Magyar Nyelvőr – 113. évfolyam – 1989.
1. szám - Nyelvművelés - Balázs János †: A magyar mint nem indoeruópai európai nyelv
zések szerint Luther nagyon szerette és becsülte, Melanchthon is baráti körébe fogadta. Hazájában Dévait magyar Luthernak nevezték. Említett ortográfiája, amely először 1539-ben jelent meg, 1549-ben Krakkóban került újra sajtó alá. Szintén a krakkói egyetem humanista légkörében kezdte meg tanulmányait Sylvester János is, aki utána Dévaihoz hasonlóan Wittenbergben tanult tovább 1529-ben, majd pedig 1534 —36-ban. Közismert, hogy ő tette közzé hazánkban 1539-ben Sárvárott latin—magyar nyelvtanát, amely az első körvonalazása — persze latin minta alapján — anyanyelvünk grammatikai rendszerének. Természetes, hogy ilyen módon anyanyelvünk helyesírási és nyelvtani szabályozásának első kísérletei a legszorosabb kapcsolatban álltak egyrészt a lengyel, másrészt pedig a német humanisták és reformátorok hasonló törekvéseivel. Tudjuk azonban azt is, hogy az első észt nyomtatott könyv, az úgynevezett Wanradt-Koell-féle katekizmus 1535-ben Wittenbergben jelent meg. Az is közismert, hogy az első finn ortográfia, Agricola műve, amely 1542-ben hagyta el a sajtót, szintén Wittenberghez kapcsolódik, mivel szerzője, akárcsak az említett két magyar szerző, ugyanígy Melanchthon tanítványai közé tartozott. E mű lényegében ugyanolyan felépítésű, mint Dévai említett magyar ortográfiája. Paul Johansen kutatásai alapján tudjuk azonban azt is, hogy két másik finnugor nyelvnek, az észtnek és a lívnek első nyomtatott emlékei szintén a wittenbergi reformátorok szellemi ösztönzésének köszönhetik létrejöttüket. Ezeknek szerzői lényegében véve azokban az években voltak Melanchthon tanítványai, mint Dévai Bíró, Sylvester János és Agricola, így talán nem is alaptalan az a megállapításunk, hogy az első finnugor találkozóra európai kulturális szinten Wittenbergben, főleg Melanchthon s persze Luther baráti körében került sor, anélkül azonban, hogy az említett szerzők anyanyelvük rokonságának tudatában lehettek volna. Annyi azonban így is kétségtelen tény, hogy a humanizmus és a reformáció eszmevilága termékenyítette meg az említett szerzőket, s hogy e bátor kezdeményezők ily módon fedezték fel anyanyelvüket, mint az európai nyelvekkel egy sorba állítható, bár még kiművelésre váró nyelvi rendszert. (Minderre: Balázs 1958, 1961, 1987.) 3. A magyar és a finn az európai nyelvek seregszemléje során, ismereteink szerint először Josephus Justus Scaligernek, a genfi, majd leideni francia protestáns nyelvtudósnak 1610-ben Párisban megjelent latin nyelvű művében kerül egymás mellé, mint két jellegzetesen európai nyelv. E munkájában a szerző Európa nyelveinek 11 törzsökét (matrices) különbözteti meg, amelyek közül négyet több, hetet pedig kisebb törzsnyelvnek nevez. Szerinte azok a törzsnyelvek, amelyekből számos tájszólás mintegy sarjadék eredt. Figyelmet érdemel az a megjegyzése, hogy az egyes törzsnyelvek tájszólásai rokonságban állhatnak egymással, de a legfőbb törzsök nyelveket semmiféle rokonság szálai sem fűzik össze. Európában csupán 11 olyan nyelv van, amely e kritériumnak teljesen megfelel, s ezek közül is a négy legnagyobb a latin, a görög, a teuton, vagyis a germán, valamint a szláv. Ezekhez képest a 7 kisebb törzsöknyelv kevésbé jelentős. A mi szempontunkból, mint említettem, különleges figyelmet érdemel, hogy az utóbbiak között, az albán és a tatár után harmadikként a magyar, negyedikként pedig a finn is szerepel, míg az ötödikként az ír, hatodikként az óbrit, hetedikként pedig a baszk (minderre: Arens, 1955. 59 — 60). Arról persze, hogy a négy nagy európai törzsöknyelv, a latin, a görög, a germán és a szláv egymással rokonok, mivel mindegyikük indoeurópai nyelv, a derék francia tudós még semmit sem sejthetett. Ezek rokonságának kimu-