Magyar Nyelvőr – 130. évfolyam – 2006.
1. szám - Nyelvművelés - Honti László: A magyar nyelv őstörténetének kutatása és a vele kapcsolatos felelősség
Visszatérve az ugor alapnyelvből kiváló, megszületőben lévő előmagyarhoz, bizton állíthatjuk, hogy az is érthető lett volna sok nemzedék számára az elkülönülés előtt és után is. Időben még inkább visszafelé haladva ugyanezt mondhatjuk el a finnugor és az uráli kor nyelvéről, sőt, a végképp beláthatatlan preuráli korszakról is. E képzeletbeli időutazás során igazából akár az emberi nyelv megszületéséig is elkalandozhatnánk, s ekkor még azzal a kérdéssel is szembekerülhetnénk, vajon monogenetikusak-e, azaz egyetlen emberi ősnyelvből erednek-e a világ nyelvei vagy sem (megjegyzem: mindkét lehetőségnek vannak szószólói és tagadói, de anyanyelvünk őstörténete szempontjából ez aligha bír különösebb jelentőséggel). E röpke időutazásnak csak az volt a célja, hogy érzékeltessem, nem adhatok adekvát választ arra az általam megfogalmazott kérdésre, mikortól számolhatunk a magyar nyelv történetével, mikor kezdődött, s főleg mikor ért véget az őstörténete. Teljesen gyakorlati meggondolásból a kutatás csak azokra a nyelvi, nyelvtörténeti eseményekre figyelhet, amelyek vagy a magyar nyelv írásos története során követhetők nyomon, vagy amelyekről a rokon nyelvek vallomása és a nyelvi változások feltárt törvényszerűségei alapján szerzünk tudomást, továbbá az önállósult magyar nyelvnek és elődeinek egyéb nyelvekkel létrejött kapcsolataiból leszűrhető tanulságok segítségével is fontos adatok birtokába juthatunk. Immáron jó kétszáz éve ilyen mederben folytak, folynak a kutatások, amelyek során egyre plasztikusabb kép rajzolódott ki a távoli múltról is. Az utóbbi, hozzávetőlegesen száz esztendő folyamán nemcsak a történeti-összehasonlító nyelvtudomány, hanem az általános nyelvészet (vagy manapság divatosabb néven: az elméleti nyelvészet), a nyelvtipológia stb. is jelentős eszköztárat hozott létre a múltbéli állapotok felderítésére. A történeti-összehasonlító nyelvtudomány művelői tehát arra törekszenek, hogy felvázolják többek között a magyar nyelv ma ismert arculatát kialakító változások sorát, a vele egy családba, nyelvcsaládba tartozó nyelvekkel fennálló rokonsági viszonyait. Éppúgy feladatunk az is, hogy felderítsük, milyenek lehettek azok az időben messzi nyelvállapotok, amikor még egy nyelvet alkotott rokonainak elődeivel. 1.1. Kutatók generációinak kitartó munkája eredményeként elmondhatjuk, nagy valószínűséggel rekonstruáltuk az uráli/finnugor alapnyelv hangrendszerét (fonémarendszerét), alaktanának számos építőkövét, nagy vonalakban még mondattanát is, és szókincséről is vannak eléggé megbízható ismereteink. Amit erre a legtávolabbi, vagyis az uráli/finnugor alapnyelvre rekonstruálhatunk, már igen hosszú nyelvi változások, evolúció eredményeként jött létre. A nyelvfejlődés törvényszerűségeinek, tendenciáinak ismeretében hipotéziseket állíthatunk fel a rekonstrukció révén feltárt alapnyelvi elemek és azok rendszerének kialakulására. Példaként megemlítem a grammatikai személy jelölésének kérdését: nyelvcsaládunk tagjai - például az indogermán nyelvekkel ellentétben - nem birtokos névmással, hanem a birtokszóhoz illesztett birtokos szuffixummal jelölik meg a birtokos személyét és számát, vö. például m. házam ~ n. mein Haus, m. házunk ~ n. unser Haus továbbá az uráli nyelvek meglehetős következetességgel az igealakon magán jelölik ma is az alany személyét és számát, például m. nézek, nézel, néz, nézünk, néztek, néznek. Mivel e személyjelölő morfémák, szuffixumok igazolhatóan léteztek már az uráli alapnyelvben is, ezeknek a beláthatatlanul hosszú preuráli korszak