Magyar Nemzet, 1989. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-04 / 260. szám
10 Ú Út az egyesüléshez Az MKP erőszakolta A marxista munkásmozgalom kettészakadása óta folyt a vetélkedés, hogy a kommunista vagy a szociáldemokrata-szocialista mozgalom, párt képviseli-e valójában a munkásság, a dolgozó tömegek érdekeit, a szocialista fejlődést. A fasizmus térhódítása, a háború, az antifasiszta összefogás átmenetileg háttérbe szorította ezeket a problémákat. A fasizmus veresége teremtette új helyzetben új módon vetődtek fel a munkásmozgalom korábbi dilemmái: az egyesüléssel létrehozott egyetlen munkáspárt vagy az önállóságát és függetlenségét megőrző kommunista és szociáldemokrata párt összehangolt tevékenysége biztosíthatja-e a sikert. A meglevő kisebb-nagyobb ellentéteket leszámítva azonban, a két munkáspárti szisztéma a többpárti parlamentáris politikai struktúra viszonyai között eredményesen funkcionált, betöltötte szerepét. Jobboldali Opportunismus? 1946—1947 fordulóján az MKP vezetése, az ún. köztársaságellenes összeesküvés, az antifasiszta nagyhatalmak ellentéteinek éleződése láttán azt a következtetést vonta le, hogy közeledik „a politikai krízis”, s ez az addig folytatott politika átalakítását igényli. Rákosi és hívei elhatározták, hogy az MKP „a munkásosztály és a demokrácia erőinek élén támadásra indul a tőkés reakció ellen, a munkásosztály hatalmáért”. Ez változást követel — állapították meg az 1947. januárjábanmegtartott KV-ülésen — „az MKP Baloldali Blokkhoz való viszonyában is...”, meg kell kezdeni az osztályerők átcsoportosítását, az új hatalmi struktúra kialakítását. Az SZDP-t illetően pedig Révai József kifejtette, hogy szakítani kell az addigi politikával, amely, szerinte, „jobboldali opportunizmus” volt, s rá kell térni ezen a téren is az osztályharcos vonalra. Az MKP vezérkara megkezdte harcát a „rohadt kompromisszumok” útját járó SZDP úgynevezett jobboldala ellen, valójában az SZDP háttérbe szorításáért. Ez valóban hamarosan a gyakorlati politikában is jól érzékelhető váltást jelentett. Minden eszközzel és minden szinten kibontakozott a szociáldemokrata tagok erőszakos áttoborzása az MKP-ba; beépített embereikkel vertikálisan és horizontálisan kialakították azokat a kisebb-nagyobb csoportokat, amelyek az SZDP-ben lényegében az MKP politikai érdekeit követték, képviselték; a sajtóban és más úton nyíltan támadták név szerint is elsősorban az idősebb szociáldemokrata politikusokat; szították az üzemekben a hangulatot a markánsabb üzemi bizottsági elnökök, funkcionáriusok ellen, fizikai bántalmazásokat provokáltak, például a MÁVAG-ban; bírálták a párt minisztereinek, így az igazságügynek és az iparügynek az intézkedéseit, politikáját. S ami még szembetűnőbb volt, az SZDP-t sorozatosan kész helyzet elé állították az országos nagypolitika napirenden levő kérdéseinek saját javaslatként való felvetésével, mint a bankok államosí tásának esetében is. 1947 tavaszától a kommunista mozgalomban — most már az őszre tervezett nemzetgyűlési választásokra felkészüléssel összhangban is — eluralkodott a szociáldemokrataellenes hisztéria. Az SZDP — amelynek 1947 év eleji, XXXV. kongresszusa — megerősítette az addig követett politikai vonalat, a demokratikus szocializmus jelszavával továbbra is határozott tőkeellenes intézkedéseket támogatott, ám az adott politikai struktúra keretein belül kívánta ezt elérni — értetlenül állt az új jelenségek előtt, s védelmezte pozícióit. Nagy reményeket fűzött a választásokhoz, ugyanis ettől várta azt, "hogy biztosíthatja hosszabb távra az önálló és független SZDP létjogosultságát Elkerülhetetlen Az SZDP vezetésének és tagságának reményei csak részben váltak valóra. Az MKP vezetői viszont a párt igencsak gyenge, relatív győzelmét elég alapnak, és főleg ürügynek tekintették ahhoz, hogy most már a többpártrendszer, ezen belül pedig a kétmunkáspárti struktúra felszámolását megkezdjék. 1947. szeptember 16-án az MKP PB elhatározta, hogy „irányt vesz az egyesülésre". Hamarosan létrejött az az öttagú bizottság is, többek között Farkas Mihály, Derő Ernő, Révai József, Kádár János, Apró Antal részvételével, amely irányította ezt a munkát. Elhatározásában megerősítette, sőt nagy lendületet is adott az MKP vezetőinek a kilenc európai ország kommunista és munkáspártjainak szeptember 22—27. között Lengyelországban megtartott értekezlete, amely deklarálta a népfront-munkásegységfront korszak lezárultát, és az úgynevezett frontnyitást, többek között, a szociáldemokrata pártok ellen, és az egyesülés mellett. Az egy munkáspárt fétise áthatotta az egész mozgalmat. „Egycsapásra megváltozna a demokrácia helyzete” — fejtegette Farkas Mihály az MKP októberi titkári értekezletén —, „ha már egy párt lenne, amely maga köré csoportosítaná a legharcosabb erőket”. Ez „egy hatalmas ugrás lenne a népi demokrácián keresztül a szocializmus felé ... az igazi szocializmus felé.” Az MKP vezetése október végére elkészítette és jóváhagyta az egyesüléshez vezető programot, amely két lépésben tervezte az SZDP átállítását a fúzió síneire. Az elsőben a cél a párt önállóságához és függetlenségéhez, a demokratikus szocializmus koncepciójához legelszántabban ragaszkodó országos és középszintű vezetők félreállítása volt, „egyarcú és egyvezetésű SZDP-t" jelszó alatt, azt sejtetve, hogy ilyen párttal még hosszabb ideig együtt tudna haladni az MKP. A második lépésben pedig már a fúziót kellett szorgalmazni, konkrét intézkedésekkel, a közeledést erősítő akciókkal. A program végrehajtásában először a nyugati szociáldemokrata pártok politikája ellen kellett állást foglalni, majd ezt követően megkezdeni a hazai „jobboldal” elleni támadást. Még az ekkor már baloldalnak titulált csoport is nehezen szánta el magát ezekre. Részben a párt belső problémái kötötték le a figyelmet, részben mindenki érezte a veszélyt, amely az SZDP-re leselkedett Az MKP vezetőinek erélyes fellépésére azonban a fővárosi vezetők megtették a nehéz lépést. December végén ugyanis Gerő közölte: amennyiben a baloldal nem folytatja „az elvi és eszmei harcot a jobboldal ellen a nyilvánosság előtt", „elkerülhetetlen a magyar demokrácia érdekében a fúzió". Ezt elkerülendő, az MKP- val tárgyaló csoport elfogadta az „egyarcú és egyvezetésű SZDP”- koncepciót, vállalta ezzel lényegében azt, hogy a vezetésből kikapcsolja az MKP által nem kívánt személyeket, s ezzel megmenti az SZDP-t. Az MKP nyomására 1947. december 31-én megszületett fővárosi vb-s határozat valójában ezt a kompromisszumot tartalmazta, amikor a párt megújulásának érdekére hivatkozva, egy vezető, Szélig Imre ellen fel lépve, hangoztatta az SZDP történelmi feladatait, amelyeket az elkövetkező szakaszban végre kell hajtania. Önálló SZDP? 1948. januárjától az SZDP-ben éles harc és szerteágazó munka bontakozott ki azért, hogy az „egyarcú és egyvezetésű" párt létrejöjjön, s ennek mind személyi, mind politikai programbeli problémái megoldódjanak. Úgy tűnt, hogy hatalmas belső vitákkal, és sokak számára fájdalmas döntésekkel ugyan, de meg lehet menteni az SZDP-t. Ennek jegyében folyt az 1948. március 6—8-ra meghirdetett kongresszus előkészítése is. Eközben az MKP vezetése de facto azonban már az októberi program második fázisát, azaz a fúzió mielőbbi megvalósítását készítette elő. Az MKP számára a fő gondot az okozta, hogy az SZDP döntő többsége, benne még a létszámban, összetételben változó „nyolcas csoport” tagjai is (Marosán György, Horváth Zoltán, Justus Pál, Vágvögyi Tibor, Szalai Sándor, Szurdi István és mások) a jobboldal elleni frontnyitást annak fejében vállalták, hogy a „megtisztított” SZDP még hoszszabb ideig önálló és független szervezetként működhet. 1948 legelején Böhm Vilmostól Bán Antalon keresztül, az SZDP vezetéséhez ugyancsak ilyen irányú tanácsok érkeztek. Az SZDP stabilizálódása ezeken az alapokon sikereket kecsegtetően haladt, az ütőképes SZDP kimunkálása valóságos programnak bizonyult. A kongresszusi felkészülés januárban és február első felében országszerte ebben a szellemben folyt. A február 10-i országos titkári értekezleten Szakosíts Árpád, Szurdi István, Marosán György és mások hangoztatták, mindenről lehet szó, csak a párt megszűnéséről nem. A két párt politikája közti fáziskülönbség ordítóan jelentkezett. Amint kiderült, hogy az SZDP sikeresen halad a megerősödés felé, az MKP vezetése rákapcsolt a második sebességre, a fúziós propagandára, s ennek jegyében erősítette nemcsak az SZDP elleni harcát, hanem az egyesülést megalapozó közös rendezvények sürgetését is. Rákosi, látva a szociáldemokrata párton belül erősödő kohéziót, valósággal tombolt. A PB több olyan intézkedést fogadott el, amely ez ellen hatott. Sőt, maga vette kezébe ezt az ügyet, személyes presztízsével is siettette ezt. Dührohamokat produkált attól, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudták az SZDP legértékesebb, hagyományos nagyüzemi munkásbázisát megbontani, s az MKP- ba szipkázni. Ezért január végén , február elején több fővárosi nagyüzembe látogatott el, s szabályos tagtoborzást folytatott. A siker érdekében még azt is bejelentette, hogy elfogadják az MKP-ba átlépők régi párttagságát. Azonban még ezzel sem érték el a kívánt eredményt, a „gátszakadást”. A több évtizedes felfogás, hogy az SZDP már 1948 januárjában gyorsan kezdett bomlani, az MKP- ba való átlépések miatt, s így a pártegyesülés szükségszerű volt, nem felel meg a tényeknek. Az MKP által elrendelt tagzárlat pedig nemcsak azt segítette, hogy legyen kivel egyesülni. Az SZDP kiutat kereső vezetőit sem lehet az egyesülés diadalmas híveiként ábrázolni, hiszen a köztük is létező nézetkülönbségek a helyzet és a tennivalók megítélését illetően megosztották soraikat, őket is súlyos konfliktusok elé állították. Strassenreiter Erzsébet 1^0(3(3(3«(3»(3tXM(KX3(3(3C3(30C)()(3(3S3(3t3(3(3a(3(3(3t9(3tKX3C3(3(K3I3I3(K3»(3Q „Rákosi, látva a Szociáldemokrata Párton belüli erősödő kohéziót, valósággal tombolt.” TÖRTÉNELMÜNK FEHÉR FOLTJAI A szerző cikkében a két munkáspárt erőszakos egyesülésének előtörténetét tárja az olvasó elé. Sorozatunk a magyar történelem fehér foltjainak felderítésére vállalkozik. Minden szombaton, a Magyar Nemzetben. & ZXXX3SXXSXXXXXXXXX%XXXXSS%XX3SXSSXXXXXX$XXXSSX%XXXS!} Hetvenöt éve született Vértes László A Kavics Ösvény vándora E RÖVID bemutatkozás olvasható a neves, korán elhunyt ősrégész Kavics ösvény című posztumusz munkájában: „Nevem: Vértes László. Életem legfontosabb lelőhelye: Vértesszőlős. Minden külföldi kollégám megkérdi: én neveztem-e el magam után a lelőhelyemet? Mindenkinek el kell mondanom, hogy a falu neve legalább 700 éve Szőlős és 60 éve Vértesszőlős; az enyém alig 54 éve — amióta megszülettem — Vértes.” E néhány sorból is kiderül lényegretörő fogalmazása és bájos humora. Kötetének alcíme: A vértesszőlősi előember regénye, de aki olvasta, tudja, sokkal több annál Megismertet egy szakma gyötrelmeivel és szépségeivel, a sikertelenségekkel és a siker reményével, és ami keveseknek adatott meg az életben, a NAGY LELETTEL. Csupa nagy betűvel ahogy ő is írta. Az 1963. augusztus 21-én Vértesszőlősön előkerült emberi koponyadarab feltette a koronát addigi munkásságára. Egyben igazolta is: szerencséje csak az arra érdemes kutatónak van, a többi elmegy a szerencse mellett ELSŐ SZAKMAI munkái Kadic hatására geológiai megfigyeléseket és őslénytani adatokat dokumentálnak, de alig jelennek meg ezen első publikációi, figyelme már a jégkorszak ősemberének kultúrája felé fordul. Mivel hamar belátja, hogy a régi ásatások dokumentációja hiányos és más szemléletű, elhatározza, újra kutatja a hazai klasszikus őskőkori lelőhelyeket. Istállóskőtől a Szeleta-barlangon át a tatai telepig. A világhírnevet a vértesszőlősi lelőhelyen talált előember leletek hozták meg számára. Idézzük föl saját szavaival azt a napot „Huszonöt éve ások barlangokban, lösztelepeken. Egyetlen emberfog került horgomra negyedszázad alatt, az istállóskői barlangban, s a gyermekfogacskák itt, az iszapolt agyagban. Ám annyi állatcsontot találtam, hogy csak tonnasúlyban tudnám kifejezni. Formájuk beleivódott szemembe. Felismertem a medvekoponya apró töredékeit, megtanultam látni a szarvaskoponya varratainak a lefutását, felismertem a bölénykoponya belső felszínének különös mintázatát. Ami most sárgállott előttem a sziklában, az se medve, se szarvas, se bölény, se oroszlán, emberkoponya. Az kell hogy legyen!” És mivel augusztus 21-e Sámuel napja, a leletet Sámuelnek „keresztelték" — tokaji borral. A NEHEZE ezután jött. „... hogyan fogadta egy nagyszerű, de egyenetlen kis ország az új, értékes tudományos felfedezést? Megértette-e formálisan? Megpróbálta-eelfűrészelni, ha csak egy mód is adódott rá? Nyíltan megmondom: néhány éppen illetékes személy kivételével, megértették, s az említettek kivételével segítettek” — írja Vértesszőlősről írt krónikájában, amelynek megjelenését már nem élte meg. 1968. augusztus 20-án, 54 évesen, tragikus körülmények között elhunyt. Az a tudományos monográfia, amilyenhez hasonlót — tervei szerint — nem látott a világ, sohasem készülhetett el. Nem hagyhatjuk említés nélkül sokoldalú tehetségének egyéb bizonyítékait sem. Könyvének karikatúráit maga rajzolta, de kiválóan szobrászkodott is. Kedvtelésből óceániai maszkokat gyűjtött, pihenés gyanánt magasabb matematikával foglalkozott — zseniális autodidakta volt. Vértesszőlős azóta régészeti búcsújáróhellyé változott. Sámuel kora a mérések pontosabbá válásával félmillió év helyett mintegy 350 ezer évesre változott, az eszközöket, az állatcsontokat, a rétegeket az újabb vizsgálatok fényében kissé másképp értékelik azóta. Ez zavarná legkevésbé, ha élne, mert hitvallása volt. „Csoda nincs botlás nélkül, munka nincs tévedés nélkül” (bankó) Magyar Nemzet Szombat, 1989. november 4. Unokáink sem fogják látni... Részletek a műsor legutóbbi adásából Majdnem politikamentes volt a szerdai adás. Majdnem — mondom, mert a magyar falvak sorsa, lakosságuk elvándorlása, a gazdasági leromlás, majd a teljes pusztulás — felülről irányított politika eredménye. Még most is azt hiszik sokan, hogy állam bácsinak kell eldönteni, melyik falu vagy kisváros fejlődőképes, hová kell ipart telepíteni, s hová nem, hogy mennyi központi pénz segítsen és hol? Mi a falvak és kisvárosok normális fejlődésének egyik lehetséges módját próbáltuk megismerni. A Német Szövetségi Köztársaságban szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani önökkel. A műsor elején Maria Meier- Dresshoff asszony mesélte el, hogyan lett fogadó a parasztházból, ahová akkor költözött, amikor férjhez ment. A vidék, a falu, a községek új funkciót kell, hogy találjanak, és itt alternatív megoldásként jelentkezik a falusi turizmus, vagy ahogy nálunk nevezik, a „szabadság falun” ötlete. Német parasztházakat mutattam , sokat. Mindegyike fizetővendéget fogad. Természetesen amellett, hogy gazdái megművelik a földet, s állatokat tenyésztenek. Némelyik a XV—XVI. században épült, s ma is hibátlan állapotban őrzi eredeti külső képét. Legfeljebb beépítették szobákkal a magas szénapadlást. Egyik sem díszlet. Kielégítik a mai, XX. századi ember igényeit. Mindegyikben van víz, gáz, telefon, jó minőségű utakkal közelíthetők meg. Úgy gondoltam, meg kell tudnunk, hiszen nyilvánvalóan a magyar nézőket is érdekelni fogja, hogyan segíti a megőrzést errefelé a műemléki hatóság. Felkerestük Münsterben a tartományi műemlékvédelem egyik vezetőjét. — Minden háznak lelke van mondta Wildeman pofesszor, mégpedig saját lelke. Különbség van a városi bérlakás, illetve a ház (a falusi ház, a kisvárosi ház) között. Az a különbség, hogy ez utóbbiaknak a lakás természetesebb, olyan, amely az emberek belső igényeihez közelebb áll. Ezért megy a városlakó a nagyvárosokból szívesen vidékre, ahol emberibb méreteket talál, az anyagok, a színek a helyiségek nagysága közelebb áll belső igényeihez. ' ' — Arra kell vigyázni, arra kell törekedni, hogy a ház lényegében, valójában, alapvető anyagaiban az eredeti állapotnak megfelelő maradjon. Hiszen attól függően van meg minden háznak a maga egyénisége, hogy hogyan őrizték meg. S ma a Szövetségi Köztársaságban ez a szó, hogy lakókörnyezet, azaz a ház saját környezete — legyen szó faluról vagy kisvárosról — nagyon nagy jelentőségű, hiszen minden emberben ott a vágy, a kívánság arra, hogy saját, individuális környezete legyen. — Hogyan tarthatók meg tehát ezek a házak, amelyek olyan sokat nyújtanak az embernek? — kérdeztem. — A tulajdonosnak gyakran nincs elég pénze a megfelelő fenntartásra, újjáépítésre. — válaszolta a professzor. Ilyenkor jelenik meg a műemlékvédelem, hogy segítsen, hiszen a műemléki felújítás sokszor jóval többe kerül. Például az egyedileg legyártott „osztott" ablak drágább, mint a boltban kapható csupaüveg új ablak. Vagy mondjuk, ha a műemlékvédelem azt a tanácsot adja, hogy egy régi jó, kétszárnyas ajtót — ilyenek a barokk fakapuk is — őrizzenek meg vagy állítsanak helyre, miközben a tulajdonos — mondjuk szeretne egy olcsóbb alumíniumajtót beépíteni. Nos, a műemlékvédelemnek az a feladata, hogy megtudakolja, mennyivel kerülne a régi ajtó többe, és hogy kifizesse az árkülönbözetet. Ugyanezt a megfontolást alkalmazzuk a háztetők fedésénél is. Ha egy régi házat korábban — ó német szokás szerint — palával fedtek, ami egyébként igazán kiváló építési anyag, az élettartama több mint száz év, s ha ez a természetes pala többe kerül, mondjuk a duplájába, mint a modern betoncserép, akkor a műemlékvédelemnek az a feladata, hogy ezt a többletköltséget magára vállalja. „Tartsd távol a bajt...” Néhol nemcsak a házakat, de utcányi házsorokat is egységes szellemben állítottak helyre az NSZK-ban. Régi településeken a helyi hagyományok megőrzésére, továbbélésére törekednek. Nálunk a műemlékesek nem engednék, hogy egy elpusztult épületet eredeti formájában helyreállítsanak. Azt mondják: nem lehet „műemléket építeni”. Szerintem felfogás dolga. Ha valaki vállalja, hogy kiírja a házára: ez új épület kérem, nem műemlék, csak mása a réginek — megengedhető lenne az ilyesmi. Én hagynám, még akkor is, ha tudom, hogy ezért a kijelentésért most legszívesebben rögtön megkövezne néhány magyarországi szakember. Fredeburg főutcájának sok háza elpusztult a II. világháborúban. Az ide érkező idegen mégsem egy modern — a XX. század uniformizálódott nemzetközi ízlése szerint épült — ,várost talál a romok helyén. A fredeburgiak újjáépítették őseik hangulatos házait. S ezt hirdetik homlokzatukon a hagyományos helyekre írt új feliratok: „A mi régi házunk leégett a háborúban. Ezt az újat Isten kezébe adjuk." És fölül az építtető neve a dátummal: „1950. augusztus 1.” És egy másik — felirata szerint — 1945—46-ban újjáépített ház betűi: „Tartsd távol a bajt az új háztól, amelyre Isten kegyesen tekint." A favázas házak mindig érdekesek, különlegesek a magyar turista számára. Nekünk szerencsénk volt, még olyat is láttunk, amelyet akkor tataroztak, s a faváz gerendái közülátmenetileg éppen hiányzott a tégla. A favázak közeit kitöltő téglafalat vagy bevakolják, festik, vagy csupaszon hagyják, s maga a tégla illesztésének változatossága díszíti a régi házat. A Magyar Televízió forgatócsoportjának tagjai irigykedve olvasták a házakon a 4—500 éves dátumokat, szemlélték meg a hibátlanul karbantartott kapukat, ablakokat, a fél évezred kultúráját őrző házakat, utcákat, falvakat, városokat. Bakonyzegi forradalom A dologhoz talán az is hozzátartozik, hogy a műemlékvédelem szakemberei minden egyszerű ember számára érthető, világos nyelven fogalmazott, népszerű kis „szóróanyagokat" készítenek. A hatóság emberei tudják, hogy felvilágosítás és a gazdasági ösztönzés nélkül nincs hatásos műemlékvédelem. Ezt szolgálja a „Legyen szebb a mi falunk" elnevezésű mozgalom is, amelyben részt vevő községek elnyerhetik az „aranyfalu" elnevezést. Pályázatukat szakértő bizottság értékeli. Elutaztunk Assinghausenbe, ahol találkozhattunk a községben dolgozó műemlékes zsűrivel, akik éppen a falu idei pályázatát vizsgálták. Dr. Lutz Wetzlar azt javasolja, hogy minden faluban minden új alkotó, jobbító igyekezettel bánjanak nagyon óvatosan, vizsgálják erős önkritikával saját — legjobbnak tűnő — kezdeményezéseiket, ötleteiket is. Elmondta, hogy a verseny célja, hogy a városok között vagy azok határában található kis falvak szeretetre méltó, életerős településként megmaradjanak. Hogy a falu otthona legyen az ott élő embereknek, s hogy a jövőben is hasson a szülőföld megtartó ereje. Bernhard Hansel, a westenholzi városvédők elnöke, az egyesületeknek a falvakat életben, a lakosságot összetartó munkában betöltött szerepéről beszélt. Egyébként Westenholz a mi Budakeszink testvérfaluja. És Meier-Gresshoff asszony egyre több magyar falunak szerez új testvért az NSZK területén. — Ön nemcsak a Szövetségi Köztársaságban tölt be elnökaszszonyi funkciót, hanem tiszteletbeli elnökké választották Magyarországon is, Bakonszegen. Mi ott az ön dolga? — kérdeztem. — Tanácsokat adok — –válaszolta. A falu csodálatos természeti környezetben fekszik. Nagyon sok halastó, víz veszi körül, s csodás a vidék. Mi, az egyesület elnöksége és jómagam, szeretnénk egy üdülő-, szabadidőcentrumot építeni Bakonszegen. Ehhez én hozzá tudok járulni a falusi turizmusban szerzett harmincéves tapasztalataimmal. Azt is tudom, hogyan kell ezt megszervezni. Hiszen a „Nyaralás falun” mozgalom elnöke vagyok Vestfáliában, Lippen és az egész Szövetségi Köztársaságban. A Faluszépítő Egyesület első elnökségi ülésén határoztunk arról, hogy javítani kell a falu infrastruktúráját. Szeretnének a Budapesti Kertészeti Egyetemről meghívni egy szakembert, hogy a faluban még több zöldterületet létesítsenek. A falunak gazdaságilag semmije sincs a termelőszövetkezeten kívül. Szeretnének egy orvost hozni, szeretnének egy üzletet, egy szupermarketet felépíteni, hogy a vendégeket, de a falu lakóit is ellássa. Szeretnék, ha lehetőség lenne a fejlődésre. Vendéglátás: falun Meier-Gresshoff asszony és Bakonszeg közösségének együttműködése során talán beigazolódik, hogy Magyarország nemcsak a Dunántúlból áll, ahogyan ezt nálunk sokan hirdetik. Annál is inkább, mert a magyar gyógyvízkincs legnagyobb része a Duna—Tisza közén és a Tiszántúlon vár arra, hogy feltárják végre, s ennek révén is gazdagodjék az ország. Kérésünkre meglátogattunk egy fürdővárost is Westfálában, Bad Sassendorfot. Itt egy nagyon fontos dologra hívták fel a figyelmünket. A turisták és a gyógyulást keresők szigorú szétválasztására. Hiszen ez a két csoport teljesen eltérő igényekkel jelentkezik. Míg az egyik csoport pihenésre, regenerálódásra vágyik, gyógyulást keres, addig a másik csoport, a turistáké, az élményeket keresi. Nem szabad a két dolgot összekeverni, ahogy még mostanában Magyarországon csinálják. A falusi turizmus szervezése a legutóbbi időkben lassan ismét megindult nálunk. A szervezők várják a jövendő falusi vendéglátóinak jelentkezését, hogy a németekéhez hasonló színvonalas katalógus összeállítható legyen. Ismét — mondom. Mert régebben volt már ilyen, „A falusi vendéglátás mestersége” című könyvet 1934-ben adta ki a Magyar Királyi Balatoni Intézőbizottság. Az Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség kiadványa, „Az utas könyve” 1940-ben jelent meg. 1000 oldalon 800 fényképpel, térképekkel segítették a falusi szállásadók és vendégeik egymásra találását. 1935-ben 127 falu 13 000 nyaralóvendéget tudott fogadni e könyv szerint, míg 1939-ben már 252 faluban vállalták 70 000 vendég elhelyezését. A mostani szervezők címe: Magyar Falusi Vendéglátók Szövetsége, Pf.: 6 Budapest, 1360. Telefon: 118-38-77. Akit a dolog érdekel, máris csatlakozhat, kérheti a felvételét a jegyzékbe. Egyébként novemberben kerül a Parlament elé az a javaslat, hogy a falusi vendéglátók — 6 szobáig — adómentességet élvezzenek. A korábbi módszerekkel ellentétben — azt hiszem — például így kell jól ösztönözni a falu fejlődését, s hagyni, hogy magára találjon végre. Ráday Mihály Ezt az ablakot októberben emelték el az egyik józsefvárosi házból. Ki tud róla?