Dr. Wertner Mór: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I. A-H (Temesvár, 1891.)
Bevezetés
BEVEZETÉS. Virtus in prole relueet. I. Különlegessége a magyar genealógiának, hogy a legtöbb hazai nemes családot valamely nemzetségtől (genus) le tudja származtatni, miből a tudományos élvezeten felül gyakorlati haszon is háramlik. Azon időből, mikoron állandó családnevek még nem divatoztak és ugyanegy családnak tagjait, még jó, ha birtokaik után jelölték. Ml földi okiratokban vajmi ritkán lehet ezek összetartozását fölismerni. Ellenben a magyar okiratok, melyekben elég gyakran ki van téve az illetők nemzetsége is, azonnal lehetővé teszik a törzsrokonság felismerését. Igaz ugyan, hogy e tekintetben a magyar okiratok is nem ritka esetben hol hézagosak, hol következetlenek. Megesik, hogy ugyanazon személy nemzetségét egy évben kelt számos okirat megnevezi, számos más elhallgatja, hogy míg jelentéktelen emberek nemzetsége meg van nevezve, a középkor legkiválóbb családjai és kimagasló alakjai nemzetségéről fölvilágosítást nem nyerünk. Mindamellett azt hiszem, nem lehet szebb és háladatosabb föladata a magyar genealógusnak, mint a magyar nemzetségek, az egyes családok, jeles férfiak hovatartozásának kutatása, mi által a magyar történetírásnak — úgy vagyok meggyőződve — jelentős szolgálatot teszünk. * * * Sokáig, szinte századunk derekáig, azt hittük, hogy a hazai koriratokban előforduló „de genere“ megjelölés (melylyel csakis a régi rómaiaknál találkozunk meg) egykorú a magyaroknak Európában való megjelenésével, s az úgynevezett történeti jog által szentesített intézmény. Krónikáink előadásából fel voltunk jogosítva a fölvetve, hogy az Európába költözött magyar nemzet bizonyos számú nemzetségből állott, melyek utódai a törzsökös magyarok. A körülmény, hogy a hazánkba költözött idegenek e szokást szintén elsajátították, még inkább megerősített a véleményben, hogy a de genere megnevezés ősrégi szokás.