar Anjou Legendárium Hányatott sorsú, darabjaira hullt, s „szerteröppent” re­mekmű, a Magyar Anjou Le­gendárium gazdagon mintált kódexe született újjá töredé­keiből ebben a gyönyörű kö­tetben. Levárdy Ferenc har­mincesztendei szívós kutató- és rekonstruáló munkája nyo­mán, a Magyar Helikon gon­dozásában, Szántó Tibor ti­pográfiai tervei szerint. Meg­jelenése ilyenformán egyszer­re jelent tudományos szenzá­ciót, egy nagy igényű kutató­munka eredményeinek össze­foglalását , és igaz gyönyö­rűséget a szép könyv minden barátjának. Mindez nem lelkendezés. Ámbár az se volna szégyen, hisz nagyon nehéz, szinte le­hetetlen higgadtnak maradni, s hűvösen „méltatni” a „telje­­­­sítményt”, amikor — nincs kétség efelől — a magyar mű­vészettörténet egyik kiemel­kedő eredményét ismerheti meg, s a hazai könyvnyomta­tás egyik — évente ha szüle­tő — csúcsteljesítményét la­pozhatja az olvasó. Az Anjou Legendáriumot — említsük meg talán ezt első­nek — nem túl régen ismeri a nemzetközi kutatás: 1910-ig csöndesen lapult a Vatikáni Könyvtár polcán, s csak ek­kor említette meg (még min­dig nem művészettörténeti, nem tudományos, hanem val­lási, hagiografikus szempont­ból emelvén ki a homályból) Poncelet Albert Catalogus co­­dicum hagiographicorum Bib­­liothecae Vaticanae-ja. Az el­ső magyar kutató, Kari Lajos, ennek az említésnek a nyo­mán figyelt föl a — Vatikáni Legendárium-ként ismert és emlegetett — gazdagon mi­niált kódexre, amelynek ma­gyar eredetéről világosan árul­kodott tematikája, hiszen fes­tője „magyar szentek” életét — László, Imre és Gellért püspök cselekedeteit — is be­vonta gyönyörű „képregényei­nek” sorába. A művészettör­téneti feldolgozás azonban még­ mindig váratott magára: Genthon István biztatására és Dercsényi Dezső ösztönzésével 1941-ben látott neki Levárdy Ferenc. Az ő tollából jelent meg azután az első teljes igé­nyű hazai feldolgozás 1963- ban. Ám akkor már nem csu­pán a Vatikáni Legendárium­ról. Kiderült ugyanis, hogy a Vatikáni Könyvtár százhat miniált lapja csak egy töredé­ke a tulajdonképpeni műnek, az Anjou Legendáriumnak, amelynek további részei ma a Morgan-gyűjteményben, Amerikában, illetve a lenin­­grádi Ermitázsban vannak; egy töredéke — a feltehető kétszáz lapból körülbelül öt­ven — pedig ma még lappang, ha ugyan az idők során el nem pusztult. (Mindenesetre, ha megvannak, előkerülésük­höz nagy segítséget jelent az egykori kódex rekonstruált rendjébe állított, hiányait pontosan jelző, minden fellelt lapjáról hűséges­­reprodukció­val szolgáló mostani hason­más kiadás!) Levárdy Ferenc kutató­­munkája azonban nem csupán az egykori Legendárium re­konstruálását, szétszórt da­rabjainak föltalálását és egy­­befűzését tette lehetővé. Ki­kerekedett belőle a hányatott sorsú mű teljes története is. Megtudjuk: a legendáriumot minden bizonnyal Hertul mes­ter, Károly Róbert udvari fes­tője készítette a király meg­rendelésére András herceg számára, amikor az Itáliába utazott, hogy ott nevelkedjék a nápolyi királyi udvarban, s — ha eljön az ideje — átve­gye örökségét, az Anjou-ház itáliai trónját.­­ A történelem azonban más­ként alakult.­ Andrást, Nagy Lajos öccsét, felesége segítsé­gével megölték, s a magyar király több hadjáratot vezetett a Nápolyi Királyság­ ellen. Ezeknek során kerülhetett ha­za a Legendárium is Budára, hogy néhány évtized múltán Nagy Lajos lánya, Hedvig vi­­hesse magával Lengyelország­ba. A lengyel dinasztiák bir­tokában maradt ezután a kó­dex egészen 1630-ig, amikor Giovanni­ Battista Saluzzo genovai humanista kapta meg a végzett diplomáciai szolgá­­­­latok fejében. Saluzzo pedig — csöppet sem „humanista” módon — „megfelezte” a Le­gendáriumot Angelo Saluzzo nevű rokonával — s itt kez­dődött el a lapok „szertere­­pülése” a műkereskedelem csatornáin, mai őrzési, vagy lappangási helyeikre. Ez a „történelmi utazás”, il­letve az imént ismertetett fénysor azonban természete­sen csak egyik része Levárdy Ferenc kutatási eredményei­nek. Hiszen munkássága nyo­mán nyilvánvalóvá váltak az Anjou Legendárium művé­szettörténeti összefüggései is. Kiderült, hogy — miként a ta­nulmányból megtudjuk — Hertul mester műig , szoros kapcsolatban áll az európai miniatúra-művészet fejlődé­sének fő áramával. Stíluselőz­ményeit a bolognai miniatúra­­műhelyekben kell keresni: oda vezet a „nyomozás” min­den szála. S az is bizonyossá lett, hogy — bár a miniatúrák színvonala nem teljesen egyenletes — nincsen igazuk azoknak a kutatóknak, akik, mint Meta Harrsen, a wa­shingtoni Kongresszusi Könyv­tárban őrzött Kékes­i Biblia és a Morgan-gyűjteményben levő Legendárium-töredékek első elemzője, több miniátor­­nak tulajdonítják a Legendá­rium képsorait. A magyará­zat egyszerűbb: a bolognában tanult Hertul mester tudása, ízlése és ábrázoláskészsége fej­lődött a munka során! A Magyar Anjou Legendá­rium hasonmás-kötete azon­ban nemcsak tudományos té­ren­ jelent minden elismerést megérdemlő teljesítményt, ha­nem tipográfiai, nyomdai szempontból is kiemelkedő munka. Benne valóban újjá­született a darabokra szakadt szépséges kódex. A Magyar Helikon kötete nem akar „többnek látszani” a valóságosnál. Nem akar „ha­sonlítani” az elveszett, széj­jelszedett egykori műre. Hi­szen nem utánzat — hason­más. Reprodukció. S így töké­letes, tehető hozzá örömmel. Hála tervezője gondos munká­jának, s a Kossuth Nyomda igényességének: szép és jó könyv a Magyar Anjou Le­gendárium. Szépen szedett, gondosan tördelt, s hibátlanul nyomott a bevezetője és — ami ilyen esetekben a legfon­tosabb — hűségesek a repro­dukciói. Hibátlan rajtuk min­den árnyalat, minden szín, érezhető az eredeti festés ösz­­szes finomsága, a nemes arany, az égő vörös, a kék, a barna, a zöld, a fehér, a szür­ke teljes gazdagsága. Öröm­mel sorolhatja együttesüket féltett kincsei közé a legigé­nyesebb könyvbarát is. (horváth) A HÉT KÖNYVEI EURÓPA, KIADÓ: Edmundo Desnoes: Havannában egyedül Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomá­sok Eric Stanley Gardner: Az elbűvölő kísértet esete KOSSUTH KIADÓ: V. I. Lenin összes Művei 37. Viktor Majevszkij: A sajtó kulisz­­szái mögött KÖZGAZDASÁGI ÉS JOGI KIADÓ: Ravasz Károly—Kaminski György: A reklám kézikönyve MAGVETŐ KIADÓ: András László: Jelentések a Köz­pontnak Benedek Iván: Párizsi szalonok Czakó­ Gábor: Indulatos Jelentések Németh László: A kísérletező em­ber Pál Rita: Krumpli tánc MEDICINA KIADÓ: Dr. Benjámin Spock: Tinédzserek könyve MÓRA KIADÓ: Georgij Beregovoj: Egy űrhajós feljegyzései Arthur C. Clarke: 2001. Űrodisz­szeia (Kozmosz) Csokonai Vitéz Mihály: Műsorfü­zet Antoine de Satin—Exupéry: A kis herceg Galaktika-tudományos-fantaszti­­kus antológia Vologyimir Ladizsec: Gyi, lovam, gyi, nádparipám! Somogyi Tóth Sándor: A gyere­kek kétszer születnek R. L. Stevenson: A fekete nyíl Thury Zsuzsa: Az amerikai nagy­néni Jules Verne: Utazás a Föld közép­pontja felé MŰSZAKI KIADÓ: Műszaki fényképezés és filmezés B. Pistoulet—M. Savelli: Elektro­nikus eszközök fizikája Tamás György—Virágh Iván: Hasznos tanácsok a Zsigulihoz

Next