Magyar Nemzet, 1999. december (62. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-24 / 300. szám
1999. december 24., péntek Kérem csatolják be a biztonsági öveket, és kapaszkodjanak meg. Útjukon ez az önök előtt lebegő kis robot lesz a vezetőjük. Most pedig elindulunk. Alattam a szék enyhén himbálózni kezd, ringat, a vezérlőteremben emberek szaladgálnak fel-alá. A terem közepén egy mély tölcsér ásít, későn veszem észre, s már zuhanok is lefelé. Őrült sebességgel rohanunk a labirintusban, a kis robot néha hátranéz és kedvesen mosolyog. Egyszerre azonban hatalmas robajjal villám csap a repülő eszközbe, majd minden elsötétül. Mire újból láthatóvá válik a környezet, béke van mindenütt. Egy repülő hüllő hátán ülök, a lábamat fűcsomók birizgálják, az őserdőben lecsapódó pára az arcomba szitál. Előttem különös lények futkároznak, némelyik felém nyúl, én elhajolok - akárcsak a mellettem ülő úr. - Barátom, mindjárt elkapom ezt a teknőcöt itt - vigyorog a hátam mögött egy gimnazista srác. Valóban, most éppen víz alatt vagyunk, előttünk őspolipok és tenyérnyi halak úsznak, miközben az egyik teknős lágy csókot lehel az orromra. Kissé nedves az érintése, mire utánanyúlnék, már tovább is áll. Nem álom ez, nem látomás, hanem egy új őrület, a háromdimenziós mozi. A Mátrix - ahogy mondják - totális élményt nyújt, olyan helyzeteket teremt, amelyek teljesen valószerűek. Az utazás a múltba című film csak egy a műsoron lévők közül, a fiatalok pedig sorban állnak, hogy fejenként 690 forintért részesei lehessenek a virtuális valóság elnevezésű ötperces tudatmódosulásnak. A háromdimenziós mozi ötlete nem új: már 1989-ben is léteztek olyan - elsősorban természetfilmek -, amelyek realisztikusan ábrázolták a filmjeleneteket. Később olyan filmszínházak is nyíltak, amelyekben mozgó üléseket helyeztek el, ezzel is növelve a részvétel élményét. A legújabb, most már Magyarországon is élvezhető mozi, az úgynevezett multidimenzionális rendszer, amely egyszerre jeleníti meg a képeket három dimenzióban, a székek pedig követik a figurák mozgását. A filmek lényege, hogy egyszerre hatnak az összes érzékszervre, hiszen ha a filmen esik, akkor vizet permeteznek az arcunkba vagy a kezünkre, ha fúj a szél, léglökéseket kapunk és így tovább. Ám ez még mind nem elég. Az igazi élményt a mozgó székek jelentik. Ezek a speciálisan kifejlesztett ülések másodpercenként hatféle különböző mozgásra képesek, ezáltal például egy gépfegyverből leadott sorozatot a néző valósághűen érzékelhet a bőrén. A háromdimenziós képet egy polarizált lencsével ellátott szemüveg szolgáltatja, a speciális effektusokat pedig a székhez épített légfúvókák és vízpermetezők biztosítják. A Mátrix a maga nemében lenyűgöző, technikailag csúcsmodern, ám mindaz, amit szolgáltat, enyhén szólva nem rózsaszín. Az emberi agynak ugyanis mindössze 15-20 másodpercre van szüksége ahhoz, hogy elfogadja a környező alvilágot, és mintegy 30 percre ahhoz, hogy elhagyja azt. A filmek hatása tehát messze túlnyúlik a rövidnek tűnő ötperces vetítésen. Erre is csupán azért van szükség, mert az egészséges emberi szervezet nem bír el ennél nagyobb totális érzékszervi megterhelést. Ennek értelmében a mozi bejáratánál felirat tudatja mindenkivel: ideg rendszeri, szív- és gerincbetegek, valamint kismamák számára az előadások nem ajánlottak. -Nem félsz, hogy nagyon megijedsz? - kérdezem egy tizenötéves forma lánytól. - Dehogyis! Jó buli ez, kár, hogy nincs valami szaftos kis horrorfilm. Úgyse láttam még beleket közelről. Csak mennénk már be, unom ezt sok előírást! - mondja mosolyogva. - A biztonságra mindig sokat adunk - mondja Bárányi Vince, a mozit üzemeltető társaság ügyvezető igazgatója. Mielőtt belépnénk a vetítőbe, minden látogatónak meg kell néznie egy ötperces filmet a technikai előírásokról. A biztonsági övét kötelező bekapcsolni, szemüveg nélkül tilos a filmet nézni, a székeken elhelyezett kapaszkodót is ajánlott a film alatt végig szorítani, ha pedig valaki rosszul érezné magát, kézfeltartással jelezheti. Ebben az esetben a vetítőben jelen lévő személyzet lekapcsolja az illető székét a rendszerről. Meglepő, hogy mennyien vállalják az ötperces élményt 690 forintért. Az ügyvezető szerint ez az ár közel sem fedezi a filmek reális költségét, Nyugaton ennek az árnak a négy-ötszörösét is elkérik egy vetítésért. Magyarországon azonban inkább hosszú távra rendezkednek be, a szokásos egy év helyett három év alatti megtérüléssel számolnak, aminek van is esélye, hiszen a jelenlegi öt-hat éves filmekről egyre korszerűbbekre állnak majd át. Most még nyilvánvaló a nézőnek, hogy számítógépes grafikát lát, az új generációs filmeket azonban már élő szereplőkkel forgatták, az élmény egyszerűen félelmetes lesz - ígéri Baranyi Vince. A Mátrix számítógépes vetítőrendszere közel háromszázezer dollárba került, azok a kompresszorok, amelyek a mozgást biztosítják - egyébként atomerőművekben használatosak -, nyolcmillió forintba, egy-egy film megvásárlása pedig százezer forintos nagyságrendű tétel. - Mégis miért jó ez a mozi? - kérdezem a vezetőtől. - Azért, mert olyan élményt nyújt, amely eddig csak egy szűk rétegnek adatott meg. Ha valaki soha nem vezetett helikoptert, itt megteheti, ha valaki soha nem ugrott ki ejtőernyővel egy repülőgépből, vagy soha nem gumit le gördeszkán egy szerpentinről, itt átélheti ezt az élményt. Vannak azonban, akik nem ennyire optimisták a jövő mozijával szemben. Mi történik például, ha idővel olyan filmek is rendelkezésre állnak majd, amelyekkel kirándulások, utazások „úszhatók” meg? Gondoljunk csak bele: ha valakinek nincs pénze egy franciaországi vagy ausztriai sítúrára, elmegy a moziba és potom pénzért minden élményt a saját bőrén tapasztalhat meg, és még attól sem kell tartania, hogy eltöri a lábát. Egyes pszichiáterek szerint komoly következményekkel járhat a mozi okozta enyhe tudatmódosulás, bár erre még nincsenek bizonyítékok. Nem tudni például, hogy milyen fokon okozhat függőséget a szervezet adrenalinszintjének emelkedése, s az sem látható előre, hogy lesznek-e olyan nézők, akik a valós életben is ki akarják próbálni - esetleg felkészületlenül - azokat az élményeket, amelyeket a mozi nyújt a számukra. Itt minden valóságos, minden látható, minden érzékelhető, minden megszagolható - és éppen ez az, ami félelmetessé teszi a „virtuális valóságot”. Ez a világ az „olyan, mintha” világa, ahol mindent lehet, mindent túlélhetsz, mindenhez közel juthatsz, egyszerűen más szemszögből láthatod azt, ami körülvesz - meséli a teknősbékát üldöző gimnazista, akiről gyorsan kiderül, hogy már legalább egy tucatszor volt a Mátrixban. - És ez jó? Jobb, mint kimenni a Hűvösvölgybe vagy a Margitszigetre? - Hogy jobb-e? Naná! De mondok neked még valamit: még a barátnőmnél is jobb! - mondja nevetve, és vesz még egy jegyet a következő előadásra. Weimwurm Bence Háromdimenziós mozi - a totális látszatélmény __ • Mintha való világ volna Sokan vállalják az ötpercnyi virtuális valóságnak nevezett tudatmódosulást « Azt mondják, a második könnyebb. Már nem terítjük meg neki az asztalt, nem keressük minden tárgyon a keze nyomát, bele merünk bújni a kabátjába. Ki tudjuk mondani, ezt tőle örököltem, és olyan az arcunk, mintha csak egy megunt vagy kinőtt dologról volna szó. Nem gondolunk minden pillanatban arra, amikor a selyembélés a nyakunkhoz ér, hogy olyan, mintha az ujja simítaná végig. Nem tudom, az első a könnyebb, vagy a második, más is így éli-e ezt meg, mintha kitéptek volna belőle egy darabot, és valami beköltözött volna a helyére. Ettől fogva a másik elől nem rejthető el már soha semmi, ő is mi vagyunk. Nem tudom, más is két csoportba osztja-e az embereket, azokra, akik látták őt, akik tudják, milyen volt, hogyan érintette meg a haját, nem tudom, más így van-e ezzel. De az ünnep talán nemcsak ajándék, nemcsak együttlét, nemcsak mosoly, hanem más is. Ahogy a kalácsot dagasztom, ugyanaz a mozdulat, ahogy ő tette, ahogy a nagymamámat leste, miközben ő valaki másra gondolt, egy régi, általam sosem látott, már a családi mesékben sem élő kedves arcra. Így van ez, az ember régi pillanatokat lát a gömbökben, ünnepeket, ünneppé vált hétköznapokat, apró butaságokat. Például a valószínűtlenül nagy fejhagymákat, hatalmas, véget nem érő kertet, nagyapámat, aki öreg volt már akkor is, de ez nem zavart, azt hittem, eleve ilyennek született. Úgy gondoltam, olyanok vagyunk, mint a görög istenek, én mindig gyerek maradok, anyám mindig szép lesz és fiatal, és örökké ott leszünk abban a kertben, lesz persze ősz és tavasz is, de mindig ugyanaz az ősz és mindig ugyanaz a tavasz. Semmi sem utalt arra, hogy ez megváltozhat. Évtizedekig nem volt egy halottunk sem, nagyapám már nyolcvan is elmúlt, és egyetlen fehér hajszála sem látszott, ezért gondoltam, talán mi mások vagyunk, különlegesek. Nagypapa öreg volt, de vén nem, mint egy ősi nemzetségfő, mindent végtelenül komolyan és szertartásosan végzett. A kertje maga volt a varázslat, egyetlen gaz, rög nem volt benne, mintha éjfekete porcukor borította volna az egészet. A hagymaültetés is mérnöki pontossággal zajlott, vonalhálót rajzolt a földre, a dughagymák vigyázzban álltak, mint valami apró kis hadsereg, pontosan ugyanolyan meszsze egymástól, pontosan ugyanannyi föld került rájuk. Nemcsak a precizitás, az eredmény is hihetetlen volt. Hatalmas, kövér hagymák, mind hajszálra ugyanakkorra, így volt a dióval is, úgy pucolták a termést, hogy a négy gerezd egyben maradjon. Mindig tudták, mekkorát kell ütni a csonthéjra, hogy eléggé megre pedjen, de ne törjön darabokra. „Benne alszik a kicsi királyfi, csak finoman, ne ébresszük fel.” Szép idők voltak, dióbélkirályfi csak ritkán riadt fel, és minden malacunkat Tekének hívták. Apám nyerte ezeket az újévi te keversenyen. Senkinek sem ju tott eszébe almával a szájában az asztalra rakni őket, egyet sem sütöttek pirosra, nem locsolgatták őket mézzel és sörrel. Teke a család büszkesége volt, gondosan nevelgették, azután sok-sok kicsi, rózsaszín kunkori farkú kismalaca lett, de nem vágtak le belőle egyet sem. Mindig az üzletet keresték, nem a pénzért, hanem a sikerért. Később divatáruboltot nyitottunk, több ezer szürke és barna zoknit adtunk el az első napon, néha azt képzelem, ha a falumban találomra kinyitnék egy szekrényajtót, még mindig szürke nejlonzoknik dőlnének ki belőle. - A kerék - mondta anyám, amikor a pénzt számolták, ami azt jelentette, hogy egyszer fent, másszor lent, így is volt pontosan. Amikor mínusz 15 fokban karácsony előtt apám a piacon ámít, úgy éreztem, mintha a hideg nem is kintről jönne, hanem a csontjaimból hasogatna elő. A vevők csak jöttek, bementek a sötétítőfüggönnyel elfedett próbafülkébe, és a szabad ég alatt farmert próbáltak. Mire belebújtak, a hideg pirosra csípte a combjukat. Eszükbe sem jutott többet levenni. Apám csak mosolygott, „parancsoljon, próbálja fel, ez éppen az ön mérete, az még nem kötelez semmire, tessék felpróbálni”. Azután már csomagolhattuk is a régi nadrágot. Szép idők voltak, forró leves várt minket, meg anyám mosolya. Pogácsát sütött, érezni lehetett az ízén, hogy minden hajtogatásnál azt gondolta: mínusz 15 fok, a lehelet is megfagy, apám meg hajnali négy óráig kint áll és mosolyog. Volt más is. Nutriák. Soha addig nem hallottam ilyen állatról. - Hódpatkány - mondta apám izgatottan. - Patkány - rázkódott meg anyám. - Hód - gondoltam, és el voltam ragadtatva. Eleinte izgalmas volt nézegetni, ahogy hatalmas narancssárga fogakkal és irdatlan hosszú, csupasz farkukkal hihetetlen tempóban tüntetik el a sárgarépákat, de a nurfiák szaporodtak, az érdeklődők meg csak nem akartak tolongani. A hódpatkány bundája nem kellett senkinek, szúrós volt a szőrük, kemény és fénytelen, alig sűrűbb, mint egy vaddisznóé. Újabb és újabb hirdetések követték egymást, de senki nem jelentkezett, míg végül jött egy család, a nő viszolygott az állatoktól, de a férje lelkesedett. („Hód” - mondta a férfi. „Patkány” - felelte a nő.) Apám tárgyalt velük, talán még fizett volna is, csak tüntessék el őket, de ezt nem mutathatta ki. Végül elvitték az összeset, és mi nem csodálkoztunk volna, ha a híradóban látjuk a mi emberünket, ahogy a földigilisztásokkal együtt a Parlament előtt tüntet tízezer eladhatatlan nutriával. Volt harisnya is. Nem sok, néhány tízezer gyártási hibás finom, olasz harisnya. Az esték olyanokká váltak, mint a fonóban, a kezünkre húzott harisnyákkal ültünk, és néztük, fut-e valahol a szem. Valahogy elfogytak ezek is, mint ahogy a két vagon só is, amit apám jutányos áron vett valakitől. Így volt ez, anyám minden üzletet ellenzett, azután amikor apám száz ötletből egyet megvalósított, mellé állt és mindenben támogatta. Együtt kerestük a kárpótláson a tucatszám licitált fasorokat, jártunk helyi tudós emberekhez, hátha segítenek megtalálni őket. Bogarásztuk a falu határáról készült kiismerhetetlen térképet, kerestük őket derékig érő fűben, bokáig érő hóban, futottunk a vadméhek elől, de nem sokkal jutottunk előre. Amikor a gázt vezették a falumba, mi voltunk az egyetlenek, akik nem bosszankodtak, hogy a kivágott fákért csak ennyit fizetett az állam. A kár nem volt érdekes, csak az, hol is történt az egész, mert így legalább meglett egy újabb fasor. Ha a méhészek kaptárt akarnak telepíteni, apám örömében majdnem homlokon csókolja őket, ingyen adja a helyet, csak jöjjenek minél többen, hátha így újabb és újabb fasorokra bukkanunk rá. Amikor gazdálkodni kezdtünk, az egész táblára való babot egyetlen sorba ültették el a napszámosok, és volt olyan is, amikor a termést a nyulak ették meg, és kövér pofával röhögtek rajtunk, de hát a kerék egyszer fent, egyszer lent. Hol szörpüzemet nyitunk („És ki fog itt dolgozni?” - kérdezzük. „Rátok gondoltam” - mondja apám.), és a szabadságom alatt Hencidától Boncidáig folyik a sárga lé, mert időnként elfelejtjük elzárni a csapokat. Hol éttermet nyit („Ki lesz a séf?” „Én” - mondja komolyan, pedig korábban legfeljebb rántottát készített.). Néha eszünkbe jutnak ezek meg mások is, és akkor nevetünk, pedig már nem vagyunk halhatatlanok, a dióban nem lakik királyfi, nincs hajtogatott pogácsa. Már nem terítünk neki, de a gömbből az ő arca néz vissza, a csillagszóróban régi karácsonyok illata, ott a csúcs, már az sem törik el, mint korábban mindig. Nem baj, ha összecsomósodik a szaloncukron a fehér kötözőcérna, már nem számít. Nevetünk rajta, ha a fényfüzér nem ég, miért égne, sosem szokott elsőre, csak ha az összes izzót kicseréljük, ez már nem fontos, semmi sem fontos. Talán az első nehezebb, talán a második. Talán mindig nehéz lesz. Ugyanaz a dal. Nem sír senki, énekelünk, halljuk a hangját. De nem kintről, belőlünk szól. Élő Anita Halhatatlanságimk kom RÉKASSY CSABA RAJZA Életképek Magyar Net 41