Magyar Nemzet, 2020. november (83. évfolyam, 256-280. szám)

2020-11-14 / 267. szám

2020. november 14., szombat Magyar Nemzet LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ Szépségflastromok nélkül A magyar Odüsszeusz természetes fényben REGÉNYI N­oha a magyar Odüsszeusz - vagy­is Faludy György, egyebek mel­lett az Óda a magyar nyelvhez, az 1956, te csillag vagy a Ta­nuld meg ezt a versemet költője - a XX. szá­zadi magyar líra egyik legsikeresebb alkotója, életútjáról és munkásságáról mind a mai na­pig nem jelent meg szakirodalmi alapozottsá­­gú, a tények feltárására törekvő kismonográfia. Ennek oka viszonylag egyszerű: Faludy alapvetően szerepjátszó, próteuszi alkat volt, és remekül értett hozzá, hogyan kell szóra­koztató, csattanós anekdotává formálni egy­­egy történetet, köztük a saját életének ese­ményeiről szólóakat is. Olykor tehát megmá­sított vagy elhagyott ezt-azt, amikor ezek­ről szóban vagy írásban megnyilatkozott. Későbbi életrajzírói aztán ellenőrzés nélkül vették át e részleteket, hozzájárulva e legen­dák irodalmi „bebetonozásához”. Holott Fa­ludy levelezéséből, valamint a kortársak visz­­szaemlékezéseiből kirajzolódik - vagy éppen kikövetkeztethető -, valójában mi és hogyan történt. Csiszár Gábor­­ a költő születésének száz­tizedik évfordulójához igazított - könyve el­végzi ezt a munkát. Cáfolja például azt a szé­les körben elterjedt tévhitet, miszerint Faludy híres Villon-átköltéseit eredeti, vagyis francia szövegek alapján írta volna. Nem, egy bizonyos Paul Zech 1930-ban meg­jelent, német nyelvű Villon-átköltései alapján dolgozott. Valójában Tech alkotásait formálta a maga (és a maga által elképzelt) Villon-ké­­pére. A haláltánc-ballada ihletőjét ugyanak­kor hiába keresnénk francia elődje vagy né­met kortársa művei között, ebben saját halál­­félelmének adott hangot. Egy másik legendáról - miszerint egy szél­sőjobboldali képviselő szívrohamot kapott, és lefordult a székről, miután ’38-ban elolvasta Faludy neki címzett versét - szintén kiderül, hogy közkeletű tévedésen alapul. Csilléry And­rás túlélte a második világháborút, és kana­dai emigrációja alatt érte a halál a hatvanas évek közepén. A rabként töltött recski éveihez kapcsoló­dó történetek túlnyomó része viszont igaz. El­lenállása nemcsak az őrökkel szembeni öntu­datos viselkedésben nyilvánult meg („Fáradt már az ember teste, / B...ik verset írni este!”, vetette oda az egyik ávósnak, aki alkalmi verset akart rendelni tőle), hanem az elítéltek szelle­mi kondíciójának fejlesztésében is: az úgyne­vezett „recski szabadegyetem” egyik legnép­szerűbb „előadója” volt. De Faludy nem elégedett meg ennyivel: fej­ben verseket komponált (számára e tevékeny­ség az alkotói önrendelkezés biztosítója, a szö­gesdrótok között fellelt szabadság hordozója volt), és alkotásait vagy ínyének vérével rögzí­tette egy-egy darab vécépapírra, vagy elszaval­ta társainak. Ők aztán megtanulták, és szaba­dulásuk után megírták és elküldték vagy sze­mélyesen elmondták neki az 1950 és ’53 kö­zött keletkezett költeményeit - így állt össze a nyolcvanas években megjelent Börtönver­sek című kötet anyaga. Csiszár Gábor ugyanakkor nem pusztán a tévhitek eloszlatására koncentrál. Faludy élet­útjának ismertetése során számos olyan moz­zanatot említ, amelyek nem is annyira költői portréját árnyalják, sokkal inkább lelkialkatá­nak, személyiségének megértéséhez segítenek hozzá. Ilyen például, hogy asszimilálódott zsi­dónak született, református vallású, evangéli­kus iskolában érettségizett fiatalemberként lé­pett ki az életbe, és az apjához írott versében ki­mondja, hogy „nem kell a neved” (a Leimdörfer családnév, amelyet valamikor a negyvenes évek közepén Faludira, később Faludyra változtatott). Vagy­ akkora tisztelettel övezte költői sze­repét, hogy nem foglalkozott olyan hétköznapi tennivalókkal, mint egy meglazult ágydeszka visszaszögelése. Vagy: annyira nehezen viselte édesanyja gyakran ismétlődő szemrehányása­it, melyeket életvitelével váltott ki, hogy — ez a hagyatékában fennmaradt küldemények alap­ján egyértelmű - több levelét fel sem bontotta. A könnyen követhető, számos új ismeretet kínáló könyv tehát egyértelműen igazolja: a va­lóság legalább annyira érdemes a figyelemre, mint a különféle okokból kitalált és legtöbb­ször puszta kényelmességből átvett legendák. (Csiszár Gábor: Faludy György. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2020, 287 oldal. Ára: 2500 forint) Csiszár Gábor Faludy György : A közélet vonzása Pomogáts Béla életinterjúja MIKLÓS P. A filozófiának és a történelemnek régi és alapvető kérdése, hogy egy történelmi pillanat, egy történelmi folyamat, egy történelmi szerep­lő pontosan megragadható-e, leírható-e, meg­érthető-e. Ha posztmodern alapon el is vetjük, hogy a történelem a maga teljességében rekonst­ruálható, akkor is el kell fogadnunk azt, hogy a történelmi folyamat megélése, megörökíté­se, leírása - akár napló vagy visszaemlékezés, akár történeti szakmunka keretében - legalább egy értelmezést, egy narratívát ad a történelmi pillanat mint a történeti kutatások tárgya meg­értéséhez. A jelenkortörténet, így a XX. szá­zad históriájának is, fontos kutatásmódszer­tani eleme az oral history (elbeszélt történe­lem) interjú, amelyből ha talán nem is a leglé­nyegesebb tényeket és a legfontosabb momen­tumokat nyerhetjük ki, de egyéni intenciókat, személyes tapasztalatokat és megéléstörténeti mozzanatokat szerezhetünk általa. Ha mindezek szellemében kézbe vesszük Képiró Ágnes (történész, művészettörténész, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum munkatársa) Pomogáts Bélával készült életin­terjúját, akkor az 1900-as évek második fele magyar történelmének egy alkotó értelmisé­gi szemszögéből elbeszélt interpretációját ol­vashatjuk. Pomogáts Béla irodalom- és műve­lődéstörténész a magyar XX. század politikai, társadalmi és kulturális folyamatainak nem­csak tanúja, de némely pillanatban alakítója is volt, így például 1956-ban, amikor a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége egyik vezetőségi tagjaként kiállt a forradalom törek­vései mellett, s amiért aztán a kádári megtor­lás idején többhavi internálást kellett elszen­vednie. Az 1989/90-es rendszerváltozásban, valamint annak előkészítésében és az új poli­tikai rendszer megteremtésében pedig a mű­velődéspolitika és az irodalmi közélet színte­rén tevékenykedett. Pomogáts saját közéleti tevékenységéről így vallott Képiró Ágnesnek: „Soha nem vágytam arra, hogy politikus legyek, a közélet érdekelt, de attól mindig megrémültem, hogy politikus legyek. Emlékszem arra, amikor megalakult az egyik rendszerváltás utáni kormány, kap­tam egy telefont a Miniszterelnöki Hivataltól, hogy menjek be, mert a miniszterelnök most alakítja ki a kormányát, és az a gondolat vető­dött fel, hogy én legyek a kulturális miniszter. Ettől megijedtem, mondtam, hogy szó sem le­het róla. A közélet persze vonzott, és bele is szóltam. Voltak olyan tisztségeim vagy felada­taim, amelyeknek a birtokában nem is lehe­tett kikerülni a politikát: voltam az írószövet­ség elnöke két ciklusban, hat évig; voltam az Anyanyelvi Konferencia elnöke tizenvalahány évig, Vásárhelyi Miklós mellett voltam az 56- os Emlékbizottság alelnöke. Egyszer összeszá­moltam, hogy tizenhat helyen voltam elnök, el­nökségi tag, alelnök. Nemcsak Magyarorszá­gon, hanem Erdélyben is. De az, hogy közvet­lenül részt vegyek a politikában, pláne vezető­ként, az soha nem vonzott.” A Képiró Ágnes által összeállított életinter­­jú-kötetből persze nemcsak a tudós és közéleti szereplő alakja rajzolódik ki, de azt is megtud­hatjuk, hogy Pomogáts Bélának milyen a kap­csolata az ikertestvérével, hogy gyermekként mikor ült először autóban, és hogy miért sze­reti legendás módon a macskákat. Meggyőző­désem, hogy azok a kötetek, amelyek sorába a Történelmi sorsfordulók egy alkotó értelmisé­gi életpálya tükrében is tartozik, közelebb hoz­zák az olvasókhoz a modern kori történelmet és a történeti szereplőket. S ezzel nemcsak a múltunkról alkotott ismereteinket gyarapíthat­­juk, de talán korunkat és önmagunkat is job­ban megismerhetjük. (Történelmi sorsfordulók egy alkotó értelmi­ségi életpálya tükrében. Pomogáts Béla-életútin­­terjú. A bevezető tanulmányt írta, az interjút készítette és jegyzetekkel ellátta: Képíró Ágnes. Belvedere Meridionale Kiadó, Szeged, 2020,143 oldal. Ára: 2500 forint) » HÉTVÉGI MELLÉKLET Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Szerkesztő: Margittai Gábor; társszerkesztő: Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Segítsd a királyt! MINYA KÁROLY N­agyon fontosak a példaképek, még­sem hangsúlyozzuk eléggé a fiata­loknak, hogy szükség van rájuk, akár többre is. A Szabolcs-Szat­­már-Beregből származó Patkó József és Béres Jó­zsefe konok kitartásukért az igaz, a jó, az em­ber mellett mindketten megérdemlik, hogy pél­daképek legyenek. Az egyikük a lélek gyógyásza, a másikuk a testé. Ratkó drámát írt, Béresről drá­mát írtak (Fazekas István A megvádolt címmel). Ratkó József Segítsd a királyt! című műve 1984- ben jelent meg. A darab nyers és őszinte, ugyan­akkor lírai és érzéki. A nyelvezetét tekintve va­lóban veretes, sajátos kettősséget hordoz magá­ban. Ebből az ellentétből építi alkotását, kated­­rálisát a költő Ratkó. A nyerseség és az emelke­dettség katartikus szimbiózisával szembesül az olvasó, illetve a néző a színházban. A háromfel­­vonásos történelmi drámát 1985-ben mutatta be először a nyíregyházi Móricz Zsigmond Szín­ház. Bár az egyik kritika úgy fogalmaz, hogy „a darab nyelvezete nehézkes, tele van latin citálá­­sokkal és ómagyar szövegrészletekkel”, elolvasva a művet Kása Ferenc rendező gondolataival ért­hetünk egyet: „Költői nyelvezete pentaton han­gulatú pontosságaival, lélekmélyi és valóságfe­letti felhangjaival József Attila világához roko­nul.” A drámára alapvetően a már említett ket­tősség jellemző: a költői magasságokat váltja a kemény, szókimondó hang. Az óbéli Öreg meg­szólalásai, Csete lírai, csodálatos költői szavai és István metaforái és archaizmusai a mű nyelve­zetének meghatározó elemei. Ratkó József drámájában is megjelenik a költői­­ség, és már-már drámai költeménynek nevezhető, és mivel a magyarság szempontjából a témája ki­emelkedő és sorsfordító (pogány hitet elhagyó és az ősi szokásokat elfelejtő, a keresztény hitre átté­rő nép), így sors-, sőt magyarságdrámának is ne­vezhetjük. Nyelvileg sokszínű, sokhúrú, megta­lálhatóak benne archaikus népi hiedelmek, regö­­lés, bájolás, közmondások, szólások, az Ómagyar Mária-siralom, a Halotti beszéd korának nyelvi elemei. A háromezer soros, jambusokba fogott al­kotás nyelvi ereje a Bánk bánéhoz mérhető. Nyelvezetére alapvetően a már említett ket­tősség jellemző: a költői magasságokat váltja a ke­mény, szókimondó hang. íme, az óbéli Öreg egyik megszólalása: „Hogy zúg a lélek szerte! / Vélitek, / hogy méhe zümmög, dongó dörmölög, / szellő zi­hál?” A dörmölög hangfestő kifejezés, kizárólag Ratkó szóteremtménye. A lírai,­csodálatos köl­tői archaizálás sorába tartoznak Csete alliteráló szavai is az elhunyt Imréről: „Napszentületkor ült volna velünk / szárnyék előtt­­ fülelve fű nö­vését, / szél szusszanását; s láttuk volna együtt / csak egyszer is, hogy hintázik a Hold, / hogy leng az ég tömérdek csillaga!” És az ellentettje. A Fő­pap az Öregre ekképp mordul: „Hát itt van ez a bakbűzű barom, / Krisztus-csúfoló cégéres lator, / dögleltető gonosz?” Hasonló erejű az Öreg be­széde is a Főpaphoz, amely egyúttal az ellentétes párhuzam­szerkesztésre is példát ad: „Szolgát fe­­nyítsz, ha úr latorkodik? / Király ha gyilkol, cse­lédjét ölöd? / Vétkes az ég, s a földet rugdalod? / Eszehagyott! Elmédnek híja van!” Istvánnak a mű­vet záró imája megható és felemelő: „Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki / markoddal meg­mérsz minden vizeket, / s araszoddal az egeket beéred, / ki haragodnak egy leheletével / világot fújsz el, csillagot kioltasz, / s föld megindul, hegyek hanyatlanak / egy intésedre, Uram - égig érő / s hatalmaskodó népeket elejtesz, / míg virágoz­nak választottaid - / vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; / segíteni ne vesztegesj nekünk, / s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!” Az immár több mint harminc éve eltávozott Ratkó József ma is hitet és erőt adó, lelkesítő drá­mája a nyelvi szintézis kiemelkedő példája. 1985. január 12-én, az előadás premierjén a szerzőt is kiszólította a taps. Nagy mű született.

Next