Zolnai Gyula: Magyar oklevél-szótár – Pótlék a Magyar nyelvtörténeti szótárhoz
Bevezetés
BEVEZETÉS írogatva, részint néhány jegyzőkönyvben összeírva, azon nyersen hátrahagyott, így is igen nagy becsű, a legrégibb szókincsnek jelentékeny részét felölelő, s alkalmasnak látszott arra, hogy belőle Akadémiánk máris szótárt készíttethessen, amely a további gyűjtésnek és hasonló szótári egybeállításoknak alapjául szolgálhat, így határozta el magát az Akadémia arra, hogy SZAMOTA hátrahagyott jegyzeteit megszerzi s belőlük a Nyelvtörténeti Szótár pótlékául e sorok írójával szótárt szerkesztet. 1896 május havában, kerek tíz évvel ezelőtt, vettem át az Akadémia főtitkári hivatalától SZAMOTA ezen hagyatékát, mely mintegy 20.000 nyolcadrétű papírlapocskára írt rendezetlen följegyzésből s néhány legnagyobb részt sűrűn teleírt jegyzőkönyvből állott. Első dolgom természetesen az volt, hogy a külön lapokon talált szóadatokat szótári rendbe szedjem, mert csak így lehetett megállapítanom: magukban foglalják-e a külön kijegyzések a jegyzőkönyvek adatait is, vagy nem. E rendezésből kiderülvén, hogy a jegyzőkönyvek anyagát a külön lapok nem foglalják magukban, másik teendőm az volt, hogy ezen anyagnak is a szótár szerkesztése céljára használható alakot adjak. E munka nem járt minden nehézség nélkül a jegyzőkönyvi följegyzések forrásjelzetei miatt, melyeknek csak egy részére nézve igazodhattam el könnyű szerrel SzAMOTÁnak néhány már megjelent adatközlése alapján.* Mikor az így külön lapokra került adatokat az előbbi húszezernek rendjébe most már fölvehettem, az anyag áttanulmányozásának legfontosabb teendője várt rám, az t. i., hogy mind a SzAMOTÁtól külön írt, mind a jegyzőkönyvekből tőlem kijegyzett adatokat laponként végigolvastam, s valamennyit, a több magyar szót tartalmazó, illetőleg mondatos följegyzéseknek minden egyes szavát fontosságuk, használhatóságuk megállapítása céljából különkülön vizsgálat alá vettem, a Nyelvtörténeti Szótárral, melyhez könyvemnek fűződnie kellett, szavanként, sőt alakonként s az adat korát is folyton figyelembe véve, véges-végig egybevetettem, s e fáradságos volta mellett is érdekes munkában arra az eredményre jutottam, hogy a SZAMOTA anyagából kiaknázott szótári adatok ismét több ezerrel megszaporodtak. Mert, amint már kifejeztem, a fáradhatatlan buzgalmú és nagy érdemű gyűjtő merőben nyersanyagot hagyott hátra jegyzeteiben, melyeknek nyelvtörténeti becsét minden részletére nézve maga mint történettudós nem is sejthette. Nagy számot tesznek azon kijegyzései, melyekben maga csak egyetlen szót talált fontosnak, azt, amelyet sokszor címűl is rájegyzett a papírdarabra, holott bennük ezeken kívül megszámlálhatatlan más becses és fontos szó is volt még található.** A Nyelvtörténeti Szótárral való ez a folytonos egybevetés a szerkesztés munkájának sok időt fölemésztő, de egyúttal legérdekesebb, mondhatnám legélvezetesebb része volt. Ez az egybevetés mutatta meg, hogy a régi nyelvnek mennyi közönséges. " A tihanyi alapítólevélről szóló, föntebb idézett dolgozatban, a Természettudományi Közlöny 1894. évfolyamában kiadott Régi magyar megfigyelésekben s a Schlagli Szójegyzék és Murmelius kiadásához irt jegyzetekben. ** Hogy itt-ott a magyar szók értelmére nézve SZAMOTA tévedett is, s hogy ennek következtében más szót látott az adatban s másat irt címül a lapokra, mint kellett volna, az természetes dolog. Az 1462-iki Baylo személynevet pl. bájolónak vélte, holott alig lehet egyéb mint a bajos «certo, dimico, kampfen, streiten» igének származéka; ez ugyanis kötőhangzó nélkül ragos és képzős származékokban (bajlunk, bajlakodik, bajlódik stb.) egészen közönséges a régi nyelvben, holott a bájos ige ragozásban és továbbképzésében mindig megtartja a hangzóját. Az 1485-iki Bakfeyew név második tagjában SZAMOTA a fejni igét látta s a szót bakfejőnek értette, holott sokkal valószínűbb, hogy bakfejűnek csúfolták ama bizonyos Vincentiust. Az 1504-iki Kewpew személynevet a köpni igéhez tartozónak (spuens, spuckend) vélte, holott a köpü főnév van benne, amelynek köpő ejtése régen általános volt, míg a köp ige kezdetben csak pök alakkal volt járatos. Az 1493-iki ketheuiezeth alakot kötözöt-nek gondolta, holott a. m. kötő vesszőt (olv. kötévesszét). Az 1282-iki Zemerche szót szemerké-nek gondolta, holott helyes olvasása: szemörce e a. m. szömörce «rhus cotinus, farberbaum», egyike azon ritkább tájszavainknak, melyeket a régi nyelvből eddig egyáltalában nem ismertünk. Az 1497-iki Kenderzyz adatban, amely nyilván csak tollhiba Kenderzy helyett, az összetett szó második tagját szösz-nek vélte, holott ez a helyből kitetszőleg alig lehet más, mint szív, szíj. (L. mindezeket a szótár illető helyein.) E hibákat azonban gyűjtőnk a szerkesztés munkája közben bizonyára maga is helyreigazította volna.