Magyar Nemzet, 2001. március (64. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-24 / 70. szám

Hatvan éve tértek haza a ’48-as zászlók Különvonat Moszkvából i G Y ö R K F. I ) F. N ó________________________________:_________ A z 1818-1849-es forradalom és szabadságharc bukásával nyolcvan­nyolc honvédzászló került az intervenciós cári csapatok kezére. Az oroszok a zsákmányolt zászlókat - ellentétben az osztrákokkal, akik Haynau parancsára azokat eltüzelték­­ mint a győzelem jel­képét diadalmenetben vitték Szentpétervárra. A zászlókat később Moszkvá­ban, a Kreml történeti múzeumában helyezték el, majd az 1917-es forradal­mak után a Forradalmi Múzeum gyűjteményébe kerültek. Az 1867-es kiegyezést követően a közvélemény érdeklődése igencsak megnőtt a ’48-as zászlók sorsa iránt. Az első hivatalos lépés mégis csak 1934. augusztus 3-án történt, Aggházy Kamill ezredes, a Hadimúzeum (a mai Had­történeti Múzeum) igazgatójának levélváltásával. Az ezt követő hosszú dip­lomáciai egyeztetés és levélváltás nyomán, 1941 januárjában a szovjet kor­mány maga ajánlotta fel, hogy visszaadja a honvédzászlókat. A két kormány közti előzetes tárgyalások után, 1941. március 20-án Moszkvában, a Vörös Hadsereg központi házában került sor a zászlók ünnepélyes átadására. Kristóffy József magyar követ és Faragho Gábor tábornok, katonai attasé érkezésekor a zenekar a magyar himnuszt játszotta. Az ünnepségen a sza­badságharc 56 hadilobogóját a szovjet kormány nevében Tyulenev hadsereg­tábornok, a moszkvai katonai körzet parancsnoka adta át Kristóffy magyar követnek. A zászlókat vivő különvonat még aznap este elindult Moszkva Ki­jevi pályaudvaráról a magyar határ felé. A vonat elindulásakor a kivezényelt díszszázad fegyverrel tisztelgett. A különvonaton elhelyezett zászlóknál szov­jet tiszti iskolások álltak díszőrséget. A vonaton utazott Geraszimov ezredes, a vezérkar külügyi osztályának vezetője, valamint Faragho Gábor tábornok, katonai attasé. A küldöttséget és a zászlókat elkísérte a budapesti szovjet ka­tonai attasé is. A különvonat március 23-án érkezett Lavocsne szovjet határállomásra, majd 24-én Budapestre, ahol ünnepélyes pompával fogadták a 92 év után ha­zatért hadilobogókat. Az évforduló alkalmából a Honvédelmi Minisztérium támogatásával, Di­cső ereklyén címen díszes kivitelű album jelent meg a Zrínyi Kht. gondozá­sában, melyből mindent megismerhetünk, amit a ’48-as lobogókról tudni kell. A kiadvány oroszul és angolul is megjelent. Oroszul a Nemzeti Kulturá­lis Örökség Minisztériuma, míg az angol nyelvű változat az Atlantic Kiadó tá­mogatásával látott napvilágot. Az album nyomdába adása után, moszkvai búvárkodásom során a néhai Tyulenev hadseregtábornok hagytékából újabb fényképek kerültek elő, me­lyek már nem kerülhettek be az albumba. A 60. évforduló alkalmából így ezekből a fényképekből elsőnek a Magyar Nemzet hasábjain közlünk ízelítőt. A ’48-as honvédzászlók történetéhez tartozik, hogy 1944 novemberében a nyilas kitelepítési kormánybiztos parancsára a múzeum gyűjteményével együtt, összesen tíz vagon múzeumi anyagot a Veszprém megyei Doba köz­séghez tartozó „Somlóvár” Erdődy-kastélyéba evakuáltak. Ilyen előzmények után, 1945. március utolsó napjaiban, a német csapato­kat és csatlósaikat üldöző Szovjet Vörös Hadsereg rábukkant a Hadimúzeum magára maradt gazdag gyűjteményére. A múzeum zászlógyűjteménye 249 da­rab magyar zászlót, köztük a szabadságharc 63 hadilobogóját tartalmazta. 1945 júniusában a Hadimúzeum zászlógyűjteményét egy vagonba cso­magolva Moszkvába, a Vörös Hadsereg központi múzeumába elszállították. 1948. április 4-én a Szovjetunió 203 hadizászlót, köztük a szabadságharc lobogóit adta vissza. Az 1941-ben visszakapott 56 ’48-as zászló közül 18 a második világháború során elveszett. Eddig ismeretlen fotográfia: 1941. március 24-én a zászlókat beviszik a Hadimúzeumba Kárpátalja (1.) V­ereckétől Beregvárig |Bayf.r 7.sor­t_____________­_____________ // seinket felhozád/ Kárpát szent bércére, /Általad­ nyert szép hazát / Bendegúznak vére. / S merre zúgnak habjai/ Tiszának, Dunának,/Árpádhős magzatjai / Felvirágozának. Este volt vagy reggel? Dúdolt-e vajon a szél? S ha igen, hát azt dúdolta, amit most? Hogy térdelj le, vándor, meg­van még az a haza. Haza a magasban... És vajon tudta-e? Tudta-e Árpád, párducos Árpád, magyarok vezére? Nem, nem tudta. Csak megállt, és körülnézett. Meg kell állni itt és körülnézni. Lehajtotta nemes fejét mélyen a vezér lova. Harapott a fűből, s a magyarok tekintete meg­simogatta a semmit. A végtelent. Amiből hazát kovácsol­tak valahogyan az évszázadok. Nem tudta Árpád, hogy ez a Vereckei-hágó. De a pil­lanatot örökre megjegyezte valamiért. Hány pillanat van egy életben, amely elkísér a sírig...? Egy-egy simogatás talán, s néhány fájó botütés. Valamelyik délután csönd­je. Egyetlen nyári alkonyat egyetlen illata. Hószag a kará­csonyban. Mosoly, valakié. Egy leány testének legtitko­sabb hajlata. Osztályterem méla zsolozsmája, templom hűvöse s egy kedves, mélázó, öreg halál. Ennyi csak. S mind-mind itt kezdődik Vereckén. Már ha jelent még valamit a szó: haza. Jelent. Megint jelent. Egyre inkább. Most van vége a modernségnek, végre. Tanuljuk megint a parancsot - a legszentebb parancsot: „itt élned s halnod kell!” Délutánba hajlik a tél vége idefönt a Vereckei-hágón. Emléket akartak állítani Árpádnak bús magyarok, a leg­nehezebb sorban élők, s ezért s így a legdrágábbak. Nem hagyták nekik, így lett megint mindennél maradandóbb emlék: lélekbe zárt emlékezés, és konok, kitartó, néma harag. Dúdol a szél, dúdol most megint. „Szülőföldem bús határa, hajh, / elér-e még a bánat és sóhaj? // Mert hozzád többé nem visz a vonat, / csak így emelhetem rád arcomat. // Gyermekkorom, áldott gyer­mekkorom, / te hontalan, hozzád kiáltozom. II Bölcsők, koporsók, temetői por / és templomok ormán az estbi­­bor. // Kis iskolánk, amelybe a harang / oly édesen be­szélt, akár a lant. II Lombok, virágok és színes kavics / a sínek mellett. Hullámos Palics. // Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég / s a szélbe - karcsú lányok - jegenyék. // Szí­vembe húsz év gazdagsága s lágy, / édes-halálos méz, a vágy, a vágy. // Fejemre kulcsolom két kezem / és kora­vén rád emlékezem. II Vagyok szegény, ki semmit sem akar, / harmincnégy éves, elfáradt magyar. // S nem kér­dezem, az ég ragyog-e még. / Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?” Gyere, gyere, Kárpátalja, gyere, szerelmem, fogjuk meg egymás kezét! Sss, ne szólj... Ne panaszkodj... Ide­gen vagyok még. És félek szerelmedtől is, pőre nyomorú­ságodtól is, te árva, szegény. Nézd csak az eget! Utoljára talán Rákóczi fejedelem urunk nézte így. Bujdosóit várta be, s mikor megjöttek a zokogók, egy marék földet vett kezébe, s így szólt: „Ezt a kevés földet magamnak viszem. Ez lesz az én­­ második imádságoskönyvem. E mellett fogok imád­kozni, és imámban kérni fogom a nagy Istent: áldja meg ezt a földet, melyet el kell hagynom. Lehetséges, hogy soha többé nem fogom látni kedves hazámat. De ti, hű népem, itt fogtok élni, e föld fog benneteket táp­lálni, legyetek továbbra is oly jók és hűek e földhöz, mint voltatok eddig.” És elment a fejedelem, elment örökre, a hűek pedig maradtak. Mindig maradtak. És tenger­szenvedés után elérkezett 1944. november 13. Mindig, mindig azt hiszi az ember, hogy szörnyűbb már nem lehet. És amikor megvigasztalja magát ezzel, akkor megérkezik a 4. Uk­rán Front, és kiad egy parancsot. „... egész sor településen német és magyar nemzetisé­gű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, és hadifogolytá­borba kell irányítani.” És mert serény az eszme, és seré­nyek az ő állatai, a városparancsnokság még aznap kiad­ta 2. számú parancsát. „1944. november 13. 1. (...) Jelentkezni tartoznak német és magyar nemze­tiségű hadköteles egyének is 18 évtől 50 éves korig. 2. Ezen határidőn belül kötelesek ugyancsak jelent­kezni mindazok, akik a magyar megszállás alatt Kárpát­alján a rendőrség vagy csendőrség szolgálatában álltak. 3. Jelentkezni csak a városparancsnokságon lehet na­ponként reggel 9-től este 7-ig. (...) 4. Mindenki, aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva, és a haditörvényszék elé kerül.” Az első állomás Szolyván volt. Szolyvára vonultak be a magyarok, és azt mondták nekik, háromnapi munkára kell menniük a háború okozta károk helyreállítására. Mentek dalolva, bizakodva, boldogan, hogy még három nap, és aztán újra itt az élet. Harmincezer magyar vonult be a parancsra, belőlük tizenhatezer nem tért soha többé vissza. A többiek éveket húztak le a csak Auschwitz bor­zalmával mérhető szibériai lágerekben. Nincsenek nevek. Nevek sincsenek. Nem kellenek nevek. Ráborul az éjszaka a fogolytábor nyomorultjaira éppúgy, mint Radnótira, drága Radnótiakra „Subotica fölött, valahol a hegyekben...” De ezekre a fiúkra még emlékezni sem volt szabad egészen idáig. Most lett csak emlékük Szolyván - amikorra nincs már hozzátartozó elzokogni a fájdalmat, kizokogni a fájdalmat, megtörni a halálos csöndet. Csak ezért hozz egy szál virágot, ha vé­letlenül erre jársz... „A vallás a nép ópiuma!” Ezzel a szép kövér, tokás hülyeséggel indultak csatába a világmegváltók, és hatá­rozott, kérlelhetetlen együgyűséggel mosolyogtak hozzá. Erről ismerszik meg minden világmegváltó, hogy idióta vigyora van, és imád ölni. És egy reggelen megérkezett az idióták egyik eltö­kélt csapata Beregvárra. Aztán rövidet tanácskoztak, mahárkáztak, bevodkáztak - és végül állomást csinál­tak Beregvár kicsike szép templomából. És jött a gő­zös, hajhó!, jött Ázsiából a szebb jövő felé, és keresz­tülpöfögött az oltáron, és elöl ült a masiniszta, hátul meg a tömeggyilkos Sztálin Jóska. No, ezzel a kis át­alakítással egyetlen dolgot sikerült elérniük ezeknek: Beregvár az egyetlen hely a világon, ahová vonattal jár az Isten. Nyáron első osztályon utazik, télen másodi­kon, nép között, nehéz párákban. Jönni pedig gyakor­ta jön, mert amikor végképp elege lesz a kifogyhatat­lanul szapora világmegváltókból, akkor bizony felke­resi a Schönborn-kastélyt itten, a­ jó levegő meg a csönd végett. A kalauz beszól: „Figyelem, figyelem, Beregvár állo­más következik! Karpaty! Karpaty!” Akkurátus ember a mi kalauzunk, aztán „hát maga meg ki az isten?” kérdés­sel próbálja meg kérdőre vonni a nehéz vulkánfíber bő­röndöt cipelő Teremtőt. Hiába, no, nemcsak akkurátus a mi kalauzunk, de szegény az eszmének ebben a változa­tában élte le egész életét, és ez az élet őbelőle igazi, igazi proletárt csinált. Mosolygott ezen Ő, a Teremtő, kicsit szomorkásan, és eszébe jutott, hogy most már tényleg rendezni kell végre ezt a pokoli ügyet, mert az mégsem lehet, hogy két­százezer nyomorult oda kerüljön csak azért, mert ide kellett születnie. Aztán leszállt, és elindult a kastély felé. A kastély parkjában négy óra tájban mindig megpi­hen a délután. A múlt század elején, még abban a másik évezredben, a kastély tulajdonosai, a gazdag Schönborn család ivadékai fényes és pompázatos vadászatra hívták össze az úri társaságot. Az úri társaság megérkezett, a ró­kák szívinfarktust kaptak, a szarkák emigráltak, és messzi idegenből nyújtották be újabb és újabb kárpótlá­si igényüket - a társaság egyik nyalka, fiatal tagja pedig beteget jelentett egy reggel, és otthon maradt. Hogy, hogy nem, a házigazda felesége is éppen azon a napon panaszkodott múló rosszullétre, és ő is otthon maradt. A kastély urának meg úgy déltájban jutott eszébe az erdő közepén, hogy ő minden valószínűség szerint egy nagy marha, és mindjárt haza is lovagolt. No, itt követte el a hibát! Férfiember, ha nyalka, fiatal sihederekkel hagyja hátra feleségét, soha ne lovagoljon váratlanul ha­za, ez bizony alapszabály. Közös ágyban lelt rá a két nagy betegre a gazda. S mert négy óra múlott valamivel akkor, hát úgy is maradtak az órák. De ezek már régi dolgok. Múlt századiak. Az viszont bizonyosság, hogy mindig így képzeltem valamiért a Va­rázshegy szanatóriumát. Csitt! Mindjárt jön Hans Castorp, és nekilát nagy étvággyal madame Chauchat­­nak és a halálnak. Azok meg vajon kicsodák, akik amott az ablakok mö­gül leskelődnek? Élők-e vagy halottak? Ez is, az is... Az Úr pedig kipakol lassan odabent a vulkánsíker­­ből, és nem érti, mit is keres errefelé pontosan. Pedig csak az emlékeket keresi. Most éppen itt. A legeleset­tebbek között. (A sorozat első részét ma 15.55 órakor sugározza az M1.) Magyar­­csi­ci­­ Magazin 2001. március 24., szombat 1

Next