Magyar Nyelvőr – 112. évfolyam – 1988.

1. szám - Nyelvművelés - Németh K. Bódog–Ábrahám Imre: Névadás a magyar bencés rendben

Az új névhez — mint az eddigiekből is kiviláglik — a szerzetbe lépéskor, ill. az azt követő beöltözéskor jut a rendtag. Ennek előzménye, hogy a novi­ciusmester a rendelkezésre álló nevekből (meghalt, kilépett társak neve, ill. újonnan bevont nevek) kiválasztja az új tagnak szántat, amelyet majd az egyházi szertartásba illesztve tudomására hoz. (Néhány év óta a jelöltnek magá­nak is van már némi beleszólása a választásba, így a gyermeki névadás társul a felnőttes névválasztással.) Az ilyen eljárás valószínűleg a XVIII. sz. közepe, kimutathatóan a XIX. sz. eleje óta van szokásban. Ez a megjegyzés azt sejteti, hogy a bencés név­használat vizsgálatának történeti jellege is van, hiszen az idő igazában két fejezetre osztja a kérdés tárgyalását: korábbra vonatkozóan mint névelőfor­dulás, névviselet, későbbre pedig mint névadás érdekelhet bennünket. Mind­kettőre vonatkozó kérdés, de így is történeti: az ő helyzetükben beszélhetünk-e névdivatról? Történeti megközelítést kívánnak ezek is: az egyes nevek mikor bukkannak föl először, vagy mikor tűnnek el a használatból, valamint hogy milyen alakban-változatban használják őket? A történetileg két, esetleg három szakaszra bontható névanyag termé­szetesen más-más szempontú és eltérő jelenségekre kiterjedő vizsgálódást kíván. A tárgyalt nevek lelőhelyeiről kell még szólnunk. Sorrendben közülük első a rendtörténet (PRT.­­ A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. I—XII. Szerk. Erdélyi László, Sörös Pongrác. Bp., 1902—1916.), amely a pannonhalmi levéltár és más okmánytárak anyagából merít. Benne persze csak a saját érdeklődésébe eső nevek fordulnak elő, így — bár névanyaga gazdag — használhatósága korlátozott. Ez áll Horváth Ádám Szent Benedek és Rend­jének története Magyarországon (Pannonhalma, 1915.) c. könyvére is. A har­madik, a vonatkozó időben minden fölhasznált nevet tartalmazó jegyzék a Catalogus Noviciorum OSB. (I. 1802 — 1923; II. 1923-1971). A belőlük ösz­szeállított listákat, ill. névsorokat az Adattárban közlöm. A legrégibb nevek a magyar bencéseknél 1. A bencések 996-ban telepedtek meg Pannonhalmán. Jöttek Csehor­szágból, Itáliából, és ők lettek a maiak első rendtársai. Szokásaikat régi kolos­toraikból hozták magukkal, növendékeik azonban már az új föld fiai. Nevelni, tanítani az országaikban szokásos módon kezdték őket, de hogy milyen néven szóltak hozzájuk, erről nem tudunk semmit. A legrégibb neveket majd csak az oklevelek tartják fönn, de azokból is elsősorban az apátokét, főapátokét. Ez érthető, hiszen ők képviselték a rendet: a különféle ügyekben ők voltak a kérel­mezők vagy bejelentők akár a királynál, akár a pápánál; a vagyoni, bírósági vagy más ügyletekben is ők járnak el, és ők gyakorolják a földesúri jogokat. (A 996 — 1786 közötti apátok, ill. főapátok névsorát 1. az Adattárban.) Magas tisztséget nem viselő egyszerű szerzetesekről inkább csak elszórt adatok beszélnek. Velük legfeljebb valamilyen hivatalos kiküldetésben, meg­bízatásban találkozunk. A Gellértlegenda pl. mint Sz. Gellért püspök útitársát említi Valter szerzetest. A XII. sz. első felében, Dávid apát idejében (1131) írnak Cerbanus­ról, aki Damaszkuszi Sz. János görög nyelven írt munkáját latinra fordította ,,Az ismeret forrásairól" címen (Horváth Á. i. m. 56). (A biztosan magyar bencésekről szóló adatok jegyzékét 1. az Adattárban.)

Next