Magyar Nyelvőr – 90. évfolyam – 1966.
érintkezés szolgálatát. Külön tanulmány keretébe tartozik, itt nem térek ki arra, hogy a norma szerinti kiejtés hogyan teszi hathatósabbá az érintkezést. — Azt sem fejtem ki bővebben — hiszen nagyon sok közismert jele van —, hogy a kiejtési norma szükségletének tudatosítása máris megindult a magyar társadalomban, s nyilván a továbbiakban is folytatódik ez a munka. A közügy harmadik kritériuma az, amely a magyar kiejtési norma megállapításával kapcsolatban már eddig is éles vitát keltett. E harmadik kritériumot, a társadalom aktivitását szem előtt tartva, azt javasoltam az egri konferencián, hogy a kiejtési norma megállapításához okvetlenül végezzenek nyelvi közvéleménykutatást, kérdezzék meg a művelt magyarságot. A hozzászólásokra válaszoló Deme László néhány más nyelvésszel egyetértésben nézeteimet demagógnak minősítette. Az ügy szempontjából hasznosabb, ha a sértést nem viszonzom, hanem kifejtem álláspontom elvi alapjait. Deme a jövendő kiejtési normáját a KRESZ-hez hasonlította. Ezt neki — mint mondja — annak ellenére meg kell tartania, hogy meghozatala előtt nem kérték ki az ő véleményét. Ilyenféle lesz a viszony Deme szerint a művelt magyarság és a kiejtési norma között is. A Karinthy Ferenc révén közös ismerősünkké vált halhatatlan Háth-Bizony János (Nyelvelés 169 — 73) nyilván megállapítaná, hogy „minden hasonlat sántít". Ennek a hasonlatnak azonban van a sántikálásnál fontosabb tulajdonsága is: árulkodik. Hogyan? A KRESZ közérdekű valami, és a rendőrség olykor-olykor hathatósan „tudatosítja" is. De vajon nem lett volna jobb ez a szabályzat akkor, ha mégis megkérdezték volna — a ténylegesnél nagyobb mértékben! — a gyalogosokat és a járművezetőket? — Akkor talán nem kellett volna röviddel a kiadása után módosítgatni. Nem biztos, hogy a közönség véleménye, a közlekedésrendészeti szempontból „laikus" vélemény tartalmi szempontból sokat javított volna a KRESZ-en. De nem javított volna a hatékonyságán sem? Nem érzi-e bármely erkölcsi lény magára nézve szigorúbb, kötelezőbb szabálynak azt, amelynek létrehozásában ő is közreműködött, annál, amelyet nélküle hoztak? Feleljen rá Deme úgy, ahogy lekiismerete diktálja! Korántsem hiszem, hogy egy hasonlat félresikerült voltának bebizonyításával a hasonlítottra nézve is bebizonyítottam volna valamit. Az itt fölvetett kérdésekre még visszatérek. Álláspontom védelmében elvileg kell megcáfolnom azt a nézetet, hogy a nyelvi norma kialakítása (helyesebben: föltárása!) csak szaktudományos-nyelvészeti kérdés. Lehet, hogy ezt ma már senki sem mondja, és az egri konferencián sem mondta. Lehet. De aki a társadalmat csak passzív befogadónak tekinti, amelyhez majd eljuttatjuk kutatásaink eredményeit, amely előtt népszerűsítjük a szabályozott kiejtés ügyét, és amely majd meggyőzve engedelmesen beszél a szakemberek által — bármennyire egzaktan és adekvát módon megállapított kiejtési kódex szerint, az nem jutott túl ezen a felfogáson ! Vitánknak itt van a csomópontja! S e csomó feloldásához elvi, filozófiai kérdések taglalására van szükség. Ez megnehezíti gondolatmenetem követését, de igazolni fogja álláspontom helyességét. Első kérdésünk: mi a kiejtési normának, mint normatív rendszernek a létezési formája? Egyesek szerint a normatív rendszereké az érvényesség, a hatályosság. Eltekintve attól, hogy ezt az „érvényességet" igen nehéz elfogadható módon definiálni, ez a nézet jogosulatlan leszűkítés a tudat területére ! — Vizsgáljunk meg közelebbről egy normatív rendszert: az erkölcsöt! Bár az erkölcs a felépítmény kategóriája, a nyelv pedig nem az, az erkölcsi és a nyelvi — közelebbről: kiejtési — normál létezési