Magyar Nyelv – 52. évfolyam – 1956.
Pais Dezső: Kodály Zoltánnak
Zengj nékünk dalt, hogy mély sírjaikban Őseink is megmozdúljanak, És az unokákba halhatatlan Lelkeikkel visszaszálljanak, Hozva áldást a magyar hazára, Szégyent, átkot áruló fiára. Igen! Kodály a száztizenöt éve kelt, de mindenkorra szóló buzdítást megfogadta, és lenyűgöző, de egyben felemelő hatású művében a hangoknak mai nagy tanárjaként Zrínyi és a maga nemzetének is újra nagy tanárja lett. Egyébként nekünk, nyelvészeknek még külön okunk is van arra, hogy éppen most jubiláljuk Kodályt, minthogy ezelőtt ötven esztendővel, 1906 elején jelentkezett mint nyelvész. * Tisztelt Bizottság! Igen tisztelt Elnök Úr! Az első alkalom, hogy bizottságunk körében Elnök Úrral találkozunk hetvenedik születése napja óta. Kérem, engedje meg, hogy néhány szót szóljak Elnök Úrhoz és Elnök Úrról. Ezelőtt majdnem ötven esztendővel, 1904 szeptemberében a Csillag utca 2-es számú ház harmadik emeletén levő ebédlőteremben mint újdonsült Eötvös-kollégista láttam először elnökünket, Kodály Zoltánt. Láttam és tiszteltem, nem azért, mivel Kodály Zoltán volt, és még kevésbé azért, mivel sejtettem volna, hogy Kodály Zoltán lesz. Hanem azért tiszteltem, persze messziről, mert én gólya voltam, és ő ötödéves. — Úgy emlékszem, ezután sohá nem láttam őt. De hallottam róla, mégpedig nem mindig éppen a legnagyobb elismeréssel. Érthető, mivel nem a szokvány és szabvány embere volt. És hogy ne ez legyen, abban — gondolom — nem csekély része volt a fejlődő Eötvös-kollégium szellemének. De viszont, hogy ez a szellem kibontakozott, abban igen jelentős része volt az olyan egyéniségeknek, amilyennek Kodály Zoltánt ismerjük. Kodály abban sem volt a szabvány embere, hogy a művészt és a tudóst, a teremtő fantázia hatalmát és az értelem erejét párját ritkító közösségben egyesítette magában. Sőt csodálatos, hogy a fantázia lendülete és a filológiai apró munka — idézőjelben mondom — „pepecselése" legteljesebb összhangban fértek meg benne, illetőleg egészítették ki, segítették egymást. — „A magyar népdal strófa-szerkezete" című értekezésével 1906-ban, a Nyelvtudományi Közleményekben (NyK. XXXVI, 95—136) lépett arra az útra, amelyen hasonlíthatatlan művészi alkotások szerzője és rendkívüli jelentőségű tudományos teljesítmények végrehajtója lett. A [feltámadásra érdemes] Eötvös-kollégiumi szellem egyik fő jellemvonása, az egyetemesség iránt való érzék nyilvánul meg az ő tevékenységében. Kodály filológus volt pályája elején, és az maradt mindmostanáig. Hogy mennyire az maradt, egyik kitűnő bizonysága a mű, amelyet nemrégen kaptunk tőle az Arany János népdalgyűjteményével foglalkozó kötetben. De Kodály filológus volt és most is az, a filológus szó etimológiai értelmében is: szerette és szereti a beszédet, a nyelvet, mégpedig a magyar beszédet, a magyar nyelvet. A zene, a dallam mellett mindig páratlan gondot fordított