Magyar Nyelvőr – 76. évfolyam – 1952.
Angyal Endre: Nyolcvan esztendő a magyar nyelvművelés szolgálatában
ellenünk, az ellenfél vérszemet kapott, s vezéreik elérkezettnek látták a pillanatot, hogy együttes föllépéssel egyszerre, egy csapással véget vessenek az ellenük irányult új mozgalomnak" (Nyr 5 : 50—51). Az elleninek, akikre itt Szarvas gondolt, Toldy Ferenc, Ballagi Mór, Gyulai Pál, s az ő uszályukba kapaszkodó sok kisebb író és újságíró, akik hol az „esztétika", hol a „nyelvérzék", hol az „írói szabadság" címén védték a nyelvújítás idétlen korcsszülötteit. Szarvas azonban — ugyanebben a cikkben — azt is elégtétellel állapította meg: sokan megértik és méltányolják törekvéseit. „Az irodalom egy részében mutatkozó részvétlenséget s kicsinyes csipkedéseket elfeledtetik velünk a más oldalról tapasztalt jóakaró elismerés, továbbá annak tudata, hogy elfogulatlanul csak a jövő tud itélni, s az a megnyugtató gondolat, hogy egész jó akarattal s buzgalommal teljesítettük nyelvünk iránti kötelességünket" (Nyr 5 : 55). Szarvas Gábor és harcostársai világosan felismerték, mi a nyelvromlás oka: a nyelvújítás túlzásai. Ez ellen vették föl a küzdelmet. Legmesszebbre a harciaskedvű Volf György ment, aki egyik cikkének címében egyenesen így fogalmazta meg véleményét: A nyelvújítás nyelvrontás (Nyr 3 : 54—65). Sok érdekes, figyelemreméltó megállapítást olvashatunk ebben a cikkben. A régi magyar nyelvről ez Volt véleménye: „Oly nyelv, mely egy új életformát s új élettartalmat kezdő népnek már közel ezer esztendővel ezelőtt magától is tökéletesen eleget tudott tenni; oly nyelv, mely a világnak szavakban s fordulatokban leggazdagabb munkáját, a könyvek könyvét, a bibliát már a XIV. században s azóta is számtalanszor le tudta fordítani; oly nyelv, mely vállán már a XVI. és XVII. században elbírt egy hatalmas hittudományi irodalmat; oly életrevaló, teremtő erőben dúsgazdag nyelv erőszakos újításra, ismétlem, most se szorult." Azután így folytatja: „De hát akkor a nyelvújítóknak semmi érdemük? Mint újítóknak, valljuk meg őszintén, csakugyan nincs, de van más érdemük, megbecsülhetetlen, örök időkre szóló érdemük, az az érdemük, hogy ők vívták vissza a magyar nyelv elveszett volt jogait. Amely pillanatban a nemzet ezt elfeledi, háládatlanná válik e derék fiai iránt, és hűtlenné lesz saját magához." Fényt és árnyékot tehát helyes arányban lát Volf a nyelvújítók munkásságában: „Ez az igazi érdemük újítóinknak, hogy nyelvünket használatra segítették, s az által haladását, tovább művelődését biztosították; és ez, úgy hiszem oly nagy, hogy újításukat nyugodt lelkiismerettel megbocsáthatjuk nekik. De csakis megbocsáthatjuk, vétenénk az igazság ellen, ha még azt is dicsőítenék, amit inkább takargatnunk kellene." A nyelvújítás takargatni való, hibás oldala pedig Wolf szerint a következő: ,,. . . alig van képzőnk, melynek ki ne tekerte volna a nyakát, alig találkozik szavunk, melyet iszonytatóan meg ne csonkított volna, s alig akad szójárásunk, melyet nyomorék koldussá ne tett volna, arról egészen hallgatva, hány undok keléssel, fekélylyel, tályoggal, holttetemmel borította el boldogtalan nyelvünk egész testét." Ma már nem ítélkezünk ilyen keményen a nyelvújítás fölött: még Szarvasnak, vagy később Simonyinak véleménye is sokkal enyhébb volt erről a kérdésről. 1870 körül azonban szükség volt erre a kemény, mondhatni kíméletlen hangra: csak így lehetett a nyelv további romlásának útját állni. Szarvasék pedig nem elégedtek meg a kritikával, a javítás módjára is rámutattak. Munkaközösség alakult a hibás szók és szólások javítása érdekében, javaslataikat Szarvas folyamatosan közzétette a Nyelvőr 4. és 5. évfolyamában. A javaslatok közül sajnos nem mindegyiket fogadta el a közélet és az irodalom nyelve, javarészük azonban mégis diadalmaskodott. 1897-ben