Magyar Nemzet, 1986. augusztus (49. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-26 / 200. szám

6 A RÁDIÓ MELLETT Az abortusztörvény módosítása ismét a családtervezés kérdései felé fordította figyelmünket. Erről volt szó minap a televízióban és erről a rádió Húszas Stúdiójában sugárzott Kettőt magunk helyett, egyet a hazának című műsorban is. Igaz, Hegyi Imre, a műsor riportere, és Kovalis Márta, a műsor szerkesztője nem érezték szükségét annak, hogy a törvénykezés adta aktualitáshoz kapcsolják e riportfüzért Igazuk volt. A népesedéspolitikai kérdések — országos szinten, és a család alakítása — legmeghittebb köreinkben, nem attól válnak mindújra firtathatóvá, hogy rendelkezések — is — beleszólnak, hanem attól, ahogyan élünk. Hegyi Imre mintaszerű tartózkodással vett részt a műsor alakításában, jelenléte azonban a legnemesebb megoldásokban megmutatkozott: gyermektelen házasembereket éppen úgy megkérdezett, ahogyan már gyermekkel rendelkező, de házzal, lakással nem bíró anyákat, orvosprofesszort éppen olyan udvarias célratöréssel, ahogyan a kérdésben magát sokszor és fáradhatatlanul exponáló közírót. E szenvedélytételnek tetsző logikusság azonban mégsem jelentette azt, hogy neki magának véleménye ne lett volna. A háromgyerekes lakótelepi lakásban vacsorázó család alig kivehető hangfoszlányaiból egyetlen dolgot nem lehetett fölfogni: a szeretetteljes derűt. Boglárka a vajjal, öcsike a kenyérrel, a nagyleány megannyi tennivalóval ott zsibongott apuka nevetése mögött, anyuka félszavai hátterében. Erre az esti hangulatra nemet mondani csak az tudna, aki gyönyörűségét ö leli abban, hogy „maga néz a tálba" — s akiről a közmondás is úgy tartja: „azt az étel nem táplálja". A műsor egészének kicsengése, anélkül, hogy didaktikus lett volna, ékesen beszélt a család örömteli magatartása mellett Mégis: süketnek kellett volna lennie annak, aki nem hallja meg a gondokkal kapcsolatos realitásokat is. A több műszakban dolgozó, többnyire bejáró munkásnők panaszát: lakásgondok, időbeosztási gondok, szolgáltatási gondok. Az életszínvonal tartásának, vágyképp, kimetésének minimális kívánalmait. A Hazafias Népfront illetékesének gondokat ismerő, azokra megoldásul nem moralizálásban kizengetett, hanem konkrét intézkedéseket tervező és megvalósító felelősségét Fekete Gyula író, a hazai gondok körén túllépő észrevételeit: az európai lakosság megeszi jövendőjét. Életszínvonaláért Tantalusz módjára fölfalja gyermekeit. Czeizel Endre, e kérdés legnépszerűbb tudója az egyes emberek, a jövendő szülők tudati állapotát is firtatta, túl azon, hogy döbbenetes statisztikai adatokkal szolgált. S közben ismeretlen hangok adtak formát ismert szólamoknak: a gyermekek, akik testvér utáni vágyukról beszéltek. Milyen jó lenne, ha védelmezné őt az idősebb, ha védhetné ő azt, aki az öccse, a húga lenne. Majd egy nyafka férfihang módja volna rá, hogy jó színvonalon nevelhesse föl gyermekeit. Van lakásuk, kocsijuk, de így is szereti a feleségét, nem kell a gyerek, aki miatt, nagyon valószínű, hogy felesége eddig élvezett kényeztető figyelme megcsappanna iránta. Nemzeti érdek is a gyerek? Mit nem képzelnek! Ő ilyen kérdésben sem tartja magát az összérdekekhez. Különben is: csak a halálát örökíteni tovább, vagy olcsó eszközökkel meghosszabbítaná magát. A hallgató igazat kellett adjon a nyilatkozónak: kár volna ezt az emberfajtát szaporítani. De miért nem tudjuk hozzásegíteni a családi örömökhöz azokat, akikben szív is, vállalkozó kedv is, egészséges közösségtudat is van? De nincsen lakásuk, de nincsen reményük arra, hogy fizetésüket adva biztosítékul, jelentősebb kölcsönhöz juthassanak? Mit lehet vigaszul — és nem puszta üres vigaszul — mondani annak a huszonhat éves menyasszonynak, aki már nem akar tovább várakozni, s szíve alatt a gyermekkel, fejében a szállást adó anyósoknak mondott hazugsággal vág neki az életnek, a fél éven belül bekövetkező szülésnek? Azt, amit a fiatalos hangú nagymama is elmondott? Előbb a fia, aztán a lánya lakták meg a kétszobást lakást, csörrent nemcsak tányér, villa, de a hétköznapokban elkoptatott szeretet is, és vigasz-e minderre, hogy öt unokája mellett, azok elköltözése óta is állandó szolgálatot teljesít? „Csapda ez, amiből nem lehet még csak szabadságra se menni" Kavarogtak a kérdések. Az önértékelés aláhullásáról, amelyik arra késztet a legintimebb szférában, hogy lemondjunk a családról. A nemzeti tudat és az internacionalista tudat napi gyakorlatból való eltávolodásáról. A szolgáltatási gondokról. Az idősödő nemzedék, a háborút viselt nemzedék szakadatlan szolgálatban éléséről. És arról a százféle leleményről, amely ahhoz kell, hogy négy gyereket etethessen, ruházhasson,egészséges életmódban tarthasson egy fiatal értelmiségi házaspár, egy munkára, gondra bátor munkáskásember-páros. És közben nevettek, rajcsúroztak, testvérkét becéztek a kicsinyek. Bizonyára nem ezt fogja eldönteni,hányan születnek meg a következő években. De ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy közgondolkodásuk megváltozzék ■ a család dolgában. Ebben is. Mert még sok másban is a közről másként kellene vélekednünk. Jó példája volt ennek az Ünneplő kereskedők című összeállítás. Gócsi Sándor különféle boltokban kiszolgáló, főleg nődolgozókat bírt szólásra: vajonnem volna-e kifizetődő számukra, ha vasárnap is nyitva tartanának? Jóllehet többen is az érdektelenséget, a kellően meg nem fizetett munkát hozták föl e lehetőség ellen, az alaphangot mégis az az ingerültség adta meg, amelyről egy edénybolti alkalmazott nyilatkozata tanúskodott: „Legszívesebben letörném kezét lábát annak, aki vasárnap akar vásárolni". Hm. Vajon miért? Mert neki otthon is dolgoznia kell; mert neki az apósát költöztetnie kell, mert neki bejárnia kell. Neki az eladónak. És a vevőnek? Annak nincsen családja? Annak nincsen háztartása? Utazási gondjai? A mikrofon közelségéről mindjobban nekigyilasodó eladónő egyre vadabbul nyilatkozott, s már nemcsak az volt a lényeges, hogy gyűlöli a munkáját, hogy megveti a vásárlókat — akikből és akik miatt él, tevékenykedik —, hanem az, hogy van egy pont, amin túl megfizethetetlen az ember ideje. Amikor már saját életéért kell futnia. És ezen a ponton nem azért kell szörnyülködnünk, hogy ilyen eladók — is — vannak, avagy érdemes-e a külföldi vendégeinkért, a magunk kényelméért további lehetőségeket, akár megfizethető terheket is rárónunk egy-egy iparág munkásnőire. Hanem arról van szó, hogy képtelenség változtatni helyi orvoslásokkal. Ezek az évtizedek óta alulfizetett, érdektelenségben tartott emberek nem tudnak változtatni szemléletükön. Mert nem tudnak változtatni életlehetőségeiken. Bele kell hát nyugodnunk a rossz kiszolgálásba? A nyegle modorba? A „kitették a holttestet az udvarra”-szerű eladólányok kelletlenségébe? A féligmeddig torzóban hagyott műsor nem felelt. Jól kérdezett. Címzettje ugyan más nem volt ennek a kérdésnek, mint maga a hallgató, de nem nehéz azt remélnünk, hogy az ellátásért, idegenforgalomért felelős személyek is a hallgatók között voltak. A vevő számára az marad, hogy alkalmasint tényleg kezétlábát eltörik, ha nem akkor vásárol, amikor hajlandók kiszolgálni. De a hajlandóság megnövelése, az üzletben dolgozók anyagi és szociális viszonyainak javítása, mégis egy struktúra átgondolását sürgeti. Amihez személyes meggondolásból hadd tegyem hozzá: a kezem-lábam törni vágyó eladónő talán nem veszi rossz néven, ha hétfőn újságot vehet a kezébe, amit vasárnap kell szerkeszteni, nyomtatni, szállítani, postaládájába bedobni. Azaz: nemcsak Nyugaton, de például a Szovjetunióban is ismert a szolgáltató üzemek, boltok nyitvatartása olyan időben, amikor a többség — üzemiek — nem dolgoznak. A magyar üzlethálózat is megtalálhatná azokat a dolgozókat és munkafeltételeket, amelyek — másutt természetszerűleg — adottak ebben a munkakörben. (berkes) FÁBRI PÉTER Elmondok egy történetet arról, hogy vannak kölcsönös örömöket szerző félreértések is. És arról, hogy a magasabb, rendű eszményekben való hit kultúrateremtő és -megtartó erő. Arról, hogy az igazi kultúra, a szervessé vált, a mindennapokban is ott lélegzik. És arról, hogy a mások kultúrájának mássága a sajátunkénak nem ellentéte, hanem gazdagító élményekkel megajándékozó ismeretlen párja. Ha nyitott szívvel fogadjuk, a mások kultúrája is úgy közeledik felénk, mint a karját ávéra emelő római, a jáde-gyöngyöt dobó kínai, a keresztbe tett karokkal meghajtó muszlim barátján. A történet velem esett még néhány esztendővel ezelőtt egy koraőszi éjszakán. Amikor még minden pórusunkban ott bizsereg a nyár, s olyannyira, hogy a napra nap hűvösödő estéken még inkább örülünk az enyhületnek, mintsem félnénk az elkövetkező hideg napoktól. Tiszta, tágas egű, csillagkupolás éjjel volt; a Mérleg jegyében, a természet magabiztos megnyugvásának havában jártunk. A Moszkva téren álltam, várván a ritkásan járó éjszakai villamosra. Ilyenkor, mint az alvó szívének verése, a város legnagyobb forgalmú terének lüktetése is lassú és csöndes; alig néhányan ődöngtünk ott, kimért idegenségű , félköröket járva be, neki-nekitámaszkodva egy-egy oszlopnak, illő és kellő távolságokban egymástól. És amkor egyszercsak énekszó törte meg a duruzsoló csöndet. Tisztán szárnyaló két férfihang, egy tenor és egy bariton, valamely zsidó népdalt énekelve közeledtek. Két finom eleganciával öltözködő fiatalember, egy magasabb, tüzes szemű, sötét hajú és szakállas — ő volt a bari-' ton —, s egy alacsonyabb, világos hajú, simára borotvált arcúrő volt a tenor. Szépen hímzett sábeszdekli díszítette mindkettőjük fejét, és ez különös charme-ot, egyéni ízt adott öltözéküknek. A megállóba érve valamivel halkabbra fogták, de folytatták az éneklést. A magasabb, a sötétfürtű, inkább magamagának énekelt; az alacsonyabb érezhetően a szereplést élvezte. Rá is szólt néha a másik: — Ne siess! Aztán beállt a villamos. Fölszálltunk. Ők leültek egy-egy ablaknál, s nekem, aki ámuló tetszéssel figyeltem nem csupán dalaikat, de daloló kedvüket magát is, ekképp módom volt mindkettejükkel szemközt ülnöm le, együléspárral arrébb. Hosszan utaztunk együtt, a Moszkva tértől egészen a Wesselényi utcáig, ahol is nekem leszállnom kellett volna. A dalolást csak annyi időre hagyták abba, amíg egyik dalról a másikra fordultak. Az egyik dal szöveget, minthogy ez kivételesen angolul szólt, sikerült, megértenem és megjegyeznem. Azt mondta a dal, hogy: térj vissza oda, ahol vagy, ahhoz, aki vagy, ahol születtél. Bizony, ez , afféle „gyökerek"jelenség, nem szokatlan lélekállapot, ha szokatlan nyíltsággal megvallott is, mi gyökértelen világunkban — tűnődtem el már ,ott is, a villamoson döcögve. Térj Vissza oda, ahol születtél. Igen ám, de hol születtek ezek a hitükben oly irigylésre méltón otthonosan lélegző fiúk? Magyarul nemigen beszélnének, hanem valahol Magyarországon. És ennek az ellentmondásnak gondolata engem jóleső érzéssel töltött el. Mert persze nyilván jelképesen kell érteni ezt a visszatérést a gyökerekbe való kapaszkodásnak. „Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország” — mondta négy évtizeddel ezelőtt Radnóti, és a kis ország származásáért elküldte őt meghalni. „Szertenézett s nem lelé honját a hazában” — milyen kétségbeejtően közeli időkben is aktuálisak maradtak Kölcsey Himnuszának másfél százados sorai! És most itt utazom ezen a sárga villamoson és hallgatom két mózeshitű honfitársam gyönyörű éneklését! És ez az éneklés töprengéseimet feledtetően szép volt. Szépségét mélységes átéltsége adta, a kapcsolódás valami magasabb rendűhöz, valami külső biztos ponthoz, amihez életünk pillanatnyi eseményeit viszonyítani, mérni lehet. Ritkán találkoztam a legáltalánosabb értelemben vett hitek ilyen sugárzásával. Ennek előtte legutóbb akkor, amikor kilencvenkilencedik évében elhunyt dédnagymamám hagyatékában maga kezével írott imádságos füzetére akadtam. Tiszta szívű, hívő és szeretetben cselekvő katolikus volt ő,aki az ő három elemijével az innen-onnan összemásolt füzet tanúsága szerint efféleképp töprengett az emberi életről: „Ti pedig a sorsomon, gyászos halálomon ne keseregjetek és ne könnyezzetek, hanem inkább kik itt körül álltok. gyász példám tükörül mostanság vegyétek, bennem szemléljétek, hogy szinte* halandók, lesztek elmúlandók.” Máig sem tudom, honnan valók e szárnyaló sorok. Csak azt tudom, hogy kell valami emberi többletnek lennie abban, aki a napi robot után, két gyermekét egyedül nevelve, esténként füzete fölé hajol, és a sorsa jelentéséről elmélkedik. Én, az ateista szellemben nevelt és származásomban keverék gyerek, akit katolikus, zsidó és protestáns hatások egyaránt értek, s aki ilyenformán sohasem, kötődtem tételes valláshoz: őmellette tanultam meg tisztelni a hitet, ezt az eredendő emberi bizodalmát életünk értelmes voltában. /. A bevezetőben emlegetett félreértés abban állott, hogy amikor leszállni indulván még egyszer odapillantottam a két fiatalemberre, és összemosolyogtunk, az alacsonyabbik — szavaira már nem emlékszem pontosan ■— hittestvérként üdvözölt. Nem világosítottam föl tévedéséről — ami, ha a dolog a származás kérdése volna, nem is volt nagy —, csak elköszöntem tőlük. Elvégre nem állhattam oda magyarázni nekik, hogy ugyanilyen örömmel hallgattam volna Balassi istenes énekét, Szenczi Molnár zsoltárait, vagy éppen az Aeternia rerum conditort! Még megbántódtak volna. De én egyforma örömmel hallottam volna ezt is, azt is, mert elég tapasztalat mutatja: a saját szabadságunkhoz vezető egyetlen út a mások szabadságának tisztelete, az emberi hitek, érzések, vélemények, gondolatok, életutak csodálatos gazdagságának fel- és elismerése. Énekszó Magyar Nemzet Évadnyitó társulati ülések f MT Két fővárosi színházban hétfőn tartottak évadnyitó társulati ülést. Az Arany János Színházban Keleti István igazgató köszöntötte a társulat régi és új tagjait, majd ismertette a színház előtt álló feladatokat. Elmondotta, hogy elsőként Lionel Bart Oliver című musicaljét mutatják be, november végén. A száznál több előadást megért Scapin furfangjai után újabb Moliére-művet tűz műsorára a társulat: Babarczi László vendégrendezésében az Úrhatnám polgárt viszik színre a jövő év elején. Az őskorban játszódik A két nyíl című szovjet színmű, melynek színpadra állításához szovjet vendégrendezőt kívánnak megnyerni. 1987-ben a szovjet dráma évére készülve tervezik A kör négyszögesítése című Katajev-darab bemutatását Keleti István rendezésében. A színházépület rekonstrukciója és más gondok miatt még bizonytalan, milyen feladatok várnak az 1986—87-es évadban a József Attila Színház művészeire, dolgozóira. A bemutatók száma már ismert, az első próbák is elkezdődtek, s néhány előadás előkészítésén már dolgoznak — a megvalósítás azonban elsősorban attól függ, hogy az ígért határidőre befejeződik-e az építkezés. Éppen ezért igyekeznek rugalmasan alkalmazkodni a körülményeikhez — mondotta Szabó Ervin, a József Attila Színház igazgatója hétfőn, az évadnyitó társulati ülésen. Az évad első premierje Suppé Boccaccio című operettje lesz szeptember 19-én, ezt Egerben állítják színpadra, s itt játsszák folyamatosan október végéig. Közben, október 6-16. között csehszlovákiai vendégszereplésre utazik a tábulat egy része. Prágában, Brünnben és Pozsonyban mutatják be a Régi nyár, a Félkegyelmű és a Keringő a padláson című produkciókat. Novemberben megkezdődnek Káló Flórián A kitaszított című új színművének próbái Ruszt József rendező irányításával. Amennyiben erre a hónapra a felújított színiház megnyithatja kapuját, itt adják elő a továbbiakban a Boccacciót is. Március végére tervezik Brecht Koldusoperájának színrevitelét Szinetár Miklós rendezésében. A terveikben további két bemutató szerepel, ezekről azonban — a körülményekhez igazodva — a későbbiekben dönt a színház vezetése. NAPLÓ A magyar nyelv és kultúra külföldi egyetemi oktatásában közreműködő vendégtanárok és lektorok, valamint az e témával foglalkozó más hazai szakemberek részvételével magyar lektori konferencia kezdődött hétfőn Budapesten. A hetedik alkalommal megrendezett tanácskozáson mintegy 80 szakember: irodalmárok, nyelvészek, történészek vitatják meg a magyar irodalom történelem és országismeret külföldi, egyetemi oktatásával kapcsolatos aktuális kérdéseket. Jelenleg 19 ország 34 egyetemén több mint 40 vendégtanár oktat hungarológiai ismereteket, a kétévenként megrendezett tanácskozásnemcsak a tanárok szakmai tapasztalatcseréjére ad lehetőséget, hanem arra is, hogy tájékozódjanak a hazai felsőoktatás és a szakirányú tudományos kutatás legújabb eredményeiről is. Tóth Imre grafikai tárlata szeptember 1. és október 18. között tekinthető meg a miskolci Mini Galériában. Új könyvtárat adtak át hétfőn a Csongrád megyei Mórahalmon. A kétszáz négyzetméter alapterületű, a korábbinál csaknem háromszor tágasabb nagyközségi könyvtárat egy régi épület felújításával és bővítésével alakították ki.. A huszonkét és félezer köteteskönyvtárban az olvasókat mintegy félszáz újság és folyóirat is várjaA Színház- és Filmművészeti Főiskola közli, hogy Montágh Imre egyetemi docens hamvasztás előtti búcsúztatása augusztus 20-án, csütörtökön 13 órakor lesz a Farkasréti temetőben. Ő Szentgyörgyi Kornél festőművész kiállítása augusztus 28-án 17 órakor nyílik meg a Vigadó Galériában.♦ Varga Pálnak, a Magyar Állami Operaház karmesterének temetése augusztus 28-án, csütörtökön 11.30 órakor lesz a rákoskeresztúri Új köztemetőben — közli a Magyar Állami Operaház. " Kedd, 1986. augusztus 26. Szinnyei Júlia halálára közel harmincéves írói pályafutása során tizennyolc felnőtteknek 67010 és öt ifjúsági regénye jelent, meg. Olvasói szerették, szívesen olvasták műveit, de őt magát nem ismerték. Szinnyei Júlia nem rejtőzködött, nem kerülte az olvasókkal való személyes találkozást, de nem is kereste a nyilvánosságot. Írói pályája, vagyis inkább első szárnypróbálgatása jóval korábbi, mint első regényének megjelenése; tizennyolc évesen versekkel kopogtatott be Sásdi Sándorhoz, a Pécsi Napló akkori szerkesztőjéhez. Regényírással is többször próbálkozott, de megjelennie csak azután sikerült, hogy Czibor János az ötvenes évek végén felfigyelt egyik kéziratára. 1958-ban jelent meg Szinnyei Júlia talán legnépszerűbb regénye, A szőlőboszorkány. Szinte évenként született egyegy új regénye. A sokszereplős, fordulatokban gazdag cselekményívű írások középpontjában rendszerint ■ egy tisztaszívű, boldogságra vágyó, de rendkívüli nehézségekkel birkózó, magányos, szerencsétlen asszony állt. Szinnyei Júlia szívesen választotta ezt a típust, sok vonását saját életéből, természetéből kölcsönözte. A főhősnő körül tucatnyi, árnyaltan megformált mellékszereplő bukkant fel, és legtöbbször egy kisváros, amely kisszerűségével, rossz beidegződéseivel gátolta vagy éppen elgáncsolta mindazokat, akik megpróbálták szétfeszíteni a szűk kereteket. Ebbe a világba engedett bepillantást Szinnyei Júlia, megértéssel, emberismerettel és nagy megjelenítő erővel. Miután „hivatásos" író lett (bár a személyi igazolványában, mindvégig „stb.” maradt), felköltözött Budapestre. Sokévi boldog házasság után megözvegyült, beteg lett, lefogyott harmincöt kilóra. A magány és a betegség ellen nem lévén más gyógyszeret írt. Irt egyre gyöngülő erővel, egyre nagyobb fájdalmak között, de egyre szenvedélyesebben. Még le sem tisztázta az egyik regényt, már a másikba fogott, s közben a harmadik körvonalairól , mesélt így, munka közben találkoztunk utoljára, és munka közben érte a halál is. De talán épp az írás múzsája-démona tette lehetővé, hogy rajta is beteljesedjék, amit egyik hősnőjéről írt: „Halála színes volt, meseszerű, s éppúgy megtelt hanggal és fénnyel, akár az élete.” Benedek Mihály Elhunyt Bogár Richárd (MTI) AFővárosi Operett Színház mély fájdalommal tudatja, hogy Bogár Richárd Liszt-díjas koreográfus, érdemes művész, a Fővárosi Operett Színház balettkarának vezetője, életének 62. esztendejében rövid ideig tartó, súlyos betegség következtében elhunyt. Temetéséről később intézkednek. * Bogár Richárd 1941-ben táncosként kezdte pályafutását. Itthon, valamint Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Lengyelországban, az NSZK-ban, Romániában, Svájciban és a Szovjetunióban képezte magát tovább, s lépett fel. A klasszikusbalett mellett elsősorban a dzsesszt tanulmányozta, s koreográfusként kifejezésmódja, formanyelve is a dzsesszbaletthez állt közelebb. Budapesten először a Royal Revüszínháznál dolgozott, innen a Fővárosi Vígszínházba, a Tarka Színpadra, a Petőfi Színházba, majd 1969-ben koreográfusként a Fővárosi Operett Színházba szerződött. Haláláig ennél a társulatnál tevékenykedett. Munkásságát olyan sikerek fémjelzik, mint például az Irma, te édes, a Helló Dolly, a LaMancha lovagja, a Hegedűs a háztetőn, az Orfeusz az alvilágban, A kutya, akit Bozi úrnak hívnak, a Leányvásár, a Chicago című művek nagyhatású, látványos, fantáziagazdag koreográfiái. Halálával színháza szegényebb lett egy színes, ötletes táncművésszel. Picasso kerámiái A kerámia Picasso számára nagyszerű kifejezési eszköznek bizonyult . Székvedélye az agyag iránt 1946-ban kezdődött, ekkor ismerkedett meg a franciaországi'*Vailetii Hsbati, a* kerámiaművesség egykor virágzó központjában az edénykészítés technikájával. Ezt követően alig két esztendő alatt közel kétezer darab kerámiát készített, s élete végéig hű maradt a művészeti ághoz. Vallauris, ahová Picasso nyomát követve eljutott Chagall, Miro, Cocteau, Braques, Matisse és Léger, most kiállítással tiszteleg a művész előtt, akinek nemzetközi hírét köszönheti. A Paris, Match arról számol be, hogy a festő felesége, Jacquelin Picasso tulajdonában levő nyolcvan edény, gyönyörű kerámia látható szeptember végéig a délfrancia városban. Picasso számára a kerámia adta lehetőség nagyszerűen,egyesítette a festészetet és a szobrászától „Csak a háztartás számára gyártok !’, mondogattafelségének a művész, s keze alól valóban csak használati tárgyak kerültek ki: lámpatartók, tányérok, tálak, edények, vázák. „A ház, mesélte Jacquelin Picasso, végül annyira megtelt a vásznakkal, szobrokkal, kerámiákkal, könyvekkel, újságokkal, hogy már csak az előszoba esernyőtartóján lehetett megteríteni.. Pablo számára a kerámiakészítés fennkölt pillanat volt, amikor a kéz találkozik a nedves agyaggal, megérintheti a műalkotás anyagát. Ezáltal a küzdelem sokkal elviselhetőbb volt, mint amikor az üres vászonnal kellett szembenállnia.” Picasso a kerámiakészítésben is nagyon termékeny volt. Egyetlen délelőtt képes volt ötvenet is készíteni. Rendhagyó módon munkálta meg a darabokat, nem tartotta be a technológiai előírásokat, így például nem várta meg, míg az agyag kiszárad, a nedves felületre vitte fel a zománcot, ő használt először pasztellceruzát is. E szabálytalanságok eredményezték, hogy a kiégetés után olyan furcsa, tündéri színek és árnyalatok keletkeztek. Picasso a kerámia lelkét formálta át. Eközben nem követett és nem teremtett stílusokat, s nem akart mindenáron tetszeni. Követte azt az utat, amelyet tehetsége szabott ki a számára. (h. k.) A magyar könyvkultúra ápolására és az olvasás népszerűsítésére, az irodalmat és a könyvet szeretők táborának szélesítésére az idei Ünnepi könyvhéten kezdte meg az Országos Könyvbarát Kör szervezését a Hazafias Népfront, a Művelődési Minisztérium, valaminta Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése. A könyvtárát kör szervezői több mint ötven alkotást tartalmazó listát állítottak öszsze; ezen az 1987-ben megjelenő művek közül válogattak. A kör tagjai kiválaszthatják a nekik tetsző köteteket, s minden 500 forintos vásárlás után 50 forintos könyvutalványt kapnak. Ezen felül évente egy-egy exkluzív kiadvány is megilleti őket. Jövőre a Himnusz és a Szózat több nyelvű díszkiadását kapják meg. A mozgalomban részt vevőket a könyvkiadók tájékoztatják a tervezett és megjelent kiadványokról, lehetőséget nyújtva az előjegyzésre is. A könyvterjesztők tájékoztatást adnak a féláron forgalomba kerülő könyvekről, és segítenek azok gondjain is, akiknek a lakóhelye közelében nincs könyvesbolt, mert díjtalanul küldik meg a listáról kiválasztott könyveket. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tájékoztatása szerint az Országos Könyvbarát Körbe szeptember 15-ig kérhetikfelvételüket az érdeklődők..