Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
221 magazin 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT Magyar leirat * Van, amikor egy egész ország, történelmi léptékekben mérve is, egy hatalmas tájseb, amelyet előbbutóbb be kell gyógyítani. A skót földreform és nyomában a változó táj erről a gyógyulásról mesél. TÓTH SZABOLCS TÖHÖTÖM Amikor az elmúlt hónapban rövid körutazást tettem Skóciában, Glasgow-ból a felföldi Invernessbe vonatozva elém tárult a jellegzetes skót vidék: sok-sok mérföldön át csodálhattam a lecsupaszított lankákat, a zöldellő legelőket és árpamezőket, a domboldalon szabadon lerohanó vízfolyásokat. A végletekig megszelídített táj olykor szürreális meztelensége a köddel és esővel összevegyítve kölcsönöz valami misztikumot is a vidéknek - a megbomlott és kóválygó Macbethet képzeljük a dombtetőre, a reggeli párába -, amelyet az évszázadok során az itt élők és az idelátogatók is elkezdtek sajátosan skót jellegzetességnek tekinteni. A vonatablakból azonban arra is figyelmes lettem, hogy gyakran bukkannak fel a vasút melletti földeken frissen telepített erdők, és kezdik eluralni a tájat. Ez kíváncsivá tett: véletlen ez, vagy valami fontos történésről tudósít? A jelenségnek utánaolvasva értettem meg: az új erdők az utóbbi évszázadok legnagyobb változásáról mesélnek Skóciában. Az egyre radikálisabb földreformról (az első nagy horderejű rendelkezések 2003-ban léptek életbe, és folyamatosan születnek az új jogszabályok) és Skócia újraerdősítési programjáról van szó. Mindkettő lényege egy kérdésbe sűríthető. Kié lesz Skócia? Hogy kié most, erre vannak pontos adatok. A helyi sajtóban idézett számok szerint mindössze 432 tulajdonos birtokolja a vidéki Skócia magánkézben lévő földjeinek több mint felét (köztük van Donald Trump amerikai elnök vállalkozása, aki két golfpályát is létesített itt vásárolt földterületein). Ezzel Skócia a fejlett világban első a birtokkoncentráció tekintetében. Ennek történelmi oka van. Ha máshonnan nem, az iskolai tankönyvekből is emlékezhetünk a „bekerítés” intézményére, melynek során a XVII-XVIII. századtól kezdve Angliában és Skóciában a földbirtokosok elűzték a korábban közösségi használatban lévő területeikről a bérlőket, a közösségi művelést folytató kisgazdákat („crofters”). A cél az volt, hogy a földterületek elkerítésével nagy, egybefüggő területeken hozzanak létre legelőket vagy szántókat. A legeltetéssel, az erdők irtásával kialakult csupasz táj tehát nem skót sajátosság, hanem a korai kapitalizmus öröksége, amely különösen „hatékonyan” alakította át a társadalmi viszonyokat. A skót felföldön - amely kulturálisan, hagyományos vallási hovatartozását és történelmi örökségét tekintve is különbözik a nagyvárosok, Glasgow és Edinburgh által meghatározott alföldtől - e folyamat különösen kegyetlen változata valósult meg: a jakobita felkelés bukását (1746) követően az Anglia és Skócia közötti uniót kikényszerítő győztesek tudatosan rombolták szét a tradicionális klánrendszert: a XIX. század második felére a földbirtokos arisztokrácia (lett légyen az skót vagy angol) így szinte akadálytalanul űzhette el a korábban közös állalhasználatban lévő földekről a croftereket- A brutális folyamat során tömegével gyújtották fel, rombolták le az ott élők kunyhóit, házait, s e kíméletlenség megmagyarázza, miért képviseltették igen nagy számban magukat a felföldi skótok a tengerentúlra emigrálók között. Mindennek következtében létrejött egy olyan túlkoncentrált birtokszerkezet, hogy a tulajdonosok elsősorban éléskamraként és befektetésként tekintettek Skóciára. Éléskamraként, textilipari nyersanyaglelőhelyként, amely a növekvő városi lakosság teremtette igényt elégítette ki Nagy-Britanniában, és befektetésként, mivel a föld ára folyamatosan emelkedett, hiszen a földművesektől megszabadított területek szabadon továbbértékesíthetővé váltak. Sir Walter Scott, a skótok nagy nemzeti írója 1805-ös költeményében (Az utolsó vándorénekes dala) így verselte meg a felföldi tájat: Ó, komor, vad Caledonia! Alkalmas költő-iskola! Hegy-víz tarkáz, és barna hangja, borít erdőségek gubanca. (Tandori Dezső fordítása) Erdőségek gubanca ekkorra azonban nagyobb foltokban valószínűleg már csak az írófejedelem fantáziájában létezett ezen a vidéken. Azóta talán annyi változott, hogy e birtokok már nemcsak magánszemélyek, hanem üzleti vállalkozások tulajdonában is lehetnek, így jelentős területek állnak offshore cégek irányítása alatt. Az ezredfordulón azonban elkezdett változni valami. Valami, ami nagyban összefügg a skót függetlenedés kérdéskörével. A helyiek elkezdték visszavenni földjeiket. De mielőtt ennek lényegéről szót ejtenék, fusson be vonatunk Inverness állomásra, és tegyünk egy rövid történelmi kitérőt. Inverness a felföld központja. Mindig is annak számított. Ugyanakkor éppúgy a skót történelmi emlékezeté is, mint a magyarnak Mohács. A XVIII. századi jakobita felkelések a skót függetlenségi küzdelem utolsó nagy fellángolását jelentették, és a nagy bukás gyászhelye, hol egy nemzet süllyedt - majdnem el, Invernesstől nem messze található. Az utolsó, 1745-ös jakobita felkelés kacifántos történetéből most legyen elég annyi, hogy a skót seregek a „csinosnak” („Bonnie Prince Charles”) titulált trónkövetelő, Károly Eduárd vezetése alatt Cullodennél megsemmisítő vereséget szenvedtek az angoloktól. Az ütközet után Csinos Charlie előbb a Hebridákra menekült, ahonnan a nemes lelkű, akkor 24 éves Flora MacDonald segítette kalandos továbbállását. Flora jutalma rövid börtönbüntetés volt a londoni Towerben. (Ezt követően is viszontagságos élete volt: például későbbi férje, egy brit katonatiszt oldalán Amerikát is megjárta a függetlenségi háború idején.) Az utókor ma is hálával emlékezik rá, és nem is csak a skót. Bronzszobra ma az vivernessi vár előtt áll, rajta a nagy angol életrajzíró és szerkesztő, Samuel Johnson (aki később személyesen is találkozott Flórával skóciai látogatása idején) szép méltatásával: „Egy név, amelyet a történelemkönyvek is említenek majd, és ha a bátorság és hűség erény lesz még, tisztelettel említik.” A többiek nem voltak ennyire szerencsések. Véres megtorlás következett: a város egyik templomi sírkertjében a mai napig áll az a sírkő, amelynek mélyedésébe a foglyul ejtett felkelők kivégzéséhez használt muskéta csövét támasztották az angol katonák. A bosszú kíméletlenségéről rémtörténetekbe illő leírásokat olvasni. Jellemző, hogy a sebesülteket kivégeztető, majd a terror egyéb formáit is bevető Cumberland hercege megkapta a „Mészáros” nevet a felföldiektől, illetve, tekintettel kövérségére, a „Büdös Billy” gúnynevet is. E történelmi kitérőt azért is meg kellett tennünk, mert - kis túlzással - Büdös Billy ténykedése nyitotta meg az utat ahhoz, hogy a crofterek elűzésével a hagyományos skót társadalmi viszonyokat, függőségi rendszereket szétroncsolva nemcsak a tulajdonviszonyok, hanem maga a skót táj is drámai átalakuláson menjen át. „Ökológiai értelemben az egész ország Culloden” - fogalmaz esszéjében Caroline Fraser, aki a világ „újravadonosításáról” írt könyvet (amelyben a skót visszaerdősítési programmal is kimerítően foglalkozott). A nemzethalál persze elmaradt: a birodalom az ellenállás letörésével teret nyitott a skót hagyományok és a romantikus nemzeti öntudat ápolásának is. Bizonyíték erre a skót „felföldi játékok” létezése, amely egyfajta skót olimpia, amelyen mindenféle nehéz tárgyakat (póznát, vasgolyót) dobálnak és futóversenyt rendeznek megkapó népünnepély keretében. A felföldi játékok legnagyobbikát pár mérföldre Culledentól, Nairnban tartják minden augusztusban: nekem is alkalmam nyílt megcsodálni, amint az eseményt 240 skót dudás felvonulása nyitotta meg. Hogy a skótok nekilássanak Culledon ökológiai nyomainak eltüntetéséhez, ahhoz a hagyományok ápolása, a nemzeti öntudat ébren tartása mellett az is kellett, hogy megszülessen a felismerés: a vadon ma már talán nagyobb üzlet, mint a legelő. A XXI. század hajnalán indult skót földreformnak a kezdetektől része volt a „barangoláshoz” való jog („right to room”) helyreállítása, vagyis az, hogy bizonyos szabályok és a tulajdonosok munkájának tiszteletben tartásával szabadon lehessen grasszálni a nyílt földterületeken akkor is, ha magántulajdonban vannak. A rendelkezés nyilvánvalóan a természetjárók, a vadevezősök, végső soron a szabadidő-turizmus érdekeit szolgálja. Inverness annak is központja. Jellemző, hogy a hotelek árai annyira elszálltak, hogy augusztusban én is csak az Airbnb-n találtam megfizethető szobát. Az Inverness Courrier cikkében az egyik nagyobb szálloda vezetője könyörögve kérte a helyi hoteltulajdonosokat, hogy a tumultus ellenére csökkentsék áraikat (a városközpontban lévő hotelekben egy szobáért éjszakánként akár 350 fontot, tehát mintegy 120 ezer forintot is elkérhetnek ilyenkor), mert hosszú távon el fogja riasztani a látogatókat. Elsősorban nem a közeli Loch Nessnek van ilyen vonzereje (bár természetesen sokan specializálódnak a „szörnyfigyelő” csónaktúrákra), hanem annak, XX. századi kísérlet a helyben élők jogainak visszaadására, avagy: kié lesz Skócia? Büdös Billy öröksége Egyszer fenn, egyszer lenn. Vurstli a skóciai Nairben, a tengerparton Zuhogó esőben hajrázó futó felvonuló skót dudások előtt halad el a félmaratoni táv célegyenesében a Nairnban rendezett felföldi játékokon, 2017 augusztusában