Magyar Nemzet, 1999. december (62. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-24 / 300. szám

1999. december 24., péntek ­ Kérem csatolják be a biztonsá­gi öveket, és kapaszkodjanak meg. Útjukon ez az önök előtt le­begő kis robot lesz a vezetőjük. Most pedig elindulunk. Alattam a szék enyhén him­bálózni kezd, ringat, a vezérlőte­remben emberek szaladgálnak fel-alá. A terem közepén egy mély tölcsér ásít, későn veszem észre, s már zuhanok is lefelé. Őrült sebességgel rohanunk a la­birintusban, a kis robot néha hát­ranéz és kedvesen mosolyog. Egyszerre azonban hatalmas ro­bajjal villám csap a repülő esz­közbe, majd minden elsötétül. Mire újból láthatóvá válik a kör­nyezet, béke van mindenütt. Egy repülő hüllő hátán ülök, a lába­mat fűcsomók birizgálják, az ős­erdőben lecsapódó pára az ar­comba szitál. Előttem különös lé­nyek futkároznak, némelyik fe­lém nyúl, én elhajolok - akárcsak a mellettem ülő úr. - Barátom, mindjárt elkapom ezt a teknőcöt itt - vigyorog a hátam mögött egy gimnazista srác. Valóban, most éppen víz alatt vagyunk, előttünk őspoli­pok és tenyérnyi halak úsznak, miközben az egyik teknős lágy csókot lehel az orromra. Kissé nedves az érintése, mire utána­nyúlnék, már tovább is áll. Nem álom ez, nem látomás, hanem egy új őrület, a háromdi­menziós mozi. A Mátrix - ahogy mondják - totális élményt nyújt, olyan helyzeteket teremt, amelyek teljesen valószerűek. Az utazás a múltba című film csak egy a műsoron lévők közül, a fiatalok pedig sorban állnak, hogy fejenként 690 forintért ré­szesei lehessenek a virtuális va­lóság elnevezésű ötperces tudat­módosulásnak. A háromdimenziós mozi öt­lete nem új: már 1989-ben is lé­teztek olyan - elsősorban termé­szetfilmek -, amelyek realiszti­kusan ábrázolták a filmjelenete­ket. Később olyan filmszínházak is nyíltak, amelyekben mozgó üléseket helyeztek el, ezzel is nö­velve a részvétel élményét. A legújabb, most már Magyaror­szágon is élvezhető mozi, az úgynevezett multidimenzionális rendszer, amely egyszerre jeleníti meg a képeket három dimenzió­ban, a székek pedig követik a fi­gurák mozgását. A filmek lénye­ge, hogy egyszerre hatnak az összes érzékszervre, hiszen ha a filmen esik, akkor vizet perme­teznek az arcunkba vagy a ke­zünkre, ha fúj a szél, léglökése­ket kapunk és így tovább. Ám ez még mind nem elég. Az igazi élményt a mozgó szé­kek jelentik. Ezek a speciálisan kifejlesztett ülések másodper­cenként hatféle különböző moz­gásra képesek, ezáltal például egy gépfegyverből leadott soro­zatot a néző valósághűen érzé­kelhet a bőrén. A háromdimen­ziós képet egy polarizált lencsé­vel ellátott szemüveg szolgáltat­ja, a speciális effektusokat pedig a székhez épített légfúvókák és vízpermetezők biztosítják. A Mátrix a maga nemében lenyűgöző, technikailag csúcs­modern, ám mindaz, amit szol­gáltat, enyhén szólva nem rózsa­szín. Az emberi agynak ugyanis mindössze 15-20 másodpercre van szüksége ahhoz, hogy elfo­gadja a környező alvilágot, és mintegy 30 percre ahhoz, hogy elhagyja azt. A filmek hatása te­hát messze túlnyúlik a rövidnek tűnő ötperces vetítésen. Erre is csupán azért van szükség, mert az egészséges emberi szervezet nem bír el ennél nagyobb totális érzékszervi megterhelést. Ennek értelmében a mozi bejáratánál felirat tudatja mindenkivel: ideg­­ rendszeri, szív- és gerincbetegek, valamint kismamák számára az előadások nem ajánlottak. -Nem félsz, hogy nagyon megijedsz? - kérdezem egy ti­­zenötéves­ forma lánytól. - Dehogyis! Jó buli ez, kár, hogy nincs valami szaftos kis horrorfilm. Úgyse láttam még be­leket közelről. Csak mennénk már be, unom ezt sok előírást! - mondja mosolyogva. - A biztonságra mindig sokat adunk - mondja Bárányi Vince, a mozit üzemeltető társaság ügy­vezető igazgatója. Mielőtt belép­nénk a vetítőbe, minden látogató­nak meg kell néznie egy ötperces filmet a technikai előírásokról. A biztonsági övét kötelező bekap­csolni, szemüveg nélkül tilos a filmet nézni, a székeken elhelye­zett kapaszkodót is ajánlott a film alatt végig szorítani, ha pedig va­laki rosszul érezné magát, kézfel­tartással jelezheti. Ebben az eset­ben a vetítőben jelen lévő sze­mélyzet lekapcsolja az illető szé­két a rendszerről. Meglepő, hogy mennyien vállalják az ötperces élményt 690 forintért. Az ügyvezető szerint ez az ár közel sem fedezi a filmek reális költségét, Nyugaton ennek az árnak a négy-ötszörösét is el­kérik egy vetítésért. Magyaror­szágon azonban inkább hosszú távra rendezkednek be, a szoká­sos egy év helyett három év alatti megtérüléssel számolnak, ami­nek van is esélye, hiszen a jelen­legi öt-hat éves filmekről egyre korszerűbbekre állnak majd át. Most még nyilvánvaló a néző­nek, hogy számítógépes grafikát lát, az új generációs filmeket azonban már élő szereplőkkel forgatták, az élmény egyszerűen félelmetes lesz - ígéri Baranyi Vince. A Mátrix számítógépes vetítőrendszere közel háromszáz­­ezer dollárba került, azok a kompresszorok, amelyek a moz­gást biztosítják - egyébként atomerőművekben használatosak -, nyolcmillió forintba, egy-egy film megvásárlása pedig százezer forintos nagyságrendű tétel. - Mégis miért jó ez a mozi? - kérdezem a vezetőtől. - Azért, mert olyan élményt nyújt, amely eddig csak egy szűk rétegnek adatott meg. Ha valaki soha nem vezetett helikoptert, itt megteheti, ha valaki soha nem ugrott ki ejtőernyővel egy repülő­gépből, vagy soha nem gumit le gördeszkán egy szerpentinről, itt átélheti ezt az élményt. Vannak azonban, akik nem ennyire optimisták a jövő mozi­jával szemben. Mi történik pél­dául, ha idővel olyan filmek is rendelkezésre állnak majd, ame­lyekkel kirándulások, utazások „úszhatók” meg? Gondoljunk csak bele: ha valakinek nincs pénze egy franciaországi vagy ausztriai sítúrára, elmegy a mozi­ba és potom pénzért minden él­ményt a saját bőrén tapasztalhat meg, és még attól sem kell tarta­nia, hogy eltöri a lábát. Egyes pszichiáterek szerint komoly kö­vetkezményekkel járhat a mozi okozta enyhe tudatmódosulás, bár erre még nincsenek bizonyí­tékok. Nem tudni például, hogy milyen fokon okozhat függőséget a szervezet adrenalinszintjének emelkedése, s az sem látható elő­re, hogy lesznek-e olyan nézők, akik a valós életben is ki akarják próbálni - esetleg felkészületle­nül - azokat az élményeket, ame­lyeket a mozi nyújt a számukra. Itt minden valóságos, minden lát­ható, minden érzékelhető, min­den megszagolható - és éppen ez az, ami félelmetessé teszi a „vir­tuális valóságot”.­­ Ez a világ az „olyan, mint­ha” világa, ahol mindent lehet, mindent túlélhetsz, mindenhez közel juthatsz, egyszerűen más szemszögből láthatod azt, ami körülvesz - meséli a teknősbékát üldöző gimnazista, akiről gyor­san kiderül, hogy már legalább egy tucatszor volt a Mátrixban. - És ez jó? Jobb, mint kimen­ni a Hűvösvölgybe vagy a Mar­gitszigetre? - Hogy jobb-e? Naná! De mondok neked még valamit: még a barátnőmnél is jobb! - mondja nevetve, és vesz még egy jegyet a következő előadásra. Weimwurm Bence Háromdimenziós mozi - a totális látszatélmény __ • M­intha való világ volna Sokan vállalják az ötpercnyi virtuális valóságnak nevezett tudatmódosulást « A­zt mondják, a második könnyebb. Már nem te­rítjük meg neki az asz­talt, nem keressük minden tár­gyon a keze nyomát, bele me­rünk bújni a kabátjába. Ki tud­juk mondani, ezt tőle örököltem, és olyan az arcunk, mintha csak egy megunt vagy kinőtt dologról volna szó. Nem gondolunk min­den pillanatban arra, amikor a selyembélés a nyakunkhoz ér, hogy olyan, mintha az ujja simí­taná végig. Nem tudom, az első a könnyebb, vagy a második, más is így éli-e ezt meg, mintha kitéptek volna belőle egy dara­bot, és valami beköltözött volna a helyére. Ettől fogva a másik elől nem rejthető el már soha semmi, ő is mi vagyunk. Nem tudom, más is két csoportba osztja-e az embereket, azokra, akik látták őt, akik tudják, mi­lyen volt, hogyan érintette meg a haját, nem tudom, más így van-e ezzel. De az ünnep talán nem­csak ajándék, nemcsak együttlét, nemcsak mosoly, hanem más is. Ahogy a kalácsot dagasztom, ugyanaz a mozdulat, ahogy ő tette, ahogy a nagymamámat leste, miközben ő valaki másra gondolt, egy régi, általam sosem látott, már a családi mesékben sem élő kedves arcra. Így van ez, az ember régi pillanatokat lát a gömbökben, ünnepeket, ün­neppé vált hétköznapokat, apró butaságokat. Például a valószí­­nűtlenül nagy fej­hagymákat, hatalmas, véget nem érő kertet, nagyapámat, aki öreg volt már akkor is, de ez nem zavart, azt hittem, eleve ilyennek született. Úgy gondoltam, olyanok va­gyunk, mint a görög istenek, én mindig gyerek maradok, anyám mindig szép lesz és fiatal, és örökké ott leszünk abban a kert­ben, lesz persze ősz és tavasz is, de mindig ugyanaz az ősz és mindig ugyanaz a tavasz. Sem­mi sem utalt arra, hogy ez meg­változhat. Évtizedekig nem volt egy halottunk sem, nagyapám már nyolcvan is elmúlt, és egyetlen fehér hajszála sem lát­szott, ezért gondoltam, talán mi mások vagyunk, különlegesek. Nagypapa öreg volt, de vén nem, mint egy ősi nemzetségfő, mindent végtelenül komo­lyan és szertartásosan vég­zett. A kertje maga volt a varázslat, egyetlen gaz, rög nem volt benne, mintha éj­fekete porcukor borította volna az egészet. A hagy­maültetés is mérnöki pon­tossággal zajlott, vonalhálót rajzolt a földre, a dughagy­­mák vigyázzban álltak, mint valami apró kis hadsereg, pontosan ugyanolyan mesz­­sze egymástól, pontosan ugyanannyi föld került rá­juk. Nemcsak a precizitás, az eredmény is hihetetlen volt. Hatalmas, kövér hagy­mák, mind hajszálra ugyan­­akkorra, így volt a dióval is, úgy pucolták a termést, hogy a négy gerezd egyben maradjon. Mindig tudták, mekkorát kell ütni a csont­héjra, hogy eléggé megre­­ pedjen, de ne törjön darabokra. „Benne alszik a kicsi királyfi, csak finoman, ne ébresszük fel.” Szép idők voltak, dióbélkirályfi csak ritkán riadt fel, és minden malacunkat Tekének hívták. Apám nyerte ezeket az újévi te­­ keversenyen. Senkinek sem ju­ tott eszébe almával a szájában az asztalra rakni őket, egyet sem sütöttek pirosra, nem locsolgat­­ták őket mézzel és sörrel. Teke a család büszkesége volt, gondo­san nevelgették, azután sok-sok kicsi, rózsaszín kunkori farkú kismalaca lett, de nem vágtak le belőle egyet sem. Mindig az üz­letet keresték, nem a pénzért, hanem a sikerért. Később divatáruboltot nyi­tottunk, több ezer szürke és bar­na zoknit adtunk el az első na­pon, néha azt képzelem, ha a fa­lumban találomra kinyitnék egy szekrényajtót, még mindig szür­ke nejlonzoknik dőlnének ki be­lőle. - A kerék - mondta anyám, amikor a pénzt számolták, ami azt jelentette, hogy egyszer fent, másszor lent, így is volt ponto­san. Amikor mínusz 15 fokban karácsony előtt apám a piacon ámít, úgy éreztem, mintha a hi­deg nem is kintről jönne, hanem a csontjaimból hasogatna elő. A vevők csak jöttek, bementek a sötétítőfüggönnyel elfedett pró­bafülkébe, és a szabad ég alatt farmert próbáltak. Mire belebúj­tak, a hideg pirosra csípte a combjukat. Eszükbe sem jutott többet levenni. Apám csak mo­solygott, „parancsoljon, próbál­ja fel, ez éppen az ön mérete, az még nem kötelez semmire, tes­sék felpróbálni”. Azután már csomagolhattuk is a régi nadrá­got. Szép idők voltak, forró le­ves várt minket, meg anyám mosolya. Pogácsát sütött, érezni lehetett az ízén, hogy minden hajtogatásnál azt gondolta: mí­nusz 15 fok, a lehelet is meg­fagy, apám meg hajnali négy óráig kint áll és mosolyog. Volt más is. Nutriák. Soha ad­dig nem hallottam ilyen állatról. - Hódpatkány - mondta apám izgatottan. - Patkány - rázkódott meg anyám. - Hód - gondoltam, és el voltam ragadtatva. Eleinte iz­galmas volt nézegetni, ahogy hatalmas narancssárga fogakkal és irdatlan hosszú, csupasz far­kukkal hihetetlen tempóban tün­tetik el a sárgarépákat, de a nur­fiák szaporodtak, az érdeklődők meg csak nem akartak tolonga­ni. A hódpatkány bundája nem kellett senkinek, szúrós volt a szőrük, kemény és fénytelen, alig sűrűbb, mint egy vaddisz­nóé. Újabb és újabb hirdeté­sek követték egymást, de senki nem jelentkezett, míg végül jött egy család, a nő viszolygott az állatoktól, de a férje lelkesedett. („Hód” - mondta a férfi. „Patkány” - felelte a nő.) Apám tárgyalt velük, talán még fizett vol­na is, csak tüntessék el őket, de ezt nem mutathatta ki. Végül elvitték az összeset, és mi nem csodálkoztunk volna, ha a híradóban látjuk a mi emberünket, ahogy a földigilisztásokkal együtt a Parlament előtt tüntet tíz­ezer eladhatatlan nutriával. Volt harisnya is. Nem sok, néhány tízezer gyártási hibás finom, olasz harisnya. Az esték olyanokká váltak, mint a fonóban, a kezünkre húzott harisnyákkal ültünk, és néztük, fut-e valahol a szem. Valahogy elfogytak ezek is, mint ahogy a két vagon só is, amit apám jutányos áron vett valakitől. Így volt ez, anyám minden üzletet ellenzett, azután amikor apám száz ötletből egyet megvalósított, mellé állt és min­denben támogatta. Együtt keres­tük a kárpótláson a tucatszám li­citált fasorokat, jártunk helyi tu­dós emberekhez, hátha segíte­nek megtalálni őket. Bogarász­tuk a falu határáról készült kiis­merhetetlen térképet, kerestük őket derékig érő fűben, bokáig érő hóban, futottunk a vadmé­­hek elől, de nem sokkal jutot­tunk előre. Amikor a gázt vezet­ték a falumba, mi voltunk az egyetlenek, akik nem bosszan­kodtak, hogy a kivágott fákért csak ennyit fizetett az állam. A kár nem volt érdekes, csak az, hol is történt az egész, mert így legalább meglett egy újabb fa­sor. Ha a méhészek kaptárt akarnak telepíteni, apám örömé­ben majdnem homlokon csókol­ja őket, ingyen adja a helyet, csak jöjjenek minél többen, hát­ha így újabb és újabb fasorokra bukkanunk rá. Amikor gazdálkodni kezd­tünk, az egész táblára való babot egyetlen sorba ültették el a nap­számosok, és volt olyan is, ami­kor a termést a nyulak ették meg, és kövér pofával röhögtek rajtunk, de hát a kerék egyszer fent, egyszer lent. Hol szörpüze­met nyitunk („És ki fog itt dol­gozni?” - kérdezzük. „Rátok gondoltam” - mondja apám.), és a szabadságom alatt Hencidától Boncidáig folyik a sárga lé, mert időnként elfelejtjük elzárni a csapokat. Hol éttermet nyit („Ki lesz a séf?” „Én” - mondja ko­molyan, pedig korábban legfel­jebb rántottát készített.). Néha eszünkbe jutnak ezek meg mások is, és akkor nevetünk, pedig már nem vagyunk halhatat­lanok, a dióban nem lakik király­fi, nincs hajtogatott pogácsa. Már nem terítünk neki, de a gömbből az ő arca néz vissza, a csillagszó­róban régi karácsonyok illata, ott a csúcs, már az sem törik el, mint korábban mindig. Nem baj, ha összecsomósodik a szaloncukron a fehér kötözőcérna, már nem számít. Nevetünk rajta, ha a fény­füzér nem ég, miért égne, sosem szokott elsőre, csak ha az összes izzót kicseréljük, ez már nem fon­tos, semmi sem fontos. Talán az első nehezebb, talán a második. Talán mindig nehéz lesz. Ugyan­az a dal. Nem sír senki, éneke­lünk, halljuk a hangját. De nem kintről, belőlünk szól. Élő Anita H­alhatatlanságimk kom RÉKASSY CSABA RAJZA Életképek Magyar Net 41

Next