Magyar Nyelvőr – 112. évfolyam – 1988.
1. szám - Nyelvművelés - Németh K. Bódog–Ábrahám Imre: Névadás a magyar bencés rendben
Az új névhez — mint az eddigiekből is kiviláglik — a szerzetbe lépéskor, ill. az azt követő beöltözéskor jut a rendtag. Ennek előzménye, hogy a noviciusmester a rendelkezésre álló nevekből (meghalt, kilépett társak neve, ill. újonnan bevont nevek) kiválasztja az új tagnak szántat, amelyet majd az egyházi szertartásba illesztve tudomására hoz. (Néhány év óta a jelöltnek magának is van már némi beleszólása a választásba, így a gyermeki névadás társul a felnőttes névválasztással.) Az ilyen eljárás valószínűleg a XVIII. sz. közepe, kimutathatóan a XIX. sz. eleje óta van szokásban. Ez a megjegyzés azt sejteti, hogy a bencés névhasználat vizsgálatának történeti jellege is van, hiszen az idő igazában két fejezetre osztja a kérdés tárgyalását: korábbra vonatkozóan mint névelőfordulás, névviselet, későbbre pedig mint névadás érdekelhet bennünket. Mindkettőre vonatkozó kérdés, de így is történeti: az ő helyzetükben beszélhetünk-e névdivatról? Történeti megközelítést kívánnak ezek is: az egyes nevek mikor bukkannak föl először, vagy mikor tűnnek el a használatból, valamint hogy milyen alakban-változatban használják őket? A történetileg két, esetleg három szakaszra bontható névanyag természetesen más-más szempontú és eltérő jelenségekre kiterjedő vizsgálódást kíván. A tárgyalt nevek lelőhelyeiről kell még szólnunk. Sorrendben közülük első a rendtörténet (PRT. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. I—XII. Szerk. Erdélyi László, Sörös Pongrác. Bp., 1902—1916.), amely a pannonhalmi levéltár és más okmánytárak anyagából merít. Benne persze csak a saját érdeklődésébe eső nevek fordulnak elő, így — bár névanyaga gazdag — használhatósága korlátozott. Ez áll Horváth Ádám Szent Benedek és Rendjének története Magyarországon (Pannonhalma, 1915.) c. könyvére is. A harmadik, a vonatkozó időben minden fölhasznált nevet tartalmazó jegyzék a Catalogus Noviciorum OSB. (I. 1802 — 1923; II. 1923-1971). A belőlük öszszeállított listákat, ill. névsorokat az Adattárban közlöm. A legrégibb nevek a magyar bencéseknél 1. A bencések 996-ban telepedtek meg Pannonhalmán. Jöttek Csehországból, Itáliából, és ők lettek a maiak első rendtársai. Szokásaikat régi kolostoraikból hozták magukkal, növendékeik azonban már az új föld fiai. Nevelni, tanítani az országaikban szokásos módon kezdték őket, de hogy milyen néven szóltak hozzájuk, erről nem tudunk semmit. A legrégibb neveket majd csak az oklevelek tartják fönn, de azokból is elsősorban az apátokét, főapátokét. Ez érthető, hiszen ők képviselték a rendet: a különféle ügyekben ők voltak a kérelmezők vagy bejelentők akár a királynál, akár a pápánál; a vagyoni, bírósági vagy más ügyletekben is ők járnak el, és ők gyakorolják a földesúri jogokat. (A 996 — 1786 közötti apátok, ill. főapátok névsorát 1. az Adattárban.) Magas tisztséget nem viselő egyszerű szerzetesekről inkább csak elszórt adatok beszélnek. Velük legfeljebb valamilyen hivatalos kiküldetésben, megbízatásban találkozunk. A Gellértlegenda pl. mint Sz. Gellért püspök útitársát említi Valter szerzetest. A XII. sz. első felében, Dávid apát idejében (1131) írnak Cerbanusról, aki Damaszkuszi Sz. János görög nyelven írt munkáját latinra fordította ,,Az ismeret forrásairól" címen (Horváth Á. i. m. 56). (A biztosan magyar bencésekről szóló adatok jegyzékét 1. az Adattárban.)