Magyar Nemzet, 2020. november (83. évfolyam, 256-280. szám)
2020-11-14 / 267. szám
2020. november 14., szombat Magyar Nemzet LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ Szépségflastromok nélkül A magyar Odüsszeusz természetes fényben REGÉNYI Noha a magyar Odüsszeusz - vagyis Faludy György, egyebek mellett az Óda a magyar nyelvhez, az 1956, te csillag vagy a Tanuld meg ezt a versemet költője - a XX. századi magyar líra egyik legsikeresebb alkotója, életútjáról és munkásságáról mind a mai napig nem jelent meg szakirodalmi alapozottságú, a tények feltárására törekvő kismonográfia. Ennek oka viszonylag egyszerű: Faludy alapvetően szerepjátszó, próteuszi alkat volt, és remekül értett hozzá, hogyan kell szórakoztató, csattanós anekdotává formálni egyegy történetet, köztük a saját életének eseményeiről szólóakat is. Olykor tehát megmásított vagy elhagyott ezt-azt, amikor ezekről szóban vagy írásban megnyilatkozott. Későbbi életrajzírói aztán ellenőrzés nélkül vették át e részleteket, hozzájárulva e legendák irodalmi „bebetonozásához”. Holott Faludy levelezéséből, valamint a kortársak viszszaemlékezéseiből kirajzolódik - vagy éppen kikövetkeztethető -, valójában mi és hogyan történt. Csiszár Gábor a költő születésének száztizedik évfordulójához igazított - könyve elvégzi ezt a munkát. Cáfolja például azt a széles körben elterjedt tévhitet, miszerint Faludy híres Villon-átköltéseit eredeti, vagyis francia szövegek alapján írta volna. Nem, egy bizonyos Paul Zech 1930-ban megjelent, német nyelvű Villon-átköltései alapján dolgozott. Valójában Tech alkotásait formálta a maga (és a maga által elképzelt) Villon-képére. A haláltánc-ballada ihletőjét ugyanakkor hiába keresnénk francia elődje vagy német kortársa művei között, ebben saját halálfélelmének adott hangot. Egy másik legendáról - miszerint egy szélsőjobboldali képviselő szívrohamot kapott, és lefordult a székről, miután ’38-ban elolvasta Faludy neki címzett versét - szintén kiderül, hogy közkeletű tévedésen alapul. Csilléry András túlélte a második világháborút, és kanadai emigrációja alatt érte a halál a hatvanas évek közepén. A rabként töltött recski éveihez kapcsolódó történetek túlnyomó része viszont igaz. Ellenállása nemcsak az őrökkel szembeni öntudatos viselkedésben nyilvánult meg („Fáradt már az ember teste, / B...ik verset írni este!”, vetette oda az egyik ávósnak, aki alkalmi verset akart rendelni tőle), hanem az elítéltek szellemi kondíciójának fejlesztésében is: az úgynevezett „recski szabadegyetem” egyik legnépszerűbb „előadója” volt. De Faludy nem elégedett meg ennyivel: fejben verseket komponált (számára e tevékenység az alkotói önrendelkezés biztosítója, a szögesdrótok között fellelt szabadság hordozója volt), és alkotásait vagy ínyének vérével rögzítette egy-egy darab vécépapírra, vagy elszavalta társainak. Ők aztán megtanulták, és szabadulásuk után megírták és elküldték vagy személyesen elmondták neki az 1950 és ’53 között keletkezett költeményeit - így állt össze a nyolcvanas években megjelent Börtönversek című kötet anyaga. Csiszár Gábor ugyanakkor nem pusztán a tévhitek eloszlatására koncentrál. Faludy életútjának ismertetése során számos olyan mozzanatot említ, amelyek nem is annyira költői portréját árnyalják, sokkal inkább lelkialkatának, személyiségének megértéséhez segítenek hozzá. Ilyen például, hogy asszimilálódott zsidónak született, református vallású, evangélikus iskolában érettségizett fiatalemberként lépett ki az életbe, és az apjához írott versében kimondja, hogy „nem kell a neved” (a Leimdörfer családnév, amelyet valamikor a negyvenes évek közepén Faludira, később Faludyra változtatott). Vagy akkora tisztelettel övezte költői szerepét, hogy nem foglalkozott olyan hétköznapi tennivalókkal, mint egy meglazult ágydeszka visszaszögelése. Vagy: annyira nehezen viselte édesanyja gyakran ismétlődő szemrehányásait, melyeket életvitelével váltott ki, hogy — ez a hagyatékában fennmaradt küldemények alapján egyértelmű - több levelét fel sem bontotta. A könnyen követhető, számos új ismeretet kínáló könyv tehát egyértelműen igazolja: a valóság legalább annyira érdemes a figyelemre, mint a különféle okokból kitalált és legtöbbször puszta kényelmességből átvett legendák. (Csiszár Gábor: Faludy György. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2020, 287 oldal. Ára: 2500 forint) Csiszár Gábor Faludy György : A közélet vonzása Pomogáts Béla életinterjúja MIKLÓS P. A filozófiának és a történelemnek régi és alapvető kérdése, hogy egy történelmi pillanat, egy történelmi folyamat, egy történelmi szereplő pontosan megragadható-e, leírható-e, megérthető-e. Ha posztmodern alapon el is vetjük, hogy a történelem a maga teljességében rekonstruálható, akkor is el kell fogadnunk azt, hogy a történelmi folyamat megélése, megörökítése, leírása - akár napló vagy visszaemlékezés, akár történeti szakmunka keretében - legalább egy értelmezést, egy narratívát ad a történelmi pillanat mint a történeti kutatások tárgya megértéséhez. A jelenkortörténet, így a XX. század históriájának is, fontos kutatásmódszertani eleme az oral history (elbeszélt történelem) interjú, amelyből ha talán nem is a leglényegesebb tényeket és a legfontosabb momentumokat nyerhetjük ki, de egyéni intenciókat, személyes tapasztalatokat és megéléstörténeti mozzanatokat szerezhetünk általa. Ha mindezek szellemében kézbe vesszük Képiró Ágnes (történész, művészettörténész, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum munkatársa) Pomogáts Bélával készült életinterjúját, akkor az 1900-as évek második fele magyar történelmének egy alkotó értelmiségi szemszögéből elbeszélt interpretációját olvashatjuk. Pomogáts Béla irodalom- és művelődéstörténész a magyar XX. század politikai, társadalmi és kulturális folyamatainak nemcsak tanúja, de némely pillanatban alakítója is volt, így például 1956-ban, amikor a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége egyik vezetőségi tagjaként kiállt a forradalom törekvései mellett, s amiért aztán a kádári megtorlás idején többhavi internálást kellett elszenvednie. Az 1989/90-es rendszerváltozásban, valamint annak előkészítésében és az új politikai rendszer megteremtésében pedig a művelődéspolitika és az irodalmi közélet színterén tevékenykedett. Pomogáts saját közéleti tevékenységéről így vallott Képiró Ágnesnek: „Soha nem vágytam arra, hogy politikus legyek, a közélet érdekelt, de attól mindig megrémültem, hogy politikus legyek. Emlékszem arra, amikor megalakult az egyik rendszerváltás utáni kormány, kaptam egy telefont a Miniszterelnöki Hivataltól, hogy menjek be, mert a miniszterelnök most alakítja ki a kormányát, és az a gondolat vetődött fel, hogy én legyek a kulturális miniszter. Ettől megijedtem, mondtam, hogy szó sem lehet róla. A közélet persze vonzott, és bele is szóltam. Voltak olyan tisztségeim vagy feladataim, amelyeknek a birtokában nem is lehetett kikerülni a politikát: voltam az írószövetség elnöke két ciklusban, hat évig; voltam az Anyanyelvi Konferencia elnöke tizenvalahány évig, Vásárhelyi Miklós mellett voltam az 56- os Emlékbizottság alelnöke. Egyszer összeszámoltam, hogy tizenhat helyen voltam elnök, elnökségi tag, alelnök. Nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is. De az, hogy közvetlenül részt vegyek a politikában, pláne vezetőként, az soha nem vonzott.” A Képiró Ágnes által összeállított életinterjú-kötetből persze nemcsak a tudós és közéleti szereplő alakja rajzolódik ki, de azt is megtudhatjuk, hogy Pomogáts Bélának milyen a kapcsolata az ikertestvérével, hogy gyermekként mikor ült először autóban, és hogy miért szereti legendás módon a macskákat. Meggyőződésem, hogy azok a kötetek, amelyek sorába a Történelmi sorsfordulók egy alkotó értelmiségi életpálya tükrében is tartozik, közelebb hozzák az olvasókhoz a modern kori történelmet és a történeti szereplőket. S ezzel nemcsak a múltunkról alkotott ismereteinket gyarapíthatjuk, de talán korunkat és önmagunkat is jobban megismerhetjük. (Történelmi sorsfordulók egy alkotó értelmiségi életpálya tükrében. Pomogáts Béla-életútinterjú. A bevezető tanulmányt írta, az interjút készítette és jegyzetekkel ellátta: Képíró Ágnes. Belvedere Meridionale Kiadó, Szeged, 2020,143 oldal. Ára: 2500 forint) » HÉTVÉGI MELLÉKLET Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Szerkesztő: Margittai Gábor; társszerkesztő: Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Segítsd a királyt! MINYA KÁROLY Nagyon fontosak a példaképek, mégsem hangsúlyozzuk eléggé a fiataloknak, hogy szükség van rájuk, akár többre is. A Szabolcs-Szatmár-Beregből származó Patkó József és Béres Józsefe konok kitartásukért az igaz, a jó, az ember mellett mindketten megérdemlik, hogy példaképek legyenek. Az egyikük a lélek gyógyásza, a másikuk a testé. Ratkó drámát írt, Béresről drámát írtak (Fazekas István A megvádolt címmel). Ratkó József Segítsd a királyt! című műve 1984- ben jelent meg. A darab nyers és őszinte, ugyanakkor lírai és érzéki. A nyelvezetét tekintve valóban veretes, sajátos kettősséget hordoz magában. Ebből az ellentétből építi alkotását, katedrálisát a költő Ratkó. A nyerseség és az emelkedettség katartikus szimbiózisával szembesül az olvasó, illetve a néző a színházban. A háromfelvonásos történelmi drámát 1985-ben mutatta be először a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház. Bár az egyik kritika úgy fogalmaz, hogy „a darab nyelvezete nehézkes, tele van latin citálásokkal és ómagyar szövegrészletekkel”, elolvasva a művet Kása Ferenc rendező gondolataival érthetünk egyet: „Költői nyelvezete pentaton hangulatú pontosságaival, lélekmélyi és valóságfeletti felhangjaival József Attila világához rokonul.” A drámára alapvetően a már említett kettősség jellemző: a költői magasságokat váltja a kemény, szókimondó hang. Az óbéli Öreg megszólalásai, Csete lírai, csodálatos költői szavai és István metaforái és archaizmusai a mű nyelvezetének meghatározó elemei. Ratkó József drámájában is megjelenik a költőiség, és már-már drámai költeménynek nevezhető, és mivel a magyarság szempontjából a témája kiemelkedő és sorsfordító (pogány hitet elhagyó és az ősi szokásokat elfelejtő, a keresztény hitre áttérő nép), így sors-, sőt magyarságdrámának is nevezhetjük. Nyelvileg sokszínű, sokhúrú, megtalálhatóak benne archaikus népi hiedelmek, regölés, bájolás, közmondások, szólások, az Ómagyar Mária-siralom, a Halotti beszéd korának nyelvi elemei. A háromezer soros, jambusokba fogott alkotás nyelvi ereje a Bánk bánéhoz mérhető. Nyelvezetére alapvetően a már említett kettősség jellemző: a költői magasságokat váltja a kemény, szókimondó hang. íme, az óbéli Öreg egyik megszólalása: „Hogy zúg a lélek szerte! / Vélitek, / hogy méhe zümmög, dongó dörmölög, / szellő zihál?” A dörmölög hangfestő kifejezés, kizárólag Ratkó szóteremtménye. A lírai,csodálatos költői archaizálás sorába tartoznak Csete alliteráló szavai is az elhunyt Imréről: „Napszentületkor ült volna velünk / szárnyék előtt fülelve fű növését, / szél szusszanását; s láttuk volna együtt / csak egyszer is, hogy hintázik a Hold, / hogy leng az ég tömérdek csillaga!” És az ellentettje. A Főpap az Öregre ekképp mordul: „Hát itt van ez a bakbűzű barom, / Krisztus-csúfoló cégéres lator, / dögleltető gonosz?” Hasonló erejű az Öreg beszéde is a Főpaphoz, amely egyúttal az ellentétes párhuzamszerkesztésre is példát ad: „Szolgát fenyítsz, ha úr latorkodik? / Király ha gyilkol, cselédjét ölöd? / Vétkes az ég, s a földet rugdalod? / Eszehagyott! Elmédnek híja van!” Istvánnak a művet záró imája megható és felemelő: „Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr, ki / markoddal megmérsz minden vizeket, / s araszoddal az egeket beéred, / ki haragodnak egy leheletével / világot fújsz el, csillagot kioltasz, / s föld megindul, hegyek hanyatlanak / egy intésedre, Uram - égig érő / s hatalmaskodó népeket elejtesz, / míg virágoznak választottaid - / vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben; / segíteni ne vesztegesj nekünk, / s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!” Az immár több mint harminc éve eltávozott Ratkó József ma is hitet és erőt adó, lelkesítő drámája a nyelvi szintézis kiemelkedő példája. 1985. január 12-én, az előadás premierjén a szerzőt is kiszólította a taps. Nagy mű született.