Magyar Nemzet, 1989. november (52. évfolyam, 257-282. szám)

1989-11-04 / 260. szám

10 Ú Út az egyesüléshez Az MKP erőszakolta A marxista munkásmozgalom kettészakadása óta folyt a vetél­kedés, hogy a kommunista vagy a szociáldemokrata-szocialista mozgalom, párt képviseli-e való­jában a munkásság, a dolgozó tö­megek érdekeit, a szocialista fej­lődést. A fasizmus térhódítása, a háború, az antifasiszta összefogás átmenetileg háttérbe szorította ezeket a problémákat. A fasizmus veresége teremtette új helyzetben új módon vetődtek fel a munkás­­mozgalom korábbi dilemmái: az egyesüléssel létrehozott egyetlen munkáspárt vagy az önállóságát és függetlenségét megőrző kom­munista és szociáldemokrata párt összehangolt tevékenysége bizto­­­­síthatja-e a sikert. A meglevő kisebb-nagyobb el­lentéteket leszámítva azonban, a két munkáspárti szisztéma a többpárti­ parlamentáris politikai struktúra viszonyai között ered­ményesen funkcionált, betöltötte szerepét. Jobboldali Opportunismus? 1946—1947 fordulóján az MKP vezetése, az ún. köztársaságelle­nes összeesküvés, az antifasiszta nagyhatalmak ellentéteinek élező­dése láttán azt a következtetést vonta le, hogy közeledik „a poli­tikai krízis”, s ez az addig folyta­tott politika átalakítását igényli. Rákosi és hívei elhatározták, hogy az MKP „a munkásosztály és a demokrácia erőinek élén tá­madásra indul a tőkés reakció el­len, a munkásosztály hatalmáért”. Ez változást követel — állapítot­ták meg az 1947. januárjában­­megtartott KV-ülésen — „az MKP Baloldali Blokkhoz való vi­szonyában is...”, meg kell kez­deni az osztályerők átcsoportosí­tását, az új hatalmi struktúra ki­alakítását. Az SZDP-t illetően pe­dig Révai József kifejtette, hogy szakítani kell az addigi politiká­val, amely, szerinte, „jobboldali opportunizmus” volt, s rá kell tér­ni ezen a téren is az osztályhar­cos vonalra. Az MKP vezérkara megkezdte harcát a „rohadt kompromisszumok” útját járó SZDP úgynevezett jobboldala el­len, valójában az SZDP háttérbe szorításáért. Ez valóban hamarosan a gya­korlati politikában is jól érzékel­hető váltást jelentett. Minden eszközzel és minden szinten ki­bontakozott a szociáldemokrata tagok erőszakos áttoborzása az­­ MKP-ba; beépített embereikkel vertikálisan és horizontálisan ki­­­­alakították azokat a kisebb-na­­gyobb csoportokat, amelyek az SZDP-ben lényegében az MKP politikai érdekeit követték, kép­viselték; a sajtóban és más úton nyíltan támadták név szerint is elsősorban az idősebb szociálde­mokrata politikusokat; szították az üzemekben a hangulatot a markánsabb üzemi bizottsági el­nökök, funkcionáriusok ellen, fi­zikai bántalmazásokat provokál­tak, például a MÁVAG-ban; bí­rálták a párt minisztereinek, így az igazságügynek és az iparügy­nek az intézkedéseit, politikáját. S ami még szembetűnőbb volt, az SZDP-t sorozatosan kész helyzet elé állították az országos nagypo­litika napirenden levő kérdései­nek saját javaslatként való felve­tésével, mint a bankok államosí­­­ tásának esetében is. 1947 tava­szától a kommunista mozgalom­ban — most már az őszre terve­zett nemzetgyűlési választásokra felkészüléssel összhangban is — eluralkodott a szociáldemokrata­ellenes hisztéria. Az SZDP — amelynek 1947 év eleji, XXXV. kongresszusa — megerősítette az addig követett politikai vonalat, a demokratikus szocializmus jelszavával tovább­ra is határozott tőkeellenes in­tézkedéseket támogatott, ám az adott politikai struktúra keretein belül kívánta ezt elérni — értet­lenül állt az új jelenségek előtt, s védelmezte pozícióit. Nagy re­ményeket fűzött a választások­hoz, ugyanis ettől várta azt, "hogy biztosíthatja hosszabb távra az önálló és független SZDP létjo­gosultságát Elkerülhetetlen Az SZDP vezetésének és tagsá­gának reményei csak részben vál­tak valóra. Az MKP vezetői vi­szont a párt igencsak gyenge, re­latív győzelmét elég alapnak, és főleg ürügynek tekintették ah­hoz, hogy most már a többpárt­rendszer, ezen belül pedig a két­­munkáspárti struktúra felszámo­lását megkezdjék. 1947. szeptem­ber 16-án az MKP PB elhatároz­ta, hogy „irányt vesz az egyesü­lésre". Hamarosan létrejött az az öttagú bizottság is, többek kö­zött Farkas Mihály, Derő Ernő, Révai József, Kádár János, Ap­ró Antal részvételével, amely irá­nyította ezt a munkát. Elhatáro­zásában megerősítette, sőt nagy lendületet is adott az MKP ve­zetőinek a kilenc európai ország kommunista és munkáspártjai­nak szeptember 22—27. között Lengyelországban megtartott ér­tekezlete, amely deklarálta a népfront-munkásegységfront kor­szak lezárultát, és az úgynevezett frontnyitást, többek között, a szo­ciáldemokrata pártok ellen, és az egyesülés mellett. Az egy mun­káspárt fétise áthatotta az egész mozgalmat. „Egycsapásra meg­változna a demokrácia helyzete” — fejtegette Farkas Mihály az MKP októberi titkári értekezle­tén —, „ha már egy párt lenne, amely maga köré csoportosítaná a legharcosabb erőket”. Ez „egy ha­talmas ugrás lenne a népi demok­rácián keresztül a szocializmus felé ... az igazi szocializmus felé.” Az MKP vezetése október vé­gére elkészítette és jóváhagyta az egyesüléshez vezető programot, amely két lépésben tervezte az SZDP átállítását a fúzió síneire. Az elsőben a cél a párt önálló­ságához és függetlenségéhez, a de­mokratikus szocializmus koncep­ciójához legelszántabban ragasz­kodó országos és középszintű ve­zetők félreállítása volt, „egyar­­cú és egyvezetésű SZDP-t" jelszó alatt, azt sejtetve, hogy ilyen párttal még hosszabb ideig együtt tudna haladni az MKP. A máso­dik lépésben pedig már a fúziót kellett szorgalmazni, konkrét in­tézkedésekkel, a közeledést erő­sítő akciókkal. A program végrehajtásában elő­ször a nyugati szociáldemokrata pártok politikája ellen kellett ál­lást foglalni, majd ezt követően megkezdeni a hazai „jobboldal” elleni támadást. Még az ekkor már baloldalnak titulált csoport is nehezen szánta el magát ezek­re. Részben a párt belső problé­mái kötötték le a figyelmet, rész­ben mindenki érezte a veszélyt, amely az SZDP-re leselkedett Az MKP vezetőinek erélyes fellépé­sére azonban a fővárosi vezetők megtették a nehéz lépést. De­cember végén ugyanis Gerő kö­zölte: amennyiben a baloldal nem folytatja „az elvi és eszmei har­cot a jobboldal ellen a nyilvános­ság előtt", „elkerülhetetlen a ma­gyar demokrácia érdekében a fú­zió". Ezt elkerülendő, az MKP- val tárgyaló csoport elfogadta az „egyarcú és egyvezetésű SZDP”-­ koncepciót, vállalta ezzel lényegé­ben azt, hogy a vezetésből kikap­csolja az MKP által nem kívánt személyeket, s ezzel megmenti az SZDP-t. Az MKP nyomására 1947. december 31-én megszüle­tett fővárosi vb-s határozat való­jában ezt a kompromisszumot tartalmazta, amikor a párt meg­újulásának érdekére hivatkozva, egy vezető, Szélig Imre ellen fel­­­ lépve, hangoztatta az SZDP törté­nelmi feladatait, amelyeket az el­következő szakaszban végre kell hajtania. Önálló SZDP? 1948. januárjától az SZDP-ben éles harc és szerteágazó munka bontakozott ki azért, hogy az „egyarcú és egyvezetésű" párt lét­rejöjjön, s ennek mind szemé­lyi, mind politikai programbeli problémái megoldódjanak. Úgy tűnt, hogy hatalmas belső viták­kal, és sokak számára fájdalmas döntésekkel ugyan, de meg lehet menteni az SZDP-t. Ennek jegyé­ben folyt az 1948. március 6—8-ra meghirdetett kongresszus előké­szítése is. Eközben az MKP vezetése de facto azonban már az októberi program második fázisát, azaz a fúzió mielőbbi megvalósítását készítette elő. Az MKP számára a fő gondot az okozta, hogy az SZDP döntő több­sége, benne még a létszámban, összetételben változó „nyolcas csoport” tagjai is (Marosán György, Horváth Zoltán, Justus Pál, Vágvögyi Tibor, Szalai Sán­dor, Szurdi István és mások) a jobboldal elleni frontnyitást an­nak fejében vállalták, hogy a „megtisztított” SZDP még hosz­­szabb ideig önálló és független szervezetként működhet. 1948 leg­elején Böhm Vilmostól Bán An­talon keresztül, az SZDP vezeté­séhez ugyancsak ilyen irányú ta­nácsok érkeztek. Az SZDP stabi­lizálódása ezeken az alapokon si­kereket kecsegtetően haladt, az ütőképes SZDP kimunkálása va­lóságos programnak bizonyult. A kongresszusi felkészülés január­ban és február első felében or­szágszerte ebben a szellemben folyt. A február 10-i országos tit­kári értekezleten Szakosíts Ár­pád, Szurdi István, Marosán György és mások hangoztatták, mindenről lehet szó, csak a párt megszűnéséről nem. A két párt politikája közti fá­ziskülönbség ordítóan jelentke­zett. Amint kiderült, hogy az SZDP sikeresen halad a megerő­södés felé, az MKP vezetése rá­kapcsolt a második sebességre, a fúziós propagandára, s ennek je­gyében erősítette nemcsak az SZDP elleni harcát, hanem az egyesülést megalapozó közös ren­dezvények sürgetését is. Rákosi, látva a szociáldemokrata párton belül erősödő kohéziót, valóság­gal tombolt. A PB több olyan intézkedést fogadott el, amely ez ellen hatott. Sőt, maga vette ke­zébe ezt az ügyet, személyes presztízsével is siettette ezt. Düh­rohamokat produkált attól, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudták az SZDP legértékesebb, hagyományos nagyüzemi munkás­bázisát megbontani, s az MKP- ba szipkázni. Ezért január végén , február elején több fővárosi nagyüzembe látogatott el, s szabá­lyos tagtoborzást folytatott. A si­ker érdekében még azt is beje­lentette, hogy elfogadják az MKP-ba átlépők régi párttagsá­gát. Azonban még ezzel sem ér­ték el a kívánt eredményt, a „gát­szakadást”. A több évtizedes felfogás, hogy az SZDP már 1948 januárjában gyorsan kezdett bomlani, az MKP- ba való átlépések miatt, s így a pártegyesülés szükségszerű volt, nem felel meg a tényeknek. Az MKP által elrendelt tagzárlat pe­dig nemcsak azt segítette, hogy legyen kivel egyesülni. Az SZDP kiutat kereső vezetőit sem lehet az egyesülés diadalmas híveiként ábrázolni, hiszen a köztük is lé­tező nézetkülönbségek a helyzet és a tennivalók megítélését ille­tően megosztották soraikat, őket is súlyos konfliktusok elé állítot­ták. Strass­enreiter Erzsébet 1^0(3(3(3«(3»(3tXM(KX3(3(3C3(30C)()(3(3S3(3t3(3(3a(3(3(3t9(3tKX3C3(3(K3I3I3(K3»(3Q „Rákosi, látva a Szociáldemokrata Párton belüli erősödő ko­héziót, valósággal tombolt.” TÖRTÉNELMÜNK FEHÉR FOLTJAI A szerző cikkében a két munkáspárt erőszakos egyesülésének előtörténetét tárja az olvasó elé. Sorozatunk a magyar történelem fehér foltjainak felderítésére vállalkozik. Minden szombaton­­, a Magyar Nemzetben. & ZXXX3SXXSXXXXXXXXX%XXXXSS%XX3SXSSXXXXXX­$XXXSSX%XXXS!} ­ Hetvenöt éve született Vértes László A Kavics Ösvény vándora E RÖVID bemutatkozás olvas­ható a neves, korán elhunyt ős­régész Kavics ösvény című posz­tumusz munkájában: „Nevem: Vértes László. Életem legfonto­sabb lelőhelye: Vértesszőlős. Min­den külföldi kollégám megkérdi: én neveztem-e el magam után a lelőhelyemet? Mindenkinek el kell mondanom, hogy a falu ne­ve legalább 700 éve Szőlős és 60 éve Vértesszőlős; az enyém alig 54 éve — amióta megszülettem — Vértes.” E néhány sorból is kiderül lényegretörő fogalmazása és bájos humora. Kötetének alcí­me: A vértesszőlősi előember re­génye, de aki olvasta, tudja, sok­kal több annál Megismertet egy szakma gyötrelmeivel és szépsé­geivel, a sikertelenségekkel és a siker reményével, és ami keve­seknek adatott meg az életben, a NAGY LELETTEL. Csupa nagy betűvel ahogy ő is írta. Az 1963. augusztus 21-én Vértesszőlősön előkerült emberi koponyadarab feltette a koronát addigi munkás­ságára. Egyben igazolta is: sze­rencséje csak az arra érdemes kutatónak van, a többi elmegy a szerencse mellett ELSŐ SZAKMAI munkái Ka­­dic hatására geológiai megfigye­léseket és őslénytani adatokat dokumentálnak, de alig jelennek meg ezen első publikációi, fi­gyelme már a jégkorszak ősem­berének kultúrája felé fordul. Mivel hamar belátja, hogy a régi ásatások dokumentációja hiányos és más szemléletű, elhatározza, újra kutatja a hazai klasszikus őskőkori lelőhelyeket. Istállóskő­­től a Szeleta-barlangon át a tatai telepig. A világhírnevet a vér­tesszőlősi lelőhelyen talált elő­ember­ leletek hozták meg szá­mára. Idézzük föl saját szavaival azt a napot „Huszonöt éve ások barlan­gokban, lösztelepeken. Egyetlen emberfog került horgomra ne­gyedszázad alatt, az istállóskői barlangban, s a gyermekfogacs­­kák itt, az iszapolt agyagban. Ám annyi állatcsontot találtam, hogy csak tonnasúlyban tudnám kife­jezni. Formájuk beleivódott sze­m­embe. Felismertem a medveko­ponya apró töredékeit, megtanul­tam látni a szarvaskoponya var­ratainak a lefutását, felismertem a bölénykoponya belső felszíné­nek különös mintázatát. Ami most sárgállott előttem a sziklá­ban, az se medve, se szarvas, se bölény, se oroszlán, emberkopo­nya. Az kell hogy legyen!” És mivel augusztus 21-e Sá­muel napja, a leletet Sámuelnek „keresztelték" — tokaji borral. A NEHEZE ezután jött. „... ho­gyan fogadta egy nagyszerű, de egyenetlen kis ország az új, ér­tékes tudományos felfedezést? Megértette-e formálisan? Meg­próbálta-e­­elfűrészelni­, ha csak egy mód is adódott rá? Nyíltan megmondom: néhány éppen ille­tékes személy kivételével, megér­tették, s az említettek kivételé­vel segítettek” — írja Vértessző­lősről írt krónikájában, amelynek megjelenését már nem élte meg. 1968. augusztus 20-án, 54 évesen, tragikus körülmények között el­hunyt. Az a tudományos monográfia, amilyenhez hasonlót — tervei szerint — nem látott a világ, so­hasem készülhetett el. Nem hagyhatjuk említés nél­kül sokoldalú tehetségének egyéb bizonyítékait sem. Könyvének karikatúráit maga rajzolta, de kiválóan szobrászkodott is. Kedv­telésből óceániai maszkokat gyűjtött, pihenés gyanánt maga­sabb matematikával foglalkozott — zseniális autodidakta volt. Vértesszőlős azóta régészeti búcsújáróhellyé változott. Sámuel kora a mérések pontosabbá válá­sával félmillió év helyett mint­egy 350 ezer évesre változott, az eszközöket, az állatcsontokat, a rétegeket az újabb vizsgálatok fényében kissé másképp értéke­lik azóta. Ez zavarná legkevésbé, ha élne, mert hitvallása volt. „Csoda nincs botlás nélkül, mun­ka nincs tévedés nélkül” (bankó) Magyar Nemzet Szombat, 1989. november 4. Unokáink sem fogják látni... Részletek a műsor legutóbbi adásából Majdnem politikamentes volt a szerdai adás. Majdnem — mon­dom, mert a magyar falvak sor­sa, lakosságuk elvándorlása, a gazdasági leromlás, majd a teljes pusztulás — felülről irányított politika eredménye. Még most is azt hiszik sokan, hogy állam bá­csinak kell eldönteni, melyik falu vagy kisváros fejlődőképes, ho­vá kell ipart telepíteni, s hová nem, hogy mennyi központi pénz segítsen és hol? Mi a falvak és kisvárosok nor­mális fejlődésének egyik lehet­séges módját próbáltuk megis­merni. A Német Szövetségi Köz­társaságban szerzett tapasztala­taimat szeretném megosztani önökkel. A műsor elején Maria Meier- Dresshoff asszony mesélte el, ho­gyan lett fogadó a parasztházból, ahová akkor költözött, amikor férjhez ment. A vidék, a falu, a községek új funkciót kell, hogy találjanak, és itt alternatív megoldásként je­lentkezik a falusi turizmus, vagy ahogy nálunk nevezik, a „sza­badság falun” ötlete. Német parasztházakat mutat­tam , sokat. Mindegyike fize­tővendéget fogad. Természetesen amellett, hogy gazdái megműve­lik a földet, s állatokat tenyészte­nek. Némelyik a XV—XVI. szá­zadban épült, s ma is hibátlan állapotban őrzi eredeti külső ké­pét. Legfeljebb beépítették szo­bákkal a magas szénapadlást. Egyik sem díszlet. Kielégítik a­­ mai, XX. századi ember igényeit. Mindegyikben van víz, gáz, tele­fon, jó minőségű utakkal köze­líthetők meg. Úgy gondoltam, meg kell tud­nunk, hiszen nyilvánvalóan a ma­gyar nézőket is érdekelni fogja, hogyan segíti a megőrzést errefe­lé a műemléki hatóság. Felkeres­tük Münsterben a tartományi műemlékvédelem egyik vezető­jét. — Minden háznak lelke van mondta Wildeman pofesszor­­, mégpedig saját lelke. Különbség van a városi bérlakás, illetve a ház (a falusi ház, a kisvárosi ház) között. Az a különbség, hogy ez utóbbiaknak a lakás természe­tesebb, olyan, amely az emberek belső igényeihez közelebb áll. Ezért megy a városlakó a nagy­városokból szívesen vidékre, ahol emberibb méreteket talál, az anyagok, a színek a helyiségek nagysága közelebb áll belső igé­nyeihez. ' ' — Arra kell vigyázni, arra kell törekedni, hogy a ház lénye­gében, valójában, alapvető anya­gaiban az eredeti állapotnak megfelelő maradjon. Hiszen at­tól függően van meg minden ház­nak a maga egyénisége, hogy ho­gyan őrizték meg. S ma a Szö­vetségi Köztársaságban ez a szó, hogy lakókörnyezet, azaz a ház saját környezete — legyen szó faluról vagy kisvárosról — na­gyon nagy jelentőségű, hiszen minden emberben ott a vágy, a kívánság arra, hogy saját, indi­viduális környezete legyen. — Hogyan tarthatók meg tehát ezek a házak, amelyek olyan so­kat nyújtanak az embernek? — kérdeztem. — A tulajdonosnak gyakran nincs elég pénze a megfelelő fenntartásra, újjáépítésre. — vá­laszolta a professzor. Ilyenkor jelenik meg a műemlékvédelem, hogy segítsen, hiszen a műemléki felújítás sokszor jóval többe ke­rül. Például az egyedileg legyár­tott „osztott" ablak drágább, mint a boltban kapható csupaüveg új ablak. Vagy mondjuk, ha a mű­emlékvédelem azt a tanácsot ad­ja, hogy egy régi jó, kétszárnyas ajtót — ilyenek a barokk fakapuk is — őrizzenek meg vagy állít­sanak helyre, miközben a tulaj­donos — mondjuk szeretne egy olcsóbb alumíniumajtót beépíte­ni. Nos, a műemlékvédelemnek az a feladata, hogy megtudakolja, mennyivel kerülne a régi ajtó többe, és hogy kifizesse az árkü­lönbözetet. Ugyanezt a megfon­tolást alkalmazzuk a háztetők fe­désénél is. Ha egy régi házat ko­rábban — ó német szokás szerint — palával fedtek, ami egyébként igazán kiváló építési anyag, az élettartama több mint száz év, s ha ez a természetes pala többe kerül, mondjuk a duplájába, mint a modern betoncserép, akkor a műemlékvédelemnek az a felada­ta, hogy ezt a többletköltséget magára vállalja. „Tartsd távol a bajt...” Néhol nem­csak a házakat, de utcányi házsorokat is egységes szellemben állítottak helyre az NSZK-ban. Régi településeken a helyi ha­gyományok megőrzésére, tovább­élésére törekednek. Nálunk a műemlékesek nem engednék, hogy egy elpusztult épületet ere­deti formájában helyreállítsanak. Azt mondják: nem lehet „műem­léket építeni”. Szerintem felfo­gás dolga. Ha valaki vállalja, hogy kiírja a házára: ez új épü­let kérem, nem műemlék, csak mása a réginek — megengedhető lenne az ilyesmi. Én hagynám, még akkor is, ha tudom, hogy ezért a kijelentésért most leg­szívesebben rögtön megkövezne néhány magyarországi szakem­ber. Fredeburg főutcájának sok há­za elpusztult a II. világháború­ban. Az­­ ide érkező idegen még­sem egy modern — a XX. század uniformizálódott nemzetközi íz­lése szerint épült — ,várost talál a romok helyén. A fredeburgiak újjáépítették őseik hangulatos házait. S ezt hirdetik homlokza­tukon a hagyományos helyekre írt új feliratok: „A mi régi házunk leégett a háborúban. Ezt az újat Isten kezébe adjuk." És fölül az építtető neve a dá­tummal: „1950. augusztus 1.” És egy másik — felirata szerint — 1945—46-ban újjáépített ház be­tűi: „Tartsd távol a bajt az új háztól, amelyre Isten kegyesen tekint." A favázas házak mindig érde­kesek, különlegesek a magyar tu­rista számára. Nekünk szeren­csénk volt, még olyat is láttunk, amelyet akkor tataroztak, s a fa­váz gerendái közül­­átmenetileg éppen hiányzott a tégla. A favá­zak közeit kitöltő téglafalat vagy bevakolják, festik, vagy csupa­szon hagyják, s maga a tégla il­lesztésének változatossága díszí­ti a régi házat. A Magyar Televízió forgató­­csoportjának tagjai irigykedve olvasták a házakon a 4—500 éves dátumokat, szemlélték meg a hi­bátlanul karbantartott kapukat, ablakokat, a fél évezred kultúráját őrző házakat, utcákat, falvakat, városokat. Bakonyzegi forradalom A dologhoz talán az is hozzá­tartozik, hogy a műemlékvéde­lem szakemberei minden egysze­rű ember számára érthető, vilá­gos nyelven fogalmazott, népsze­rű kis „szóróanyagokat" készíte­nek. A hatóság emberei tudják, hogy felvilágosítás és a gazda­sági ösztönzés nélkül nincs ha­tásos műemlékvédelem. Ezt szol­gálja a „Legyen szebb a mi fa­lunk" elnevezésű mozgalom is, amelyben részt vevő községek el­nyerhetik az „aranyfalu" elneve­zést. Pályázatukat szakértő bizott­ság értékeli. Elutaztunk Assinghausenbe, ahol találkozhattunk a községben dol­gozó műemlékes zsűrivel, akik éppen a falu idei pályázatát vizs­gálták. Dr. Lutz Wetzlar azt ja­vasolja, hogy minden faluban minden új alkotó, jobbító igye­kezettel bánjanak nagyon óvato­san, vizsgálják erős önkritikával saját — legjobbnak tűnő — kez­deményezéseiket, ötleteiket is. Elmondta, hogy a verseny célja, hogy a városok között vagy azok határában található kis­­ falvak szeretetre méltó, életerős telepü­lésként megmaradjanak. Hogy a falu otthona legyen az ott élő embereknek, s hogy a jövőben is hasson a szülőföld megtartó ereje. Bernhard Hansel, a westen­­holzi városvédők elnöke, az egye­sületeknek a falvakat életben, a lakosságot összetartó munkában betöltött szerepéről beszélt. Egyébként Westenholz a mi Bu­dakeszink testvérfaluja. És Meier-Gresshoff asszony egyre több magyar falunak szerez új testvért az NSZK területén. — Ön nemcsak a Szövetségi Köztársaságban tölt be elnökasz­­szonyi funkciót, hanem tisztelet­beli elnökké választották Ma­gyarországon is, Bakonszegen. Mi ott az ön dolga? — kérdeztem. — Tanácsokat adok — –vála­szolta. A falu csodálatos termé­szeti környezetben fekszik. Na­gyon sok halastó, víz veszi körül, s csodás a vidék. Mi, az egyesü­let­­ elnöksége és jómagam, szeretnénk egy üdülő-, sza­badidőcentrumot építeni Bakon­­szegen. Ehhez én hozzá tudok já­rulni a falusi turizmusban szer­zett harmincéves tapasztalataim­mal. Azt is tudom, hogyan kell ezt megszervezni. Hiszen a „Nya­ralás falun” mozgalom elnöke va­gyok Vestfáliában, Lippen és az egész Szövetségi Köztársaságban. A Faluszépítő Egyesület első el­nökségi ülésén határoztunk ar­ról, hogy javítani kell a falu inf­rastruktúráját. Szeretnének a Budapesti Kertészeti Egyetemről meghívni egy szakembert, hogy a faluban még több zöldterületet létesítsenek. A falunak gazdasá­gilag semmije sincs a termelő­­szövetkezeten kívül. Szeretnének egy orvost hozni, szeretnének egy üzletet, egy szupermarketet fel­építeni, hogy a vendégeket, de a falu lakóit is ellássa. Szeretnék, ha lehetőség lenne a fejlődésre. Vendéglátás: falun Meier-Gresshoff asszony és Ba­­konszeg közösségének együttmű­ködése során talán beigazolódik, hogy Magyarország nemcsak a Dunántúlból áll, ahogyan ezt ná­lunk sokan hirdetik. Annál is inkább, mert a magyar gyógy­vízkincs legnagyobb része a Du­na—Tisza közén és a Tiszántúlon vár arra, hogy feltárják végre, s ennek révén is­­ gazdagodjék az ország. Kérésünkre meglátogattunk egy fürdővárost is Westfálában, Bad Sassendorfot. Itt egy nagyon fontos dologra hívták fel a figyel­münket. A turisták és a gyógyu­lást keresők szigorú szétválasz­tására. Hiszen ez a két csoport teljesen eltérő igényekkel jelent­kezik. Míg az egyik csoport pihe­nésre, regenerálódásra vágyik, gyógyulást keres, addig a másik csoport, a turistáké, az élménye­ket keresi. Nem szabad a két dol­got összekeverni, ahogy még mos­tanában Magyarországon csinál­ják. A falusi turizmus szervezése a legutóbbi időkben lassan ismét megindult nálunk. A szervezők várják a jövendő falusi vendég­látóinak jelentkezését, hogy a né­metekéhez hasonló színvonalas katalógus összeállítható legyen. Is­mét — mondom. Mert régebben volt már ilyen, „A falusi vendéglátás mester­sége” című könyvet 1934-ben ad­ta ki a Magyar Királyi Balatoni Intézőbizottság. Az Országos Ma­gyar Vendégforgalmi Szövetség kiadványa, „Az utas könyve” 1940-ben jelent meg. 1000 oldalon 800 fényképpel, térképekkel se­gítették a falusi szállásadók és vendégeik egymásra találását. 1935-ben 127 falu 13 000 nyaraló­­vendéget tudott fogadni e könyv szerint, míg 1939-ben már 252 faluban vállalták 70 000 vendég­­ elhelyezését. A mostani szerve­zők címe: Magyar Falusi Vendég­látók Szövetsége, Pf.: 6 Budapest, 1360. Telefon: 118-38-77. Akit a dolog érdekel, máris csatlakozhat, kérheti a felvételét a jegyzékbe. Egyébként­­ novem­berben kerül a Parlament elé az a javaslat, hogy a falusi vendég­látók — 6 szobáig — adómentes­séget élvezzenek. A korábbi mód­szerekkel ellentétben — azt hi­szem — például így kell jól ösz­tönözni a falu fejlődését, s hagy­ni, hogy magára találjon végre. Ráday Mihály Ezt az ablakot októberben emelték el az egyik józsefvárosi­­ házból. Ki tud róla?

Next