Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-28 / 228. szám
Magar Nemzet A dokumentarismus demok ra tism Kamerával a kézben száguldozott az események színhelyei között 1968 forrongó Párizsában Jean-Luc Godard, hogy filmszalagra rögzítse a legvalódibb, legforradalmibb valóságot. A kezdetben az „amerikai mozi”-ért rajongó, majd a francia új hullám hátán önálló filmhez jutott Godard ugyanis ráébredt arra, hogy a film a valóságnak milyen döbbenetes dokumentuma. „A film nem más, mint percenként huszonnégyszeres igazság” — hirdette, s túlzó indulatai elvetették később egészen addig, hogy úgy találta: nem is szükséges a rendezői beavatkozás, a lefilmezett valóság önmagában is elegendő. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején jelentkezett magyar dokumentarista filmiskola tagjai közül kevesek vallják Jean-Luc Godard-t eszmei atyjuknak, de tagadhatatlan, hogy eredményeikben és a filmeket övező eszmerendszerben felismerhetők godard-i hatások is. Ezeket az eredményeket elismerendő, tartotta kollokviumát a héten épp Budapesten a FIPRESCI, a filmkritikusok nemzetközi szövetsége, s tűzte napirendjére — a magyar dokumentarista irányzat filmjeit választva illusztrációképpen a vitához — a dokumentum és fikció filmbéli helyének kérdését. Többen el is mondták e tanácskozáson, hogy már a filmtörténet klasszikusai is használtak dokumentarista megoldásokat a század húszas-harmincas éveiben, de igazi harci fegyverré Magyarországon lett, magával hozta a közelebb hajolást a hétköznapokhoz, amolyan Arany János-i — „Jelennek i, ki a jelenben él” — szellemben. Mérhetetlenül fontosakká lettek ezekben a kezdeti filmekben — a Jutalomosztásban, a Fagyöngyökben, a Filmregényben — az életünk minőségét meghatározó, apró, hétköznapi jelenségek, amelyekből az egész kép is előhívható volt. A magyar dokumentarizmus — amely mára már, a kényszerű fejlődés során egyfajta pszeudo-dokumentarizmussá, fikcióval keveredő dokumentarizmussá lett — vállalta azt is, hogy az igazi dramaturgia nélküli, megszerkesztetten valóságot amúgy nyersen, a folyamatok valódi ritmustalanságát is érzékeltetve rögzítse filmszalagra. Következett ez — hangsúlyozták külföldi kritikusok is a budapesti tanácskozáson — a valósághoz való mind teljesebb ragaszkodásból, de jelezte egyúttal a zsákutcát is, amelybe a dokumentarizmus akkor futna bele, ha nem venné fel fegyvertárába a fikciós megoldásokat. Kényszerű és törvényszerű volt e továbblépés, de fejlődést hozott a bizonyság ra a fikció és dokumentum „keveredésével” elkészült Családi tűzfészek, Cséplő Gyuri, Békeidő vagy a Harcmodor —, s nem pedig hanyatlást. A magyar dokumentarista iskola egy nagyon jelentős vonását azonban nem világította meg a budapesti FIPRESCI-tanácskozás. E filmkészítési módszer szakított ugyanis a filmezés korábbi arisztokratizmusával. A dokumentaristák nem hiszik a titkok felkent tudóinak a rendezőt, az írót, a dramaturgot, nyitottak az élet iránt, s hagyják, hogy a történet szereplőiül kiválasztott amatőrök — élettapasztalataik, tudásuk, élményeik alapján — formálják, alakítsák a történetet. A filmkészítés folyamatába ezzel valamiféle sajátos filmdemokratizmus lépett, mert csak ez garantálhatja igazán azt, hogy a film az igazat mondja, s ne csak a valódit. Godard is gondolt már erre a hatvanas évek végén. A provokáló film című tanulmányában ki is fejtette: „írás közben csak egy valaki tarthatja a tollat, mert hiába tartanák negyvenen, semmit se sikerülne leírni. A felvevőgépbe se nézhetnek negyvenen, hanem csak egy valaki. Az viszont mégis nagyon szép lenne, ha a forgatás előtt ez a negyven ember megvitatná a dolgokat...” E demokratizmus valósult meg a magyar dokumentarista módszerben, s eredményez vitára, eltöprengésre mindig ingerlő filmeket. V. P. Egy narholtdílas útikönyv fejezetei A Szent Antilla tó vize bársonyos és nem annyira hideg, mint amilyennek a közhit tartja, a hegyeken pedig, amelyek közé jókedvében csöppentette az Istert, egyenes derékkal állnak égnek a fenyők, mintha parancsuk volna a magányos kicsi lány őrzésére, a csend és a háborítatlanság szavatolására. A parton nincsenek kabinok, a megmártózni szándékozó bokor mögé kucorodva cseréli fürdőnadrágra a gatyáját, ha azonban beúszik a tó közepére minden kényelmetlenségért kárpótolja az az ujjongás, amely ott bent úrrá lesz a lelkén. Tarquiniában, a Rómától körülbelül 100 kilométerre fekvő ősi etruszk városban, ahol az embernek a síremlékeken elfekvő kőasszonyoktól, ezektől az életük legjellemzőbb mosolyával évezredeken át tündöklő halhatatlan lényektől alkalma van megtanulni, hogy a halál mennyire az élet szerves része, van egy kis zegzugos, szűk középkori utca. S ebben az utcában egy hentesmester, aki hetente legalább egyszer nyársra húz és azon meg is süt egy jókora malacot. Állványostul, nyársastul együtt teszi ki az utcára és ott méri szét. A helybeliek sorba állnak, mert nemcsak a ropogósra sült malachúsból, hanem az ősi szokás öröméből is kívánnak részesedni. Tőserdő Lakitelek mellett van a Holt-Tisza partján, ősi táj. Honfoglaló apáink léptethettek bele ilyenforma zsombékos-szittyós vízi világokba, mocsárerdőkbe annak idején kistermetű mokány lovak hátán, s manapság, amikor nyári vasárnapokon, ünnepeken az autós kirándulók elözönlik a vidéket és megtöltik a parkolóhelyeket, meg a durván ácsolt nagy pajta-vendéglőket és némi áhítattal eszik a birkagulyást s kora délutánra már a bandák is előkerültek és húzzák elszántan, úgyszólván egyszerre élvezhető a magyar honfoglalás minden áldása. Rouenban, a kőfaragás mesterművének tartott székesegyházáról is híres francia városban, ahová szabad bejárásuk van már az Atlantióceán szeleinek és féllangyos esőinek, a főútvonaltól jobbra egy pindurka kis téren, amelyiken a távolsági buszok csak üggyel-bajjal tudnak kikötés után megfordulni, van egy kis szálloda, s ennek a tulajdonosa magától értetődő mosolygós kedvességgel üget át a szomszédos pékhez, boltoshoz, hogy friss anyagból tálalhassa egy-két szem vendége elé a szoba árába beleértett reggelit. Egyszerű nyájasságával eltéphetetlen kötelekkel köti össze saját személyét, kis egyemeletes szállodáját, előfüggönyös városát a világ meszszi tájairól betoppant vendégeinek emlékezetével, s éleszti azt a már kihunyófélben levő tüzet, amelyik a vándorlás ősi tüze, s amelyiket azelőtt ott gyújtották meg, ahol befogadták valaki úti embert és le is ültették mellé. Varsóban, az Óváros főterén van egy kis múzeum, a Varsó történetét őrző múzeum, ahol kérésre vetítéseket is tartanak, kellő számú jelentkező esetén kívánság szerinti nyelvű kísérőszöveggel vetítik le a varsói felkelés dokumentumfilmjét, s mindig akad a nézők között érzékeny lelkű turista, aki nem bírja elviselni és nézni a sok halált, az iszonyatos mértékű szenvedéseket, a heroizmus egekbe csapó lángjait és kimegy a térre még mielőtt a film az ugyancsak gigászi méretű újjáépítési fejezetéhez érkeznék, s megáll ott azon a helyen, amelyikhez kiégett, majd újjáépített házaival a filmen is találkozhatott volna már, s mire a többiek is kitámolyognak sűrű sóhajok közben, ő már meg is vette a tér számtalan művészétől vagy mesteremberétől a rátukmált műtárgyat, csecsebecsét. Aztán pedig, mivel neki már az is van, képeslapot kezd köröztetni csoportja tagjai között. A képeslap az ódon hangulatú szép teret ábrázolja, csak éppen az nincs ráírva, amiről ezek a falak beszélnek, ezzel a múzeumi háttérrel, hogy az élet legyőzhetetlen. Ilyen utcai művésztelep aztán például Rómában is van több is, s ezek közül az egyik legelevenebb a Spanyol lépcső. Ez is a szix téma természetesen a maga bordó, fehér, piros virágcsodáival, de ez mégis elsősorban a világ ifjúságának nemzetközi találkozó helye, nemcsak azért, mert a nézelődő áradatban minden lehetséges emberi bőrszín képviselve van, hanem mert a kiállító művészek közt is ugyanúgy. Ifjú arab kézműves bőrt ver, táskát árul az olasz, szegecsel valamit a néger, ám egyszer egy áprilisi vasárnap délelőttön mégis egy apjával, anyjával sétálgató japán csöppség, egy négy-öt éves kisfiú keltette a legnagyobb meglepetést. A kisfiú olyan csodaszép volt, hogy még a fényképezőgépükkel elfoglalt turisták is észrevették, s oda hagyták volna érte az otthon majd színes dián is mutogatható világcsodát, hogy lencsevégre kaphassák, a fiúcska azonban éppen olyan virgonc volt, mint amilyen csodaszép és minduntalan kisiklott a Leicák, Minolták, Hasselbladok látómezejéből. Lehetne mindez egy színes, eleven útikönyv egy-egy fejezete? Meg lehetne ezt írni regényes formában? Sajnos nem. Igaz ugyan, hogy a különféle utazási vállalatoknál támogatásra találna, igaz ugyan, hogy a nagyközönség is talán szívesen olvasná, hiszen a nagyközönség szereti a kellemes, békés úti élményeket, a saját magáét is, meg a mások által megélteket is, az az agy azonban, amelyik ezeket az élményeket elraktározta, az a szem, amelyik ezeket a tájakat és városrészeket látta, látott mást is, és elraktározott más élményeket is. Újságot is olvasott, rádiót is hallgatott és a tévéhíradót is meg-megnézte, ezt a tüzért felrűzni pedig csak akkor volna képes, ha újságot közben nem olvasott volna, rádióhíreket nem hallgatott volna, s ha nem látta volna egyidejűleg és nyomban azt a sok borzalmat és vad esztelenséget is, amely mindig és mindenkor túlharsogta, befüstölte, elrondította és érvénytelenítette a világnak ezt a nyájas, tiszta, békés orcáját. Róma nemcsak a riadókocsik szüntelen vijjogásától volt elviselhetetlen azon a vasárnapon is, de este például a Főposta hatalmas üvegtáblái mögé felállított televíziókon az amerikaiak balul sikerült iráni rajtaütésének hírét és kommentálását nézhette az ember, meg az összecsődült olaszok arcán a félelmet: világháború? Akármilyen csendes, békés ősi tájon jár is az ember, fegyverropogást mindenütt hallani. De még, ha azt éppen nem is, az emberi szenvedés, a kiszolgáltatottság mindig és mindenütt kidugja a fejét az ősi kapualjak alól, egy-egy jajszót mindig odaröpít a szél, s hiába keltél ki megifjodva a hús, tiszta tóból, ha odafent az országútnál egy elrebbenő asszonyra találsz, aki azt az autóbuszt simogatja, amellyel ideérkeztél, s amelyre egy kerek embléma van festve a Petőfi Színház, Veszprém. Nyem, ezt az útikönyvet saj- nos nem lehet megírni, pedig de nagy kedvem volna rá. Ha meg tudnám írni, még talán azt a következtetést is el tudnám hessegetni magamtól, aminek levonására így szó szerint rá vagyok kényszerítve, hogy tudniillik a világgal tényleg valami nincs rendben. Csurka István A pákozdi győzelem napján Százharminckét esztendeje immár, hogy Petőfi Sándor versbe öntötte ujjongó örömét, s így lelkendezett: „Fut Bécs felé Jellasics a gyáva, / Seregenek seregünk nyomába”. Pákozd 1848. szeptember 29-e azóta is dicső emléke, büszkesége hazánknak, néphadseregünknek. Pedig az előzmények ismeretében váratlan volt a győzelem a Pákozd-Sukoró közötti dombon. 1848. június 11-én Kossuth Lajos ugyan pátosszal teli szavakkal borul le a „nemzet nagysága előtt”, amikor a magyar országgyűlés megszavazza a nemzeti hadsereg felállításához szükséges pénzt, de a magyar kormány még augusztusban is — ismerve erejét, pontosabban csapatai gyengeségét — a kiegyezést keresi a bécsi udvarral. A pákozdi sereg mégis fényes győzelmet arat. Jellasics megszegve a háromnapos tűzszünetre vonatkozó egyezséget — seregével elmenekül. A forradalmak utáni „csendes Európában” esett át az önálló magyar honvédsereg a tűzkeresztségen. Ilyenkor szeptember végén gyakorta idézzük fel a százharminckét esztendővel ezelőtti napokat. A múlt haladó katonai hagyományait a magyar néphadsereg alakulatainál, a munkásőrségnél, a határőrségnél, a rendőrségnél következetesen ápolják, s hagyomány az is, hogy éppen ezen a napon tüntetik ki azokat, akik élenjártak a szolgálatban — ezzel is emelve az emlékezés ünnepélyességét. És ilyenkor, szeptember végén önkéntelenül adódik a kérdés, mai néphadseregünk tisztjei, tiszthelyettesei, sorkatonái, a többi fegyveres testület tagjai vajon ugyanúgy helyt állnának-e, mint 1848-as elődeik. Példák sokaságát lehetne felhozni arra, hogy amikor szükség van rá, megbirkóznak mindenfajta feladattal. Ezt mutatják kiképzési eredményeik, ezt támasztja alá harckészültségük színvonala. S ahol szükség van rá, segítenek az építőmunkában, betakarításban, ott vannak a nagyberuházások létesítésénél. Fegyveres testületeink szervezettségéről, fegyelméről, helytállásáról a legutóbbi árvíz idején is fogalmat alkothatott az ország, hiszen percnyi késedelem nélkül érkeztek meg az alakulatok a gátakra, menteni embert, értéket. Nem titok: a sorkatonai szolgálat embert próbáló két év. De aki él a néphadseregben adódó lehetőségekkel, az testileg, szellemileg gyarapodva, rengeteg tapasztalatot, tudást felhalmozva kerül vissza a polgári életbe. S a leszerelés után néhány évvel a sorkatonaság évei megszépülnek, s egyre gyakoribbá válnak az efféle kijelentések. ..a katonaságnál lettem ember”. S nem kevesen a katonás rend közepette ismerték meg először az egymásrautaltság szükségét. Vagy ami szintén hasznukra válhat életpályájuk során: a közösségben élés élményét és kötelmeit. m. g. KLIMAX — Született páciens vagy, drágám ... (Vasvári Anna rajza) Hidak MENNYIT ÍRTAK már a pesti hidakról, magyarul és idegen nyelveken — nehéz volna megmondani, mindenesetre terjedelmes mű lenne a monográfia, amelyet a pesti hidaknak szentelne egy tudós kutató. Annyi azonban biztos, hogy a hídkrónika legutolsó fejezete az az előadás lenne, amely ebben a hónapban hangzott el Bécsben, a Nemzetközi Híd és Szerkezeti Mérnökök Egyesületének világkongresszusán holland, angol, francia, osztrák, nyugatnémet, olasz, japán és amerikai előadások mellett a „Budapesti Duna-hidak felújítása” címmel. Az előadás azt foglalhatta össze, amit erről a témáról az elmúlt évtizedekben írtunk és írtak szakírók és egyszerű újságírók, akiket megérintett és megragadott az a vállalkozás, amelyet a pesti hidak felújítása jelentett. Nem tudom pontosan, mit tartalmazott az előadás, amelyet az előkelő nemzetközi társaság meghallgatott Bécsben, valószínűleg a műszaki adatok voltak túlsúlyban, hiszen egy szakmai mérnökegyesület világkongresszusa volt a hallgatóság, annál nagyobb a megtiszteltetés, a figyelem, amely a magyar előadásnak szólt. Nekünk, magyaroknak és a nagy nemzeti körön belül pestieknek sokkal többet jelent az a tény, hogy hidaink állnak és néhány év óta egy nagyszabású program keretében megújhodnak. A magam részéről azzal a vallomással is tartozom, hogy a pesti hidak sorsa szívügyem volt attól a perctől kezdve, hogy a szemem láttára roskadt a Dunába a Margit-híd azon az őszi napon, amikor még minden szorongásunk ellenére is bíztunk a hidak megmaradásában. Nem maradtak meg, de újjászülettek, teljes egészükben, vagy vonásaikban megváltoztak, számuk nem szaporodott és belátható időn belül nem is lesz több hidunk, de ami van, azzal egy nagyszerű kísérlet zajlik, amely méreteivel és minőségével felkeltette a nemzetközi mérnökegyesület érdeklődését A háborút követő első felújítások hősies rohammunkája már a múlté, van egy nemzedék, amely már nem is emlékezik a jeges Duna fölé vert Kossuth-hídra, amelyet elbontottunk, amikor már nem volt rá szükség, helyét már csak emléktábla jelzi. Az őrült rombolás után sorra helyreálltak a hidak, növekedett a közlekedés áramlása a két part között, s az első vihar az Erzsébet-híd körül tört ki. Néhai Sávoly Pál, a Hídiroda főmérnöke, aki a két világháború között úgyszólván minden kontinensen épített hidat, csak itthon nem s a felszabadulás után hazatért, mert itthon szükség volt hídépítőkre — kemény küzdelmet vívott a nosztalgia képviselőivel az új Erzsébethídért. SENKI SEM HITTE, hogy az új Erzsébet-híd olyan tüneményes gyorsasággal és olyan mélyen beleágyazódik a nemzeti köztudatba, mint történt. Még jóval az avatás mámoros napja előtt „átmentem” az Erzsébet-hídon, afféle régivágású hírlapírói bravúroskodásból a főmérnök engedelmével. Sávoly Pál mosolygó egykedvűséggel vette tudomásul kérésemet, hívott egy rohamcsónakot és ávitetett Pestről Budára, ott egy köpcös hídmérnök gondjaira bíztak, aki elkísért a hídig, rámutatott a szélben lengedező szerelőszőnyegre — afféle vastag drótháló volt — és intett, hogy induljak. Ez a feledhetetlen utazás beoltott a hidak iránt érzett érzelmes érdeklődéssel. Szeptember végi őszi nap volt akkor is, felhőtlen és szelíd ragyogás öntötte el a Duna medrét. Felkapaszkodtam az első pilon csúcsáig, már könyökig míniumvörösen s onnan lenéztem a Szabadság-hídra, amely apró játékhídnak tetszett. A Duna lassú, őszies sodrása ellenében kis vontató pöfögött felfelé, dereglyét húzott, amely gyümölccsel volt színültig megrakva. Arra gondoltam, hogy a Szabadság-híd milyen kicsiny, ám egyszerre eszembe jutott, hogy álltam egyszer — még a háború előtt — az akkor még Ferenc József nevét viselő hídon s arra vártam, hogy a tűzoltók levegyék a Turulról az esedékes öngyilkosjelöltet sovány szenzációnak, s akkor arra gondoltam, milyen iszonyú magasan van az az öntöttvas Turulmadár. Évek teltek el, amikor elkezdődött a Margit-híd és a Mártírok útja átépítése. Újszerű vállalkozást hirdettek a híradások s én belerokkanva egy súlyos balesetbe, írni kezdtem a hídépítés-hídápolás krónikáját, mert közel volt, kézre esett s különösebb fáradtság nélkül elérhettem a terepet. Itt már nemcsak a hídtest felújításáról volt szó, hanem egy egész városnegyed gerincét alkotó útvonalról, a néhai országútról, amelyen valamikor az alföldi hízott ökrüket hajtották az osztrák vásárokra, s Magyarországon olyan dúsak voltak a legelők, hogy a lábon „exportált” hízott marha súlyveszteség nélkül érkezett Bécsbe. A MARGIT-HÍD és a Mártírok útja volt az erőpróba. Több tucat vállalat dolgozott egy kéz irányítása alatt, megvetve egy új módszer iskoláját elsősorban a szervezés terén, mert előrelátó megfontoltsággal ütemezték be a munkálatokat, s az építésvezetőség úgyszólván mindent egy lapra tett fel. Voltak időszakai ennek az óriási vállalkozásnak, amely időszakokban senki sem bízott a sikerben, legfeljebb egy férfi, fenn a Várban, akit mind közönségesen kormánybiztosnak tituláltak. A pesti hídfelújítások és újjáépítések szerény rangja, amelyet 1945 után kivívtunk, már elhervadt, ebben az időben egész Európa a felrobbantott hidakkal bajlódott. A Margit-híd, amelyet annak idején franciák terveztek, meghozta az első nemzetközi sikert, a figyelmet,, mert ez már nem hevenyészett, gyors üzembe helyezés volt, hanem minőségi munka, s hídterületnél sokkal nagyobb térséget felölelő vállalkozás. Budapest is akkor eszmélt rá, hogy valami rendkívüli történik a városban, hogy nemcsak újra burkolnak és átfestenek egy hidat, hanem a változást is észlelte és elkönyvelte ez a város, a maga kritikus rajongásával. A Margit-hídon még be sem fejeződött az ezer buktatóval járó munka, amikor a hídépítők már átvonultak — neves részlegeik — a Petőfi-hídra, s kezdetét vette egy másik nagy erőpróba. A Petőfi-híd, a legutoljára felépült Duna-hidunk, nem sokáig volt eredeti állapotában szolgálatban, néhány éves korában felrobbantották. S kiderült, hogy minden híd más feladatok elé állítja az építőket, mások a szerkezeti viszonyok, a tereplehetőségek. Gondoljunk csak arra, hogy a Betöfi-híd nemcsak a pesti közlekedés magánügye volt, hanem a nemzetközi közúti teherforgalom egyik vivőőre, amelyet csak úgy lehetett kikapcsolni a hálózatból, ha megfelelő terelőutakat biztosítanak helyette. Az építés hónapjaira a lehető legrövidebb terelőutat jelölték ki, mégis mindennap súlyos olajveszteséget okozott a fuvarozóknak. A kamionoknak menni kellett. EZEK UTÁN került sor a Szabadság-hídra, a „kistestvérre”, amely majdnem mellékes szerepet játszott két nagy testvér, az Erzsébet és a Petőfi között. Ennek a hídnak az újjáépítését kissé már lekezeltük, úgy tekintettünk rá, mint afféle félpihenő alkalmatosságra, amely megelőzi a legnagyobb erőpróbát, az Árpád-hidat, amelynek kiszélesítését és teljes átépítését jövőre kezdik el a tapasztalt brigádok. Ez a munka már teljesen szakmának tűnik, akárhány vállalat is dobja be alkalmas időben a megfelő létszámot és szakembereket, most már talán kimondhatók, hogy kialakult egy „hídonuló” szakma, váltakozó létszámmal, amelynek mindenre kiterjed a figyelme. A Szabadság-hídra a Petőfihídról érkeztek az építők, s oda ruccannak vissza egy-egt pótmunkát elvégezni. Abban a hatalmas zöld övezetben, amely a Petőfi-híd budai hídfőjét alkotja, elhelyeznek két elemet a Margit-híd eredeti korlátjából, a Petőfi-híd kibontott parti csuklóit s a Szabadság-híd eredeti zárásvas szerkezeteinek néhány elemét ellátják feliratokkal, hogy a későbbi korok pesti polgára is láthassa, milyenek voltak azok a régi hidak amelyek meghaltak és feltámadtak Budapesten. Baróti Géza