Magyar Nyelvőr – 107. évfolyam – 1983.
Kodály Zoltán születésének 100. évfordulójára
népnek, mint zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél" (Kodály: Magyarság a zenében, 1939.). Többször is szóvá tette: a magyar nyelv zenei sajátságait még igen kevesen vizsgálták. A nevezetes egri kiejtési konferencián beszélgetéseink közben azt is elmondta, sajnálja, hogy nem képviseltetik magukat ezen a fontos megbeszélésen a zeneszerzők és az énekpedagógusok. Sajnos, még ma is kevés köztük az olyan szakember, aki a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételében nagyobb feladatot vállalna. A hiba nemcsak bennük van, hanem a beszédműveléssel és beszédneveléssel kapcsolatos szemléletünkben is. Mint az egri konferencia egyik helyi rendezőjének az is tisztem és feladatom volt, hogy Kodály Zoltánt és feleségét „istápoljam". A szünetekben alkalmam volt a nyilvánosság előtt el nem hangzott megjegyzéseit is meghallgatni, s azokkal kapcsolatban véleményt is cserélni. Csak úgy egy félmondat erejéig megkérdezte, foglalkozik-e valaki az élőszó, a magyar beszéd történeti vizsgálatával. Nagyon fontos feladat lenne, itt is szívesen hallana erről a kérdésről. Tudtam, mire gondol. Ismertem Kodály Tótfalusi Kis Miklós Mentségéről írt ismertetését (Magyar Szemle, 1940.). Nagyon elgondolkoztatott ez a szövegrészlete: „Már csak ízes erdélyi nyelve miatt is méltó olvasásra. Egész stílusában az oly ritkán megfogható élő, beszélt nyelvet hallhatjuk." Többször hallottam őt felolvasni, előadást tartani. Példát szolgáltatott arra a mondatok, az egységnyi szövegrészletek deklamálásában, felolvasásában, hangosításában, hogyan kell a hangzás szépségét, a szöveg zengését is érzékeltetni. De a szövegeit is úgy komponálta egésszé, hogy abból nyelvünk hangzásának legjellemzőbb sajátosságai is kihallhatók voltak. Nem szerette az öles, a túl bonyolult mondatszerkezeteket, nem a szemnek, hanem a fülnek fogalmazott. Az áttetsző hangzású, a világos kifejezési módokat kedvelte és használta. Ma is példamutatás ez nyelvművelőink számára. 4. „Mi a magyar a zenében?" című tanulmányában (Apollo, 1939.) ezeket írja: „Mint a nyelve, a magyarnak zenéje is szűkszavú, lapidáris." A tudatosan vállalt körmöncfontság, az öncélú bonyolultság, az emészthetetlen és hangosíthatatlan mondatok kuszasága a jó magyar hangos stílusnak is akadályozója. Kodály a régi magyar nyelvet és a nép nyelvét állítja példaképül mindazoknak, akik szóban és írásban érthetően és szépen akarnak fogalmazni: „Én a magyar nyelvnek másfajta barátokat kívánok, olyanokat, akinek a lelkén legalább egyszer átment az a harangzúgás, amely a magyar nyelvben a Halotti Beszédtől Adyig folytonos" (Vallomás; előadása Nyugat barátok körében, 1932.). Nem véletlen az sem, hogy a magyar nyelv minősítő jelzői között nemcsak a szép, az ízes nyelvi formákat használja Kodály, hanem a zengő melléknevet is. A muzsikus fülével hallgat bele a tájnyelvi hangzó formák világába. A nép beszéde sajátos hangsúlyainak és változatos hanglejtésformáinak tanulmányozását ajánlja azoknak, akik a magyar beszédművelés korszerűsítésén munkálkodnak. Ki kell menni a nép közé, s hallgatni kell a hangzó formákat, mint ahogy ő tette. Nemcsak dallamformákat keresett és talált e gyűjtő utakon, hanem az élőszó, a természetes népi beszéd ízeit és kifejező fordulatait is. Jellemzően vallja: „A nyelvem is visszaszokott a csallóközi beszédbe, amit hat de megrongált az a szerencsétlen városi idióma" (Kodály levele, 1905. aug. 13.). Csak sajnálhatjuk, hogy a technika mai fejlettségi fokán nem szerveztük meg a rendszeres magnós felvételeket: a népi „beszédtár" példái segíthetnek az élő beszéd mondatfonetikai eszköztárának, szabályainak és normájának megnyugtató kimunkálásában. Kodály többször panaszolta: az élő beszéd szabályai