Magyar Nyelvőr – 97. évfolyam – 1973.
Nyelvművelés - 1
gyűlöletet, a másikban a lázadó szabadságvágyat érzi lelkével rokonnak. „Az őrült" szertelen, shakespeare-i drámaisága után a komor Felhők vonulnak költészetének egén. Ahogy azonban kiírja magából keserűségét, s a tavasz megújító ereje átjárta, a tél sötétjével együtt eloszlanak a lélek árnyai is. A falu csendje, a szülői ház védő nyugalma, kedves barátok társasága meghozza lassan a gyógyulást: felülkerekedik egészséges, optimista énje, lerázza magáról a csalódottság fájdalmának nyűgét, sőt már gúnyos megvetéssel szól azokról a költőkről , akik — éppen az ő verseinek utánzásával — divattá tették a világgyűlöletet. Néhány megenyhült hangú vers, a falu idillje sugallta könnyed dalok tükrözik a változást, s amikor április vége felé Petőfi visszamegy Pestre, szinte újjászületett emberként és költőként tekint vissza elmúlt korszakára. Vonalat húzva addigi költői termése alá, összegezi egyéniségének és költészetének a múló hangulatoktól független, lényegesnek érzett alapvonásait, így születik meg nagy költői önarcképe, a Dalaim. A cím nemcsak Petőfi lényegsűrítő egyszerűségére jellemző, hanem a kor költői szóhasználatára is. A dal a nyelvújítás idején veszi föl 'lírai vers' jelentését, és a múlt század elejétől jellegzetes szava a költői nyelvnek. Kölcseytől a fiatal Adyig találkozunk vele — verscímként is —, de a hagyományos hangot továbbörökítő vagy epigon költők mellett modern líránkban is felbukkan a dal és az ének szó ilyen használata, Weöres Sándorig és Juhász Ferencig. A költészet zenei fogantatását, dallam és szöveg ősi egységét tükrözi ez a jelentésbővülés. Petőfinél, a múlt század közepén, egészen természetes és korszerű tehát a dal megjelölés: tizenhat versének címében találjuk meg. A szó birtokos személyragos alakja azonban bizonyos egyéni jelleget kap, s a szerény egyszerűségében is öntudatos cím első öltése annak a szálnak, amely a refrén vörös fonalával összefűzi a vers hat versszakát. A szakaszzáró sorismétlés 1844-től válik Petőfi kedvelt költői eszközévé, francia példaképének, Béranger-nak hatása alatt (58 ilyen verse van). A magyar népdalra nem jellemző a refrén; a francia chansonnak ez a hagyományos kelléke tehát érdekesen színezi Petőfi népiességét. Szerepe a vers gondolati vagy hangulati csúcspontjának végighuzámoztatása a szakaszokon. A Dalaim cím egyszersmind a refrén első szava, a vers kristályosodási pontja, s többes számú alakjával már jelzi a jellemzésből kibomló változatos gazdagságot. Ebbe a szóba tömörül tehát a lényeg, amelyet a refrén azután más-más árnyalatban old fel. E színezést azzal éri el Petőfi, hogy elhárítva a henye vagy gépies ismétlés csábítását, magasabb, művészi igénnyel alkalmazza a refrént: a versszakok tartalma szerint módosítja. (Gondoljunk például A természet vadvirága c. költemény hasonló, egyetlen szónyi sorváltoztatására a vers végén: az előző versszakok önérzetes vallomása — ,,A korláttalan természet Vadvirága vagyok én" — a gúnyolódó kritikusoknak szóló figyelmeztetéssé keményedik: „A természetnek tövises Vadvirága vagyok én".) A Dalaim refrénjének második sorában csak az előző teremnek sorvégre felelő lelkemnek rím állandó, a két első szó szakaszról szakaszra változik, így rögzíti, a refrén szerkezeti formulájával nyomósítva, a versszakban kibontott jellemvonást. Az ilyen refrén célja elsősorban nem az, hogy a vers vagy szakasz sugallta hangulatot sűrítse, fokozza; szerepe inkább logikai, összegező. Az egyes versszakok a költő önjellemzésének tételei. Petőfi egyéniségének vonásait és költészetének tárgyköreit gazdagabban árnyalva is fel tudnánk sorolni; lényegibb, érdekesebb azonban, hogy ő maga mit tart és vall közülük leginkább jellemzőnek, kiemelendőnek.