Magyar Nemzet, 1973. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-24 / 146. szám
KÖNYVESPOLC JEB Petőfi új fényképe Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I.Ez a könyv tudományos mű. Szerzője az MTA Irodalomtudományi Intézetének megbízásából és határozata alapján írta — és folytatja majd további két kötettel —, kezdetben mint egy kijelölt tudóscsoport tagja, utóbb mint egyetlen szerző. Erről a könyvről az irodalomtudománynak a szerzőhöz hasonlóan fölkészült kritikusainak kell elemző értékelést adniuk. Alighanem főleg tudományos és szakfolyóiratokban. . Miért főleg ott, esetleg csak ott? Ez a tudományos mű több oknál fogva ott is értékelendő, ahol egyébként a jóval nagyobb sugarú olvasóköröket tájékoztatja a kritika szépirodalmi művekről, esetleg csak jobb olvasnivalóról, tudományos könyvekről pedig csak akkor, ha azok ismeretterjesztő céllal íródtak. Ez a mű több szempontból is szuggesztív, szuggesztivitása által izgalmas, és amit szuggerál, azon oly jól és hasznosan lehet elgondolkozni, hogy jól lenne, ha minél többen olvasnák. Irodalomtudományi tartalmáról itt csak annyit, hogy egy hármas tagolású Petőfiéletrajz első része. A költő gyermek- és ifjúkora (1823— 1843), az életrajz hitelesnek tekinthető adatai szerint és pontosabban az 1823. január 1-én kezdődő és 1843. január 15-én záródó korszak. Az első időpontban a kiskőrösi evangélikus egyházi anyakönyvbe bejegyezték Stephanus Petrovics és Maria Hius Alexander névre keresztelt gyermekét, a másodikban még biztosan fellépett a debreceni színházban, hogy néhány még okkal föltehető további színpadi szereplése után február tizedike tájban útnak induljon Pestre, batyujában egy fakózöld füzettel. („E csomagban voltak Pönögei Kis Pál néven összes költeményei, saját kezűleg szépen leírva, egyes lapok , szélvonalakkal ellátva, külső táblája ékes betűkkel címezve. A negyedrétűleg összevarrt, s hüvelyk vastagságú füzetnek zöldes fakó színű s érdes papirosa szűk anyagi körülményt látszott elárulni.” így a kortárs emlékezése, amelyet lehetetlen nem idézni, noha itt elsősorban azért idézendő, hogy azt bizonyítsa: a pillanat korszakot zár le, a költő Petőfi előéletének drámai zárópillanata, íróilag kitűnően megválasztott tagoláspillanat, amely egy első kötetet is önmagában teljes művé avat.) S a tudományos tartalomról még annyit, hogy Fekete Sándor elsőként vállalkozik a Származásvita, a szülőhelyvita óriási anyagának rendezésére — talán végleges rendezésére —, elemzésére, diák- és katonakori életrajzi űrökbe és homályos pontokba beiktatott föltevések és szubjektív elképzelések bírálatára, valamint annak a kérdésnek a vizsgálatára, vajon „Rónay”, „Borostyán”, majd „Petőfi Sándor úr”, a székesfehérvári, kecskeméti, debreceni, az Érmelléken falazó súgó és vándorszínész valóban valamiféle tévpályára botolva töltötte-e el hányatott ifjúkorának mintegy másfél esztendejét? S tíz rövid vitafejezet egészíti ki az életrajzot — de ezek már azt sugallják, amiről itt szólni kell. Vitairat ez. A javából. A legjavából. Olyan, amelynek írója elismeri és megbecsüli a Petőfi-irodalom és Petőfi-életrajzkutatás, a Petőfi-ábrázolás tengernyi művének minden tárgyilagos adatát és minden reális valószínűsítését, megbecsüli és nagyra értékeli a tanulmánytengerből kiemelkedő nagy műveket — Ferenczi Zoltán, Hatvany Lajos, Illyés Gyula, Dienes András, Mezősi Károly könyveit —, de egyszerűen semmit sem fogad el ténynek, azai nem bizonyított tény, és szenvedélyes következetességgel nyilvánít hiteltelennek, jó értelemben veendő szubjektivitásnak, bírálandó pongyolaságnak, felületességnek mindent, ami egy bármilyen módon — bármilyen szép elfogultság nyomása alatt — idealizált Petőfi-képnek az adaléka. Nemes volt-e Petrovics István, cseléd-e Hruz Mária, „lutránus tót” volt-e Petőfi Sándor, vagy „felföldi”, vagy palóc? Kötötte-e Petőfit „nemesi osztályfegyelem”, megvetette-e azt a császári mundért, amelyet Sopronban, Grácban, Zágrábban viselt, míg obsittal ki nem szuperálták betegsége címén? Puszta becsvágy hajtotta-e a színpad felé, volt-e színészi tehetsége vagy sem, s homályos és kisiklásszerű szakasza-e az életének vándorszínész kora? Fekete Sándor ezeknek az eddig hol megkerült, hol elkerült, hol föltevésekkel megterhelt kérdéseknek a vizsgálatában nem ismer engedékenységet, nem érdekli az sem, vajon egy-egy föltevés megfelel-e annak a képnek, amely Petőfit, a magyar és európai költői lángelmét ábrázolja, és nem érdekli az sem, vajon írói tekintéllyel, kimagasló szellemi nagysággal száll-e pörbe — Hatvanyval, Illyéssel, Szerb Antallal —, egyesegyedül a tények érdeklik. A legszükségesebb, legkorszerűbb vitastílus ez: szenvedélyes perlés a tények határain belül, pör azért az igazságért, amely önmagában tündöklő, az illúziók fényesítő vegyszereit sem tűri, fényének ernyőzését sem. És tiszta ez a vitastílus, mert nem elégszik meg a különböző föltevések, Petőfi-pályakorrekciók, visszavetítések önmagukban való vizsgálatával, hanem minden alkalommal fölteszi a „cui prodest?’ -kérdést, minden alkalommal megállapítja, hogy nincs az a föltevés — sem pozitív, sem negatív —, amelynek elfogadása Petőfi Sándor nagyságának érdekében áll, és minden alkalommal kéznél van egy-egy villogó érvspádéja, amellyel akár a föltevők föltevési módszereinek logikus újraalkalmazásával bizonyítja, hogy a föltevés illogikus, szubjektív. Ez a vitázó mindent elutasít, ami nem objektív tény, vizsgálóbírói szigorúsággal választja ki a föltevések közül a valószínűsíthetőt, de azt is csak mint ilyet rögzíti, és ugyan miért? Mert a mi igazságaink kozmetikázhatatlanok, vitáink törekvése csak az lehet, hogy abszolút igazságokat érjünk el vagy közelítsünk meg, bármilyen áron, még a Petőfi Sándor élete fonalába fonott virágok, szalagok látszólag kegyeletien tépázása árán is. Az egyik ok, amiért el kell olvasni ezt a könyvet, ez a minden fejezetben és minden lábjegyzetben manifesztált szenvedélyes igazságkeresés. S hogy nemes volt-e Petőfi, vagy „lutránus tót”? S hogy tapintatosan hallgasson-e a tudomány arról, hogy imponált-e neki a katonai pálya, vagy utálta-e a mundért? Meg arról, hogy színésznek tehetségtelen volt-e, vagy mégsem? Petőfi Petőfi volt. Származott valakiktől, született valahol, volt eminens diák és rossz diák, volt földönfutó nyomorult, huszonegy év alatt félelmes nyomormélységeket járt meg — de Petőfi volt. Az ő életrajza is, ,az ő káderjellemzése is az, amit ő tett, ő megvalósított: a magyar népköltő és a világforradalmár a megvalósítás, minden más csak tisztességgel összegyűjtendő adalék. Petőfinek nem szép, nem hősi ábrázolata az a ma már közismert rekonstruált daguerrotipia, amely hitelesen ábrázolja. De a kép hitelessége lenyűgöző. Rekonstruálni kellett azt a képet: azt kell ismerni, mert abból derül ki, hogy Petőfi zsenialitásában nincs póz. S most igen jó és igen szükséges, ha az irodalomtudomány is elkészíti az objektív, az igazság objektívjával fényképezett Petőfi-képet, az élettérképet. Amely mellett még szebb lesz, ami a korábbi művekben hitvallás a nép költészete mellett, hűség a plebejus világforradalmárhoz. (Akadémiai Kiadó.) Bor Ambrus Miklósovits László illusztrációja Iwaszkiewicz Mater Johannájához. A mű hamarosan megjelenik az Európa Könyvkiadó gondozásában. A detektívek órája Jürgen Thorwald könyve A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Minerva sorozatában jelent meg Jürgen Thorwald A detektívek órája című munkájának második kötete. A két kötet együtt kísérlet a modern kriminalisztika közérthető, tudományosan megalapozott fejlődéstörténetének megírására. Jürgen Thorwald művének felépítését két módszerbeli sajátosság határozza meg. Az egyik az a körülmény, hogy mivel a kriminalisztika fejlődése mindig a természettudományok különböző ágainak fejlődésére, újabb és újabb felfedezéseire épül, a bűnüldözés módszereinek tökéletesedését mindvégig a természettudományok fejlődésével összefüggésben tárgyalja. A másik pedig az a sajátosság, hogy a kriminalisztika fejlődését többnyire nagy feltűnést keltett bűnügyek tükrében mutatja be. Ismerteti, hogy egy-egy rejtélyes ügy nyomozása-hogyan vitte előre a tudományt, egyes esetekben pedig azt, hogy a még nem eléggé fejlett tudomány vagy a kutatók tévedései hogyan hátráltatták az igazság kiderítését. A bűnügyeket a szerző hiteles dokumentumok alapján dolgozta fel. Az első kötet a kriminalisztika négy alapvetően fontos problémakörével foglalkozott. Mind a négynek a fejlődése már a múlt században megindult és tökéletesedett is, így az ujjlenyomat útján történő személyazonosítás, a törvényszéki orvostan, a toxikológia (törvényszéki méregtan) és a törvényszéki ballisztus'' (a lőfegyverek és lövedékek tudo- mánya). A második kötet olyan problémákkal foglalkozik, amelyeknek tudományos vizsgálata és gyakorlati alkalmazása csak a XX. században kezdődött, de mind nagyobb és nagyobb szerepet töltenek be a kriminalisztikában. A kötet első része a vérnyomok, vérfoltok tudományos kutatásának, az úgynevezett törvényszéki szerológiának a fejlődéstörténetét mutatja be. Az első ilyen vizsgálatokat 1904- ben Berlinben végezték egy, kilencéves iskoláslány, Lucie Berlin megölése és a gyilkosa utáni nyomozás kapcsán. Ebben az időben a tudomány még csak az emberi és állati vér megkülönböztetését oldotta meg, de már ez is a természettudományos kriminalisztika nagy felfedezései közé tartozott. Ekkor még kevesen mertek gondolni a következő lépésre, nevezetesen annak kimutatására, hogy egy vérnyom egy bizonyos embertől és nem mástól származik, de lassanként a vérnyomok kutatása világszerte a kriminalisztika nélkülözhetetlen része lett. Századunk negyedik évtizedében jutottak arra a felfedezésre, hogy az egyes emberek testváladékai ugyanolyért' 'csoporttulajdonságokkal rendelkeznek, mint a vérük. A nyomismeret legjelentősebb vívmányai közé tartozott az a felfedezés, hogy a nyálból és más testváladékból (vérnyom nélkül is) megállapítható a vércsoport. E felfedezést 1939-ben Angliában használták fel először, amikor is egy gyilkossági ügyben a tetemen egy cigarettacsikket találtak, és az azon felfedezett nyálmaradványokból sikerült megállapítani, hogy aki szívta, az A vércsoporthoz tartozik. Egyéb bizonyítékok mellett az ügyész ezt is felhasználta a vádlott ellen, akit az mentett meg, az elítéléstől, hogy abban az időben az angol esküdtek a tudományos bizonyításnak még minden fajtájától idegenkedtek. Mégis új távlatok nyíltak, s négy év múlva 1943-ban első ízben sikerült pusztán egy váladéknyomból meghatározott vércsoport alapján beismerésre rávenni egy tettest és rábizonyítani a bűntett elkövetését. Ez a bűnper New Yorkban folyt, áldozata és tettese egyaránt görög állampolgár volt. A kötet második része, a kriminalisztikai nyomtan fejlődéstörténetét mutatja be.Ez a tudomány a nyomokat vizsgálja mindazokkal a kémiai, biológiai, fizikai és technikai eszközökkel, amelyeket a századforduló óta tartó tudományos és ipari fejlődés felhasználásával alkalmaznak. A kanadai Bouchard-gyilkossági ügy keretében 1958- ban az atomtechnika is bevonult a kriminalisztikába. Az áldozat kezében egyetlen hajszálat találtak, és ezt összehasonlították a feltételezett gyilkos hajával. Kanadai atomtudósok ekkor alkalmazták először a neutronaktivációs elméletet. Ez lehetővé teszi, hogy mindenfajta anyagban, így hajban is„ elenyésző csekély mennyiségű (a milligramm egymilliomod része) nyomelemeket is kimutassanak, így a XX. század katonai szempontból legfenyegetőbb, de technikailag legjelentősebb vívmánya, az atomenergia használhatóvá vált a kriminalisztika számára is. Dr. Tímár István Magyar Anjou Legendárium Hányatott sorsú, darabjaira hullt, s „szerteröppent” remekmű, a Magyar Anjou Legendárium gazdagon mintált kódexe született újjá töredékeiből ebben a gyönyörű kötetben. Levárdy Ferenc harmincesztendei szívós kutató- és rekonstruáló munkája nyomán, a Magyar Helikon gondozásában, Szántó Tibor tipográfiai tervei szerint. Megjelenése ilyenformán egyszerre jelent tudományos szenzációt, egy nagy igényű kutatómunka eredményeinek összefoglalását , és igaz gyönyörűséget a szép könyv minden barátjának. Mindez nem lelkendezés. Ámbár az se volna szégyen, hisz nagyon nehéz, szinte lehetetlen higgadtnak maradni, s hűvösen „méltatni” a „teljesítményt”, amikor — nincs kétség efelől — a magyar művészettörténet egyik kiemelkedő eredményét ismerheti meg, s a hazai könyvnyomtatás egyik — évente ha születő — csúcsteljesítményét lapozhatja az olvasó. Az Anjou Legendáriumot — említsük meg talán ezt elsőnek — nem túl régen ismeri a nemzetközi kutatás: 1910-ig csöndesen lapult a Vatikáni Könyvtár polcán, s csak ekkor említette meg (még mindig nem művészettörténeti, nem tudományos, hanem vallási, hagiografikus szempontból emelvén ki a homályból) Poncelet Albert Catalogus codicum hagiographicorum Bibliothecae Vaticanae-ja. Az első magyar kutató, Kari Lajos, ennek az említésnek a nyomán figyelt föl a — Vatikáni Legendárium-ként ismert és emlegetett — gazdagon miniált kódexre, amelynek magyar eredetéről világosan árulkodott tematikája, hiszen festője „magyar szentek” életét — László, Imre és Gellért püspök cselekedeteit — is bevonta gyönyörű „képregényeinek” sorába. A művészettörténeti feldolgozás azonban még mindig váratott magára: Genthon István biztatására és Dercsényi Dezső ösztönzésével 1941-ben látott neki Levárdy Ferenc. Az ő tollából jelent meg azután az első teljes igényű hazai feldolgozás 1963- ban. Ám akkor már nem csupán a Vatikáni Legendáriumról. Kiderült ugyanis, hogy a Vatikáni Könyvtár százhat miniált lapja csak egy töredéke a tulajdonképpeni műnek, az Anjou Legendáriumnak, amelynek további részei ma a Morgan-gyűjteményben, Amerikában, illetve a leningrádi Ermitázsban vannak; egy töredéke — a feltehető kétszáz lapból körülbelül ötven — pedig ma még lappang, ha ugyan az idők során el nem pusztult. (Mindenesetre, ha megvannak, előkerülésükhöz nagy segítséget jelent az egykori kódex rekonstruált rendjébe állított, hiányait pontosan jelző, minden fellelt lapjáról hűségesreprodukcióval szolgáló mostani hasonmás kiadás!) Levárdy Ferenc kutatómunkája azonban nem csupán az egykori Legendárium rekonstruálását, szétszórt darabjainak föltalálását és egybefűzését tette lehetővé. Kikerekedett belőle a hányatott sorsú mű teljes története is. Megtudjuk: a legendáriumot minden bizonnyal Hertul mester, Károly Róbert udvari festője készítette a király megrendelésére András herceg számára, amikor az Itáliába utazott, hogy ott nevelkedjék a nápolyi királyi udvarban, s — ha eljön az ideje — átvegye örökségét, az Anjou-ház itáliai trónját. A történelem azonban másként alakult. Andrást, Nagy Lajos öccsét, felesége segítségével megölték, s a magyar király több hadjáratot vezetett a Nápolyi Királyság ellen. Ezeknek során kerülhetett haza a Legendárium is Budára, hogy néhány évtized múltán Nagy Lajos lánya, Hedvig vihesse magával Lengyelországba. A lengyel dinasztiák birtokában maradt ezután a kódex egészen 1630-ig, amikor Giovanni Battista Saluzzo genovai humanista kapta meg a végzett diplomáciai szolgálatok fejében. Saluzzo pedig — csöppet sem „humanista” módon — „megfelezte” a Legendáriumot Angelo Saluzzo nevű rokonával — s itt kezdődött el a lapok „szerterepülése” a műkereskedelem csatornáin, mai őrzési, vagy lappangási helyeikre. Ez a „történelmi utazás”, illetve az imént ismertetett fénysor azonban természetesen csak egyik része Levárdy Ferenc kutatási eredményeinek. Hiszen munkássága nyomán nyilvánvalóvá váltak az Anjou Legendárium művészettörténeti összefüggései is. Kiderült, hogy — miként a tanulmányból megtudjuk — Hertul mester műig , szoros kapcsolatban áll az európai miniatúra-művészet fejlődésének fő áramával. Stíluselőzményeit a bolognai miniatúraműhelyekben kell keresni: oda vezet a „nyomozás” minden szála. S az is bizonyossá lett, hogy — bár a miniatúrák színvonala nem teljesen egyenletes — nincsen igazuk azoknak a kutatóknak, akik, mint Meta Harrsen, a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban őrzött Kékesi Biblia és a Morgan-gyűjteményben levő Legendárium-töredékek első elemzője, több miniátornak tulajdonítják a Legendárium képsorait. A magyarázat egyszerűbb: a bolognában tanult Hertul mester tudása, ízlése és ábrázoláskészsége fejlődött a munka során! A Magyar Anjou Legendárium hasonmás-kötete azonban nemcsak tudományos téren jelent minden elismerést megérdemlő teljesítményt, hanem tipográfiai, nyomdai szempontból is kiemelkedő munka. Benne valóban újjászületett a darabokra szakadt szépséges kódex. A Magyar Helikon kötete nem akar „többnek látszani” a valóságosnál. Nem akar „hasonlítani” az elveszett, széjjelszedett egykori műre. Hiszen nem utánzat — hasonmás. Reprodukció. S így tökéletes, tehető hozzá örömmel. Hála tervezője gondos munkájának, s a Kossuth Nyomda igényességének: szép és jó könyv a Magyar Anjou Legendárium. Szépen szedett, gondosan tördelt, s hibátlanul nyomott a bevezetője és — ami ilyen esetekben a legfontosabb — hűségesek a reprodukciói. Hibátlan rajtuk minden árnyalat, minden szín, érezhető az eredeti festés öszszes finomsága, a nemes arany, az égő vörös, a kék, a barna, a zöld, a fehér, a szürke teljes gazdagsága. Örömmel sorolhatja együttesüket féltett kincsei közé a legigényesebb könyvbarát is. (horváth) A HÉT KÖNYVEI EURÓPA, KIADÓ: Edmundo Desnoes: Havannában egyedül Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomások Eric Stanley Gardner: Az elbűvölő kísértet esete KOSSUTH KIADÓ: V. I. Lenin összes Művei 37. Viktor Majevszkij: A sajtó kuliszszái mögött KÖZGAZDASÁGI ÉS JOGI KIADÓ: Ravasz Károly—Kaminski György: A reklám kézikönyve MAGVETŐ KIADÓ: András László: Jelentések a Központnak Benedek Iván: Párizsi szalonok Czakó Gábor: Indulatos Jelentések Németh László: A kísérletező ember Pál Rita: Krumpli tánc MEDICINA KIADÓ: Dr. Benjámin Spock: Tinédzserek könyve MÓRA KIADÓ: Georgij Beregovoj: Egy űrhajós feljegyzései Arthur C. Clarke: 2001. Űrodiszszeia (Kozmosz) Csokonai Vitéz Mihály: Műsorfüzet Antoine de Satin—Exupéry: A kis herceg Galaktika-tudományos-fantasztikus antológia Vologyimir Ladizsec: Gyi, lovam, gyi, nádparipám! Somogyi Tóth Sándor: A gyerekek kétszer születnek R. L. Stevenson: A fekete nyíl Thury Zsuzsa: Az amerikai nagynéni Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé MŰSZAKI KIADÓ: Műszaki fényképezés és filmezés B. Pistoulet—M. Savelli: Elektronikus eszközök fizikája Tamás György—Virágh Iván: Hasznos tanácsok a Zsigulihoz