Magyar Nyelvőr – 78. évfolyam – 1954.

Bárczi Géza: A helyes magyar kiejtés versenye az Eötvös Loránd tudományegyetemen

nemzeti nyelvnek pedig csak az irodalmi nyelvet és a közvetlen melléje rétegeződő választékos köznyelvet lehet tekinteni. Annak semmi célja sem volna, hogy akár tiszta nyelvjárási (tehát egyébként magyarosság szempontjából kifogástalan) kiejtést, akár észrevehetően nyelvjárási színezésű köznyelvet ilyen versenyben a tiszta, szép hang­képzésű, jól hangsúlyozott, színes, de minden nyelvjárási íztől mentes magyar kiejtéssel egyenrangúnak ismerjünk el, hiszen ilyen módon szembe kerülnénk a természetes fejlő­déssel, s a fejlődés egy régebbi szakaszába akarnák a nyelvet visszaszorítani. A termé­szetes fejlődés azt kívánja, hogy azon a fokon, amelyre a magyar műveltség és e műveltség hordozója, a magyar irodalmi és művelt köznyelv eljutott, az egész magyar nemzetet egységbe kovácsoló nemzeti nyelv is az elérhető legteljesebb egység felé törjön, anélkül hogy magyarosságából, nyelvjárásaiban is megnyilvánuló kiváló tulajdonságaiból, színei­ből, kifejező erejéből bármit is veszíthessen. Nem jelenti, nem jelentheti ez a nyelv­járások üldözését, a népi nyelv szabad bontakozásának, fejlődésének elnyomását, de az elérendő eszmény, s az egész magyarság közös kincse nem egy vagy más nyelvjárás, hanem a magyar irodalmi nyelv. Természetesen a nagyvárosi nem irodalmi ejtés-válto­zatok éppúgy tájnyelvieknek számítanak, mint bármely nyelvjárás jellegzetességei, sőt esetleg sokkal súlyosabb hibának tekintendők, akkor ugyanis, ha idegen hatást árulnak el, tehát nemcsak a köznyelv egyetemlegessége, hanem a magyarosság ellen is vétenek. A helyes irodalmi kiejtés szorgalmazása és jutalmazása látszólag igen komoly nehézségbe ütközik, mégpedig abba, hogy a kiejtésnek a normái nincsenek megállapítva, tehát a kiejtés helyességének vagy helytelenségének nincs és nem lehet objektív mértéke. Ha azonban erre­ az alapra állnánk, minden kiejtésverseny lehetetlenné válnék. A nyelv­járási kiejtésnek éppoly kevéssé vagy még kevésbbé van objektív mértéke, mint az iro­dalmi ejtésnek. Ha a versenyben tájnyelvi vagy táji színezésű köznyelvi ejtést helyesnek fogadnánk el (ahogyan az a múltban történt), a bíráló bizottság még sokkal nehezebb helyzetbe kerülne. Hiszen egy-egy nyelvjárási kiejtés helyességét, azaz a nyelvjárás szokásainak megfelelő voltát csak az tudja akár megközelítőleg megállapítani, aki a kérdéses nyelvjárásba beleszületett, vagy hosszú időn át tökéletesen elsajátította azt; olyan bíráló bizottsági tagokat, akik minden nyelvjárást egyformán alaposan ismernek, lehetetlen volna találni. Másrészt azonban a nyelvjárások kiejtése és a föléjük rétegeződő táji színezetű köznyelv kiejtése még sokkal egyenetlenebb, nehezebben normalizálható, mint a különben valóban tételekben szintén nem rögzített irodalmi kiejtés. Azonkívül a kiejtési verseny ily módon való felfogása, mint említettem, csak a nyelvművelés egyik ágát szolgálná, a tisztogatást, a helytelenségek irtását, de az alkotó feladat, az egységes ejtés fejlesztése, a helyes, nemzetien egyetemleges magyar ejtésre való nevelés meg­lehetősen elhalványulna. Az ejtés helyességének vagy helytelenségének, magyaros vagy nem magyaros színezetének megállapításában tehát mindenképpen a bíráló szubjektív megítélésére vagyunk utalva. E szubjektív megítélés mégis kétségtelenül összehangzóbb, kevésbbé ön­kényes lesz, ha a kívánatosnak érzett irodalmi ejtésre vonatkozik, mintha az ezerarcú, ellen­őrizhetetlen tájnyelvi ejtésekről kellene nyilatkoznia. Mindnyájunkban él a szép magyar kiejtés eszménye, s ez az eszmény főbb vonásaiban meg is egyezik, legföljebb kevésbbé lényeges részletekben térhet el egyénenként. Maguk a kiejtési versenyek és ezek tapasz­talatai segíteni fogják a rögzített magyar irodalmi kiejtés kialakulását, ennek pontos, szabályokba foglalt megállapítására különben előbb-utóbb sor kell hogy kerüljön. S ez a cél sokkal méltóbb az egyetemhez, a magyar tanársághoz, mint ingadozó tájnyelvi ejtések pártolása, az a meddő törekvés, hogy egy egységes, az egész magyarságot egybe­kovácsoló nyelvváltozat ápolása és tökéletesítése helyett alacsonyabb fokon megállítsuk a nyelvet, helyesebben, minthogy e fokot a nyelv már rég elhagyta, oda visszavigyük, a nemzeti egység helyett a táji sokféleséget állítva oda követendő példaként.

Next