Magyar Nyelvőr – 78. évfolyam – 1954.
Bárczi Géza: A helyes magyar kiejtés versenye az Eötvös Loránd tudományegyetemen
nemzeti nyelvnek pedig csak az irodalmi nyelvet és a közvetlen melléje rétegeződő választékos köznyelvet lehet tekinteni. Annak semmi célja sem volna, hogy akár tiszta nyelvjárási (tehát egyébként magyarosság szempontjából kifogástalan) kiejtést, akár észrevehetően nyelvjárási színezésű köznyelvet ilyen versenyben a tiszta, szép hangképzésű, jól hangsúlyozott, színes, de minden nyelvjárási íztől mentes magyar kiejtéssel egyenrangúnak ismerjünk el, hiszen ilyen módon szembe kerülnénk a természetes fejlődéssel, s a fejlődés egy régebbi szakaszába akarnák a nyelvet visszaszorítani. A természetes fejlődés azt kívánja, hogy azon a fokon, amelyre a magyar műveltség és e műveltség hordozója, a magyar irodalmi és művelt köznyelv eljutott, az egész magyar nemzetet egységbe kovácsoló nemzeti nyelv is az elérhető legteljesebb egység felé törjön, anélkül hogy magyarosságából, nyelvjárásaiban is megnyilvánuló kiváló tulajdonságaiból, színeiből, kifejező erejéből bármit is veszíthessen. Nem jelenti, nem jelentheti ez a nyelvjárások üldözését, a népi nyelv szabad bontakozásának, fejlődésének elnyomását, de az elérendő eszmény, s az egész magyarság közös kincse nem egy vagy más nyelvjárás, hanem a magyar irodalmi nyelv. Természetesen a nagyvárosi nem irodalmi ejtés-változatok éppúgy tájnyelvieknek számítanak, mint bármely nyelvjárás jellegzetességei, sőt esetleg sokkal súlyosabb hibának tekintendők, akkor ugyanis, ha idegen hatást árulnak el, tehát nemcsak a köznyelv egyetemlegessége, hanem a magyarosság ellen is vétenek. A helyes irodalmi kiejtés szorgalmazása és jutalmazása látszólag igen komoly nehézségbe ütközik, mégpedig abba, hogy a kiejtésnek a normái nincsenek megállapítva, tehát a kiejtés helyességének vagy helytelenségének nincs és nem lehet objektív mértéke. Ha azonban erre az alapra állnánk, minden kiejtésverseny lehetetlenné válnék. A nyelvjárási kiejtésnek éppoly kevéssé vagy még kevésbbé van objektív mértéke, mint az irodalmi ejtésnek. Ha a versenyben tájnyelvi vagy táji színezésű köznyelvi ejtést helyesnek fogadnánk el (ahogyan az a múltban történt), a bíráló bizottság még sokkal nehezebb helyzetbe kerülne. Hiszen egy-egy nyelvjárási kiejtés helyességét, azaz a nyelvjárás szokásainak megfelelő voltát csak az tudja akár megközelítőleg megállapítani, aki a kérdéses nyelvjárásba beleszületett, vagy hosszú időn át tökéletesen elsajátította azt; olyan bíráló bizottsági tagokat, akik minden nyelvjárást egyformán alaposan ismernek, lehetetlen volna találni. Másrészt azonban a nyelvjárások kiejtése és a föléjük rétegeződő táji színezetű köznyelv kiejtése még sokkal egyenetlenebb, nehezebben normalizálható, mint a különben valóban tételekben szintén nem rögzített irodalmi kiejtés. Azonkívül a kiejtési verseny ily módon való felfogása, mint említettem, csak a nyelvművelés egyik ágát szolgálná, a tisztogatást, a helytelenségek irtását, de az alkotó feladat, az egységes ejtés fejlesztése, a helyes, nemzetien egyetemleges magyar ejtésre való nevelés meglehetősen elhalványulna. Az ejtés helyességének vagy helytelenségének, magyaros vagy nem magyaros színezetének megállapításában tehát mindenképpen a bíráló szubjektív megítélésére vagyunk utalva. E szubjektív megítélés mégis kétségtelenül összehangzóbb, kevésbbé önkényes lesz, ha a kívánatosnak érzett irodalmi ejtésre vonatkozik, mintha az ezerarcú, ellenőrizhetetlen tájnyelvi ejtésekről kellene nyilatkoznia. Mindnyájunkban él a szép magyar kiejtés eszménye, s ez az eszmény főbb vonásaiban meg is egyezik, legföljebb kevésbbé lényeges részletekben térhet el egyénenként. Maguk a kiejtési versenyek és ezek tapasztalatai segíteni fogják a rögzített magyar irodalmi kiejtés kialakulását, ennek pontos, szabályokba foglalt megállapítására különben előbb-utóbb sor kell hogy kerüljön. S ez a cél sokkal méltóbb az egyetemhez, a magyar tanársághoz, mint ingadozó tájnyelvi ejtések pártolása, az a meddő törekvés, hogy egy egységes, az egész magyarságot egybekovácsoló nyelvváltozat ápolása és tökéletesítése helyett alacsonyabb fokon megállítsuk a nyelvet, helyesebben, minthogy e fokot a nyelv már rég elhagyta, oda visszavigyük, a nemzeti egység helyett a táji sokféleséget állítva oda követendő példaként.