Magyar Nyelv – 51. évfolyam – 1955.
Bárczi Géza: Új fél század küszöbén
immár a lap megnövekedett terjedelme is alig képes megfelelő helyet biztosítani a nyilvánosság előtt való jelentkezésre. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ennek a jól képzett, szorgalmas tábornak nevelésében folyóiratunknak igen jelentékeny része volt. Az ötven év során a Magyar Nyelv számos kisebb-nagyobb harcot vívott meg, s ez természetes, mert harc nélkül nincs tudomány, nincs fejlődés. Az is lehet, hogy a harc hevében az eszményi magatartásról néha egy-egy pillanatra lesiklott, s a vitának élesebb hangjai is föl-fölcsattantak soraiban, de a tudományos tárgyilagosság, a föltétlen igazságkeresés nemesebb tónusa mindig hamarosan visszafoglalta uralmát, s a vitákból rendszerint a tudomány maga gyarapodott. Eredetileg kitűzött céljaiból egyet-mást sokáig nem tudott, mert talán nem igyekezett kellő eréllyel és következetességgel megvalósítani. Az, hogy a nagyközönség számára induló folyóiratból elsősorban tudományos szakorgánum lett, a szükségletek diktálta természetes fejlődésnek tulajdonítható. De volt idő, amikor elhanyagolta a nyelvjárások kutatását, engedte elszürkülni a nyelvművelés gondolatát, s ennek irányítását kiengedte a kezéből, akkor is, amikor ennek más megnyilatkozási lehetősége nem volt. Mindezek a hiányosságok a fél század utolsó éveiben eltűntek, vagy eltűnőben vannak, illetőleg e feladatok egy részében a Magyar Nyelv ma más folyóiratokkal osztozik. De akár abból a szempontból nézzük a fél századot, mit adott e folyóirat a magyar nyelvtudománynak, akár abból, hová, mivé fejlődött, a kezdethez viszonyítva milyen alakban áll előttünk ma, elégedettek, sőt büszkék lehetünk rá az egész magyar tudományosság nevében is. De a fél század nem nyugvópont, s rövid visszapillantásunkból csak a jól végzett munka jól eső érzését, tudományos életünk erejének felemelő öntudatát merítve, előre kell néznünk a második fél század elé. Az egész magyar nyelvésztársadalom, s nyilván elsősorban a folyóirat szerkesztői az elmúlt ötven év eredményeiből erőt merítenek a következő ötven évre. Folyóiratunk ma a magyar nyelvészet teremtő művelésében kétségtelenül vezető szerepet visz. Ez a helyzet sokra kötelez. De bizakodó reménnyel tekintünk, mert tekinthetünk is a jövőbe. Soha ilyen számos, a tudománynak ennyi különféle szakterületet művelő hivatott munkája még nem csoportosult nyelvészeti folyóirat köré. Dolgozó társainak munkakészsége — mint már jeleztük — lassan szétfeszíti folyóiratunknak mai kibővült terjedelmét is, reméljük azonban — és e reményünkben nem szeretnénk csalódni —, hogy e növekedés nem áll meg, hanem megfelelő időben és megfelelő mértékben folytatódik. Félszázados tapasztalat csiszolta simára a szerkesztés közismerten bevált elveit és mintaszerű gyakorlatát. A folyóirat hagyományos rovatai nyilván ezután is olyan eredménnyel fogják szolgálni a kutatást, mint eddig. Az a pezsgő szellem, mely a folyóirat eddigi köteteinek hosszú sorát áthatotta, immár eleven hagyományként lendíti előre a jövő évfolyamokat. A vélemények összecsapása, a viták heve gyümölcsözően fogja gyarapítani a tudomány kincseit, egyszersmind megmutatni, hogy az ellenvélemény az ellenfél megbecsülését nem zárja ki. S ha vannak pontok, melyek még fejleszthetők, így a könyvészeti rovat, a kritikai és ismertetési rovat, ezek is nyilván ki fognak bontakozni, mihelyt a szükséges feltételek meglesznek. Az eddig is oly eredményesen művelt ágazatok továbbfejlesztésén kívül