Magyar Nyelvőr – 120. évfolyam – 1996.
1. szám - Grétsy László: Lőrincze Lajos nyelvművelő munkássága
időtálló — vagy annak látszó — tudományos megállapításaiból tőle kaptunk. Hangsúlyozom, ez nem publikációs jegyzék, nem bibliográfia. Azért sem, mert Lőrincze Lajos nem csupán nyelvművelő volt, hanem dialektológus és névkutató is, s ebbeli jelentős eredményeit például én itt — érthetően — egyáltalán nem veszem számba, de azért sem, mert nem nyelvművelő írásainak összegyűjtését érzem feladatomnak, hanem, mint már említettem, az értékelést, ami sohasem statisztika. Kevesebb is, több is annál. Hogy műveiben mi az időtálló? Mindenekelőtt a második világháború után újjáéledő nyelvművelés új arculatának megrajzolása az 1951. decemberi akadémiai nagyhéten és azt követően. Ez a munka nem volt vitáktól mentes, s azt sem lehet mondani, hogy teljesen Lőrincze Lajos érdeme ennek az új arculatnak a megrajzolása — meggyőződéssel állíthatom, hogy Bárczi Géza vagy Deme László gondolatainak, elveinek figyelembevétele nélkül nem olyan lett volna, amilyen végül is lett —, de hogy legfőképpen mégis Lőrinczéé ez az érdem, az kétségtelen. Azonban nemcsak ezt az eszmerendszert kaptuk tőle, hanem a nyelvművelés egy-egy önmagában is fontos, de mégiscsak „rész"-problémájának megnyugtató vagy éppen remekbe sikerült megoldását is. Ő mutatta be s jellemezte először — még a Fónagy—Soltész-féle, A mozgalmi nyelvről című, szintén nagy éleslátásról tanúskodó könyv megjelenése előtt — a Rákosi-idők jellegzetes mozgalmi zsargonját (egy korábbi előadása nyomán megjelent a Nyelv és élet című kötetben). Ő mutatott rá először, több cikkben is, az ikes igeragozásnak arra a bomlási folyamatára, amely azóta is tart, pontosan úgy, ahogy már négy évtizede vázolta. Ő vállalkozott először a szabad szófaj- és szerepváltásának bemutatására, kihíva és kivíva ezzel sokak haragját, illetve ellenszenvét. Egy cikksorozatában ő alakította ki, mégpedig viták kereszttüzében, a nyelvművelés megnyugtató álláspontját a befejezett melléknévi igenév állítmányi használatával kapcsolatban (Hogyan vitázunk, hogyan vitázzunk? Magyar Nyelvőr 1984— 1985). És sorolhatnám még tovább azokat a témákat, nyelvművelő vonatkozású kérdéseket, amelyeknek legésszerűbb megoldása Lőrincze nevéhez fűződik, de nem teszem. Azért nem, mert Lőrincze Lajos nyelvművelő munkásságának igazi, a lényeget jobban, sőt teljes egészében megmutató értékeléséhez meggyőződésem szerint egy másfajta közelítésmód szükséges, az, amelyre már előadásom elején utaltam. II. Annak áttekintése s számbavétele, hogy mi az, amit nem csupán cikkeivel, írásaival közvetlenül, hanem amit szerepvállalásaival közvetve kapott tőle a nyelvművelés, kaptunk tőle mi. A továbbiakban ebből a közelítésmódból vizsgálom meg, tekintem át Lőrincze Lajos nyelvművelő munkásságát. 1. Mint a Nyelvtudományi Intézet tudományos osztályvezetőjének, majd igazgatóhelyettesének, neki köszönhető, hogy az intézetben alakult egy nyelvművelő csoport, majd ez — többször változtatva nevét — önálló tudományos