Magyar Nyelvőr – 82. évfolyam – 1958.
Ferenczy Géza: Arany János, nyelvünk búvára és művelője
köve, tő: tewe-félékben ő helyett régen öv , öü volt , ezért a tiszántúli nyelvjárásban a kő kü, a tő tű. S ebből arra következtet, hogy amikor az ö-nek a nyelvjárásban ü a megfelelője, akkor az ő hang az eredetibb öv-böz vagy öw-ből lett, egyébként pedig ev-ből vagy eü-böl, mint merő, merev. Azóta csakugyan igazolódott, hogy a köznyelvi ó is, ő is kettőshangzóból ered. Ezután bőséges adatolással bemutatja, hogy különféle szófajokban és végződésekben a köznyelvi é helyén némely szóban szabályszerűen e-t vagy í-t találunk : az ég főnév a Tiszán túl is ég, de az ég ige a nyelvjárásban íg, az él főnév náluk is él, ellenben az él ige ott íl stb. Nagy gonddal, rendszerességgel állítja össze adatait, okát azonban nem adja ennek a jelenségnek. Ma már tudjuk, hogy az irodalmi és köznyelvnek mai egységesült é hangja mögött nyelvünk fejlődéstörténetében két különböző hang rejlik. E tanulmánya bevezetésében méltatlankodik Arany, hogy a többi nyelvjárás mellett elhanyagolták a tiszántúlit, mert édesúló ejtése miatt „utálatos"-nak, ,,cigányos"-nak becsmérelték. Ezt az elfogultságot Arany igen tudománytalannak mondja (10 : 314). Az Arany leírta hangalakok, ejtési sajátságok különben több nyelvjárásunkban is megvannak. Hogy milyen jó érzékkel figyelte költőnk a hangtörvényeket, azt egy másik cikkében ezek az észrevételei is bizonyítják . Simonyi szerint az -el, -l végű német szavaknak a magyarban -ly alakúvá válása ,,valószínűleg az illető német nyelvjárás Z-jének valami sajátságos kiejtésén alapszik. Tehát mindenen máson, csak a magyar nyelv természetén nem, csak azon nem, hogy a magyarban" az l gyakran jésül, akár az n — jegyzi meg hozzá Arany (10 : 369). A nagy hangváltozásra a harmathagyma példáját említi, s így folytatja : „...ily átváltozások a varjú, varnyú, vargyú, borjú, bornyú (nem tudom borgyú hallik-e valami tájszólásban)" (10 : 353) , ilyenformán kikövetkeztette a valóban meglevő, főképp a Dunán túl sok helyen élő borgyú változatot. (Később már tudott róla, mert másutt a szúrj, szúrgy mellé odateszi : „borjú, borgyú"; 10: 374.) Nemcsak a maga műveiben, hanem tanítványai dolgozataiban, verseiben is nagy gonddal ügyelt a jó hangzásra. Tisza Domokosnak írt leveleiben megbírálja a neki (költőnknek) elküldött verseit , kedves tanítványát „rossz hangzásra, hangtorlódásra figyelmezteti" (Voinovich Géza : Arany János életrajza 2 : 143). Tisza Domokos Bordal című versében nem tetszett Aranynak ez a sor : „Ránk a jó kedv vár". Aláhúzta a k és v betűket, s így oktatja neveltjét : „Igen jó formát választott, de a nyelvet nem tudja eléggé könnyen kezelni, mert az ilyen sort lehetetlen volna énekelni, pedig dalban az énekelhető alak a fő kellékek egyike. Persze azt a sokat, melyben nyelvünk olyan gazdag, nehéz kikerülni, de igyekezni kell mégis, mert, hogy nem lehetetlen, mutatja a Vörösmarty példája, ki nyelvünkről minden darabosságot oly szépen le tud gyalulni". A „Kákának ritka bokrai" sort is arra hozza föl példának, hogy „mily rút nyelvünk a sok ká&-tól". Ugyanígy óvja tanítványát a t és az s, cs halmozásától. „Itt, áthasítva a sok szikla falt", ehhez a sorhoz megjegyzi : „hány t és hány k. A „sebes csermely" kapcsolat helyett ezt ajánlja : „szilaj vagy futó csermely", mert a „sok s, és rossz hangzat". A „síkos is" hangsor neki „szinte fülsértő hangzás". Ajánlatosnak tartja a sok e kerülését, azért egy helyütt a „gyengéd" helyébe a „gyöngéd" szót teszi. „Mindegyik ág egy sziklás hegyre megy", erről a sorról meg ez a véleménye : „Igen rosszul hangzik a négy egy hegy miatt". Ugyanígy helyteleníti ezt is : ,,Drégely felé megy egy Roppant török sereg"; a megy egy bizony nem szépen