Magyar Nemzet, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-12 / 240. szám

12 SZEBERÉNYI LEHEL: Rosszkedvünk nyara Ott sátoroztunk a Dunán, ahol szoktunk. Csendes fövenypart, két fűzfa kapubálványával. Barátaink már ismerik. S tudják, augusztusban itt megtalálnak. Vízen, szárazföldön , ki hogyan érkezik. Még a sátrunk nem is látszik, Ányos Laciék motorcsónakja már lassít. Csak egy pohár vízre állnak meg s kézszorításra természetesen, feljebb, Bogdánynál akarják felütni sátrukat. Ott is kedves csalitok vannak, hagyományos táborhelyek; mióta vízi túrázás létezik Magyarországon, sátort sátor váltott. Nosza, kávét a tűzre, cseresznyés üveget elő. ,,Mi lett benneteket, hogy csak most jöttök ?” — Hogy mondjam — így Laci. — Cserbenhagytuk a Dunát. De soha többet. — Megfizettünk érte — teszi hozzá Marian. — Ez a helyes kifejezés. Megfizettünk. Három nap, ezernyolcszáz forint. De semmi kilengés. Bocs, kettőszázhatvan forint belőle szünnapi ajándék. De azonkívül semmi. Sorjába! — szedetjük velük katonás rendbe a dolgokat. S elindulnak a kályhától. Helyesen : onnan, hogy egy használt Trabantot vettek, Laci kipofozta, mert ért hozzá, s ezzel beléptek az autósok, még tovább: az autós kempingezők családjába Ez már az a kategória, amelyiknek módjában áll megmártózni a hazai idegenforgalom európai színvonalában. Illik is, ha az autós társadalomban szinten akar valaki maradni. Miként a nyugati utazás is hozzátartozik bizonyos szinthez. Ők, zsebüket is tekintve, szerény emberek lévén, magukat az alacsonyabb szintek valamelyikén helyezték el képzeletben. S a reklámozott üdülőhelyek közül a bársonyvizű, bársonyfövenyű és bársonycsendű Szelidi-tavat választották. Már a neve is vonzó volt, s a szolidságnak többféle értelmét rejtette. Mindenekelőtt mint kevéssé felkapott, a nagy idegenforgalmi karavánutaktól félreeső hely, igazi pihenést ígért, szolid keretek közt. A kisemberekre, a kisautósokra is gondolnak — indult neki az Ányos házaspár, kisebbik gyermekével. Trabantjuk tetején a sátorral, lelkükben könnyű és derűs bizalommal a néptelenebb tájak felé vivő kalocsai országúinak. Gondolták, lesátoroznak a tó szelíd partján, ahogy a Dunán szoktak, vagy a Vág kies homokfövenyein, a szomszédban. E naivságon a Szelidi-tó gazdái elmosolyodtak, udvariasan beterelték őket a kempingbe, s ezzel kezdetét vette a gondoskodás arról, hogy kulturáltan pihenhessenek. A dolgok homlokterébe ettől a perctől kezdve a zsebük lépett. Nem tudtak mozdulatot tenni, hogy a vendéglátók oda ne mutassanak, bármily gyanútlan volt az. Ebből tudták meg, hogy európai színvonalban van részük. Kezdődött, hogy a sátorhelyet személyekre mérték, 235 forint ellenében. Igaz, három napra. Laci első meglepődésére vigasz volt a tájékoztatás: azért ily sok, mert a szolgáltatás is sok. Villany, meleg víz... Másnap érte Lacit a sokk, vagy inkább csak az, apró bosszúság, meleg víz pillanatnyilag nincs, viszont beborult és fa, de ezért a szolgáltatásért nem számítottak fel semmit, amin azért csodálkozott Laci, mert a villanyhasználatért felszámítottak napi öt forintot, s napi hatot a villanyfőzőért. A Trabantról se feledkeztek meg. Kiszabatott rá napi húszas helypénz. De faciék a tavat is igénybe akarták venni. Ha már ott vannak. Délután érkeztek, horgászni akart, ötven forint — mondták. Fizettek. Másnap újabb ötven forint, harmadnap újabb, mert annyi pénzért fogni is szeretett volna. Volna. De hal nem volt. Halászlé volt, ablakon át, papírtányérban — negyvenhat forint. Megivott rá egy hatötvenes sört (ugyancsak ablakon át) huszonegyötvenért. A gyerek és az asszony kólát ivott, de csak pohárral együtt adták üvegjét. Legyen. Plusz kilencven fillér. (Nem azért a kilencvenért, de...) A kávéhoz viszont kanál helyett szívószálat adtak, öt centi hoszszút, mert felszabták takarékosságból. Vissza a tóhoz, mert kissé kidugta bágyadt arcát a nap. Sorompó. Autónak csak eddig. Jogos. Itt várakozhat. Órára öt forint — a bokor mögül kilépő férfiú odanyújtott tenyerébe. Cipekedés a gumicsónakkal a sorompótól a bársonyszelídségű tóhoz. Egy néni: négy forint személyenként. Micsoda? A strand. Hohó! Saját gumicsónakkal nem lehet! Még mit nem. Nem vállalhatunk felelősséget a biztonságáért. Csónakbérlet húsz forint — órára. Szavatolt biztonság. A vízügyiek jótálló pecsétje a ladikon. Ezután úgy gondolták, legjobb ha a sátorban fekve viszszatartják a levegőt — ha haza akarnak valamiből utazni. Fekve hallgatták sátorszomszédjuk rajcsúrozását, mely mintha az ő sátrukban folyna. A gyereket azonban nem tudták megkötözni. Izgatta a közeli játszótér. Gyermekenként egy forint! — állta el az útját egy vasorrú bába. Forint ócska mindössze, fel se vesszük, ha megcsillan a porban. De ez volt az a csepp, amelytől kicsordult a pohár. Észvesztett menekülés a Szelidi-tóról, egy téesz „védnökségének” vendégmarasztaló karjaiból. — S a tékozló fiú megtért az öreg Dunához — nevetem Lackót. — Hol a zsebemre senki se sandít! S kipihenhetem az európai színvonalat! — Dedit nevű hajójából rikkantja ezt már, berobbantva Vihar motorját Bogdány iránt, ahol a vízisport-térkép a megfogyatkozott sátorhelyek egyik legszebbikét jelölt öreg füzek csali fosában. Három nap telt el. (Kabalisztikus szám.) A Dedit újra lassít táborunk kapubálványai alatt. Laci kidobja a horgonyt kurta percre. — Csak nem volt elég Bogdányból is? — fogadom. — De. — Az idő? Most mondta a rádió, hogy viharok jönnek, s hideg. — Is-is. — Mi az a másik is? Csak nem a zsebedre sandítottak? — Helyes a kifejezés. Sandítottak. Csak én már tanultam ... Motorcsónak hamar ideér, a közeli felindultság még ott háborgott Laci arcán, nehezen csillapulván. Mondják mindketten: Laci is, Marian is. Aztán szépen összerakom a szavukat. Kikerekedik belőle egy puskás mezőőr, ki a sátrak közt apró cédulákat osztogatott, ötven forint ellenében. Bírság kihágásért. Ez állt nyomtatásban a cédulán. Megértő, emberi arca volt a mezőőrnek, hiszen nem bűnözőkkel van dolga. „Most már maradhatnak, akár két hétig” — mondta joviális szóval, akinek cédula került a birtokéba. De Laciéknak nem kerültek elhárították a „békejobbot”. Felszedték a sátrat. Nem azért az ötven forintért. Elegük volt. Csömörük volt. Utóirat. Minap eveztem egy jót. Sátrat már egyet se láttam a sóderpartok csalitosaiban. A korai ősz hazakergette a vízi túrázókat. Előbb a gólyák húztak délre, aztán ők. őszi szomorúsággal néztem az elhagyott táborhelyeket, a kedves csalitosokat, melyeket könynyedén járt már át a fény, a lombok ritkulván. Tiszta volt a levegő és csodálatosan tiszták a csalitok s alattuk a folyó sárga fövenye. A vízi túrázók zaklatásáról sokszor írtam már. Pusztába kiáltó szó volt. Akik rendeletet hoztak a „vadkempingezés” ellen, talán sose ültek evezők mellett, ekképp sose sátraztak le a folyók csalításaiban, különben nem felejtettek volna el differenciálni. De talán a kártékony állatok mellett hasznos madarakról hallottak. A vízi túrázók többségét hozzájuk hasonlítanám. Bizonyításul elhívnám a rendelet alkotóit egy őszi és egy tavaszi „határjárásra” a mi kies Szentendrei Dunaágunkban. Láthatnék azt az irdatlan szemetet és mocskot, ami nyár elején az első, még frisslakk-illatú hajók sátorosait várja. S láthatnák ilyenkor ősszel a sátraktól elhagyott otthon tisztaságú táborhelyeket és környékét. Felmérhetnék, mit takarított el a vízi túrás társadalom maga és a közszennyezés után. Nem másért, csak hogy otthonosan érezhesse magét a természet ölén, mely természetet rajongva szereti és félt. Ennyit erről. Benkő Attila AJÁNLATOK „Különös érzés emléket lopni hazulról.. Minden érzés különös. Kár, hogy nem eléggé pocsék a stílusod, mert az már érdekes volna, így alig pislákolok, amíg te lopakodsz. „Kihúzni a limlomok közül.. Őszinte részvétem, amiért ez is beléd halt, nyilván jobb sorsra érdemes, élmény volt, csak hagyd a gyászbeszédet. „Porlepte üveg alól szörnyű-színes arckép .. Mutasd meg végre a hátoldalát. Ez igen. Egérrágta hírlap: „Újfajta tréning-készülék tenniszhez a labda erős gummikötélen hogy egymásutánban mindenféle helyzetből.. Veress Miklós GYEREKKORI FILMTEKERCS A szem egy furcsa kristály átvetül rajta majd a drávaparti kastély honnan egy tank kihajt Gesztenyevirág-csillár a patikáig ér csörög az ötven fillér a fagylalthoz kenyér S már hozza a komornyik a taplót és kovát ha a film nincs tovább tekerül s föltoronylik Alatta legalább csattog s vérzik a láb Milwar Nonizol GALLAI PONGRÁC: Páternoszter A napokban tíz időtlen percig benn ragadtam a páternoszterban. Tíz perc nem nagy idő. Addig tart, mint a televízióban az Esti mese, egy tojásrántotta elkészítése, vagy egy lázmérés. De ez a pár perces rabság mintha sohasem akarna véget érni. A liftkabinban ugyanis R. állt mellettem. Úgy történt, hogy egy rangos szócséplésre siettem, már alapos késésben voltam, s óvatlanul, tekintet nélkül, három ballábbal ugrottam az örökmozgóba. Csak akkor pillantottam meg R-t, amikor már nem lehetett hátralépni. A páteroszter, a magasépületek e gépi imádkozója, amely oda, s tússzá telé, egész nap mondja a miatyánkot, egy rossz lépés esetén csontot is törhet. Hát el kell viselnem R. jelenlétét. Vannak emberek, akik valóságos terjedelmük kétszeresét foglalják el. Szinte fizikai közegként vattázza körül őket saját fontosságuk tudata. .. ilyen ember. Talán ezért hűlök ki még a látásától is. Amikor a fülkébe léptem, nem húzódott arrébb, nem változtatott a helyzetén, csak állttovább, mozdulatlanul, valóságos és képletes méretével, fején a kalapja, kalapja alatt az orra, az orra alatt mindaz, amit rég el kellett viselnem belőle. R-t személyesen nem ismerem, csak látásból, írásból, hallásból. De ez is sok. S alighanem ő is így ismer engem. A fölfedezés pillanataiban elkapott tekintetünkkel szoktunk érintkezni egymással. R. afféle általános közíró: mindenhez ért, politikához, közgazdasághoz. Hegelhez és követőihez, néger-kérdéshez, gerontológiához. Macedónia hegy- és vízrajzához, rassizmushoz, lélekbúvárkodáshoz, az emberiség jövőjéhez: híres kerekasztal-vitatkozó, a tévében is gyakran szerepel: mindenről garanciális véleménye van, amit sűrűn megváltoztat, de csak a ,,fontos dolgokról” értekezik, vagy inkább úgy gondolja, a dolgok attól válnak fontossá, hogy ő foglalkozik velük. Ez azonban a kisebb baj. .. a magánéletben is rettentő céltudatos. Elvhű puritán, zord, programember, az önfegyelem kéjence. Kerek felülete nincs. A mértani idomok közül csak a kockát ismeri. Nyilván sokáig akar élni, mint a grúz matuzsálemek, a teknősbékák, vagy a háborús évek slágerei. De sohasemtisztázta, hogy miért? Állítólag egyszer már nős volt. Felesége azonban elvált tőle, mert a nászágyban izomlazító „csöndes pihenőket tartott”, a fazékból kiszedegette a fölös krumpliszemeket, és nem akart gyereket. De R. csak megrázta magát. A szerelmet amolyan kellemes szükségletnek tartja. Két ember nedvkiválasztásának, görcsös vonaglások kíséretében. S mit hallottam még róla? Hogy Jézus születésnapján is jógázik. A dohányzást a társadalom jóváhagyásával elkövetett bűncselekménynek tekinti. Estén kint csak egy csésze kamillateát iszik, két szelet fokhagymás pirítással. A kamilla jót tesz a hörgőknek, a fokhagyma meg a gyomor- és bélrendszernek. De szeretem az ilyen embert! Persze, az ellenszenv rendszerint kölcsönös. Hogy mikor is kezdődhetett? Talán a születésem pillanatában, ő lévén az idősebb, bármilyen messze jöttünk is a világra egymástól, vagy még előbb, tán az anyáink sejtjeiben, méhében, magzat vizében, e gyanútlan testekben, amelyek ugyanazon században egy Alfának és egy Omegának adtak emberformát. Két ellenséges bábfigura állt egymás mellett a liftben. Halk csiszorgással, zörgéssel emelkedtünk fölfelé. Arra gondoltam, hogy a következő szinten kilépek, s sorrendben előbukkanó kabinban utazom tovább. De mintha a küszöböt megcélozva. A láthatatlan körvonalába ütköztem volna, elkéstem. Lábam nem foghatott szilárd falait. Visszatartott, saját képzelgésem árnyéka. A kafkai doboz a 2. emelet felé közeledett. Most már mindegy. A sarokba húzódtam. Önuralmamat megfeszítve szenvedtem tovább. S akkor történt az üzemzavar. A páteroszter a 2. és 3 szint között hirtelen megállt. Épp a legrosszabb pillanatban. A fölöttünk közlekedők csak a nyakban elvágott fejünket, az alattunk elhaladók pedig a nadrágos cipőnket láthatták. Valaki megnyomta a vészcsengőt, hosszú, rekedt berregés hallatszott, tetőtől talpig átvillanyozott, akárcsak az áramot rajtam vezetnék keresztül. — Na, tessék! — mondta R. — A fene egye meg! — kiáltottam. — Most se fel, se le! — Ez az én formám! — mérgelődtem. — Ha egyszer belépek egy liftbe . .. Balra tőlem R. jobbra a kabinfal, előttem a nedves vakolat. Az az igazság, hogy nem birom a függő helyzeteket. A bezártságot. A várakozást. A repülőgépet. A falakat A lanovkákat. A sötét szobát. És most még R. közelsége is! Megállt az idő, az időben a liftkabin, és benne mi ketten. Alfa és Omega, fehér és fekete, tűz és víz. Fentről-lentről kiabálás, füttyögés, dörömbölés hallatszott. . Nyugalmat erőltettem magamra. De reszketett minden idegszálam, megizzadtam, rángóideges görcs fogott el, torkomban meggyűlt az epe, legszívesebben üvöltöttem volna. Mikor szabadulok ki innen? Egy óra múlva, holnapután, talán soha? A. arcán azonban nem látszott semmi felajzottság. Nyugodtan várt a két lábán. A kalapjával. A kalapja alatt az orrával. Az orra alatt... A falat nézte. Hát persze! Ennek az embernek nincsenek idegei, csak terjedelme van, ez egy lélektelen anyag, egy materialista matéria, csak néz bele a világba, de nem lát semmit, azt se tudja, mi az ösztönző megérzés, a vegetatív idegrendszer, a klausztrofóbia, s talán szereti is a falakat, a függő helyzetet, a zárkalétet . . . Vajon kik szorultak még rajtunk kívül a fülkékbe? Ekkor rémlett föl előttem a nagy páteroszter képe. Akár egy időtlen magasépületbe szerelt örökmozgó. Egy kivilágított, s elsötétülő, zárt körhinta. Mi lenne, ha e történelmi rinelsoilbe csak az ellenfelek szállnának be? Mindegyik kabinba két-két, egymással ellenkező, vagy legalábbis különböző előjelű személy. S a lift hirtelen megállna velük. Csak néhány percre. Ott szorongana a fülkében összezárva, mint mi ketten. Ady Endre és Rákosy Jenő. Vagy: József Attila és Horger Antal. Esetleg: Szamuely Tibor és X. Pius. Netán, szinte tréfaként: madame Curie és Fedák Sári ... Aztán, a képzelet csapongása szerint még régebbről: István király és Vazul, Napóleon és Kutuzov tábornok, Casanova és a karthausi rendalapító. Mária Terézia és Kis Szent Teréz, Petőfi Sándor és Horváth Lázár ... Még továbbá, inkább csak játékból: Lukács György és Mistinguette, Albert Schweitzer és Zerkovitz Béla, Schlachta Margit és Marilyn Monroe .. . Illetve, egészen szeszélyes, abszurd, hallatlan keverésben : Rákosi Mátyás és Mátyás király, Lőw rabbi és Árpád apánk, Dózsa György és Bús Fekete László, Loyolai Szent Ignác és Gergely Sándor ... Vajon szólnának-e egymáshoz? S ha igen, ki kezdené? Netán vitatkoznának is? Hajba kapnának? Egymás torkát fojtogatnák? Esetleg némán megvárnák a pillanatot, amikor kiszabadulhatnak a fogságból? Nyilván attól függ, hogy milyen emberpárok kerülnének össze. És meddig kellene elviselniök egymás társaságát. Persze, nem jutott idő, hogy ezt az állóképet benépesítsem, s elgondolkozzam a variánsokon. Sőt, később se tudtam eldönteni: miért jutott eszembe a különös, színes, álombéli pátemoszter ötlete? Mi értelme az egésznek? Egyáltalán van értelme? Hamarosan kiderült, hogy az én esetem semmilyen példázatra nem alkalmas. Közönséges, hétköznapi üzemzavar volt. Tíz perc szünet. Pátemoszter! Nemsokára kézi erővel följebb csigázták a liftet, még, még, még és még... De a fülke pereme nem érintkezett a 2. emelet küszöbével. Legalább másfél létrafoknyit föl kellett kapaszkodni. R. fürgén kievickélt a liftaknából. Majd aggódó arccal nézett le rám: — Vigyázzon, kedves barátom!... — mondta. — Nagyot lépjen!... Adja ide a kezét. .. Horgas Béla EGY BOLONDISTÓKOS ALAK apám apjának családjában egy bolondistókos alak is akadt-volt fölnézvén például a kapanyélről a napba ásított s eltűnt hetekre kerek volt-e tanyája talán szalmakazlak a mondom sóvárgó diadallal megvan is a madarak füttyeire: hol van? csak hallgatok (a paradicsom zöldjének erős illatában a szelet söprűző vén mogyoróbokor és a kert minden hangjaiban reggeltől estig a színek árnyalt fények fodrozta térségben a kapor és a mák álmaiban) Nagy Gáspár K(0)OR-TAN ' Mielőtt beledöglünk megállapítják leképezik és kimutatják. Kétszáz szigorúan bizalmas dosszié vakító lapjain zizeg. Betűt is eszik ha nincs más reggelire. A lélek- és lelkiismerettatarozó nagyvállalat menetrendszerűen késik a helyreállítási munkálatokkal. De nem annyira, hogy ne készülne időnként valami látványosság szinte a semmiből, így aztán a szorgalmas dolgozók bezsebelik a csodálat-}-taps-}r kitüntetés-}-jutalom négykarátos morzsáit. Viszont a k o)órokozót nem teszik a kirakatba nem rajzolják elejtendő bölényként a város kapujára. Skála Ági nem ezt skálázza. S a hétfői kabaréban is csak az államférfiak kivasalt humorérzékén tűnődhetünk. És azt szivárogtatják a főcsaptelepek hogy pusztán környezetvédelmi humanitárius stb. meggondolásból nem küldjük a Marsra. De a határállomáson égtájaktól függetlenül lötyköljünk k(lóros vizet üres mancsainkra. Ez a koór már csak ilyen. Tudunk róla. Van. Kicsit körülírva s a gyöngébbek kedvében járva: korkór a neve és körkörösen terjed. Aki végül megmenekül tőle az sem okvetlenül a szerencse fia. Mint mondják a jól informált hettita bölcsek: minden egérút viszonylagos ha semmi hír a macskák végleges mennybemeneteléről. Vasárnap, Jslsn, október 12.