Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-02 / 1. szám
órájának számlapja örökkévaló ugyan, de a kérlelhetetlen óramutató, mely az emberi eseményeket jelzi — folyvást halad«. — Az ünnep komoly jellegéhez illik tehát a fagyos természetnek komor borongása, halotti csendje az enyészetnek komoly tüneményeivel: a fáknak megható lombja, a madárnak nincs éneke, nincsen a pataknak futó habja.... Hideg napfény... siró szellő . . . dermedt élet . . .! Mindmegannyi szomorú intelem saját múlandóságunk és életünk rövid voltára. E méla tájkép keretébe szépen illeszkedik be az évcsere ünnepe s hétköznapjaink sivár, egyformaságából •A megállapodást parancsolóan emelkedik múlását jelző mutatója gyanánt! ki az idő A prózai létküzdelem nyugtalan hullámverése és a napi foglalkozások testi és szellemi erőinket fárasztó, izgalmas hajszája közben, szivünk lelkünk elmerül az élet ezerváltozata bonyodalmas ügyeibe s nem talál időt s alkalmat a gondolkozásra, magábaszállásra. Az idő repül, megállás, szünet, pihenés nélkül; egymásba fut össze múlt és jövő és e kettőnek érintkezéséből születik meg a jelen pillanat. Mire feleszmélünk, már a múlté lett s ragad bennünket fel tartozatlanul tovább-tovább, közös sorsunk felé . . .! De mikor az idő forgó szelében megkondul az év utolsó órájának ünnepélyes harangütése, megrendül valami bensőnkben is és gondolkozásra, elmélkedésre hívja fel kábult lelkünket. . Egyet legyint szárnyaival az emlékezet géniusza és egyszerre félrevonul lelki szemeink előtt sűrű fátyolfüggöny, mely köztünk és az elmúlt idő között lebeg. Előlépnek a régi fájdalmak, bús képek, fájó veszteségek, keserves csalódások, izgató gyötrelmek, — feltűnnek: »a temető új sírhalmai« — de újraélednek az élvezeti örömök leomlott virágai is, megújulnak a sóvárgott boldogság perczei, — felragyognak lelkünk láthatárán az elért sikerek hulló csillagai . . . Arczunkon a mosoly és könycsillogás, lelkünkben a bizalom és hála összeolvadnak, mint az új «év hajnalodó egén a bíbor és reggeli fény . . .! egyben-másban nem boldog, vagyis nem megelégedett, az még nem szerencsétlenség, boldogság nélkül is lehet, sőt kell is. Hiszen Élni legtöbbünk nem hogy boldog volna, sőt az élet a küzdelmei közben a fogait is csikorgatja és mégis él. Némelyik hetven-nyolczvan évig is. — Nem muszáj tehát éppen a boldogi újévének lenni az embernek. A boldogtalanság még — szerencsétlenség. Csak a kétségbeesétől nem — ments meg Jram minket! Mert ez már szörnyű és pusztító veszedelem. Kérje tehát ki-ki az Istent, hogyha valami teljes boldogságban nem is lehet részünk (ilyen nincs is), de mentsen meg bennünket a kétségbeeséstől. Mert azt még csak inkább elfogadja az ember, ha így köszöntenek ránk; b. u. é. k., mintha igy: fogadja részvétemet! Örüljünk, hogy élhetünk. Hiszen ha ki-ki átgondolja a maga állapotát, rájön még az egyszemű is, hogy lehetne sorsa még rosszabb is. Nos hát?— Hiszen volnának olyanok is, hogy ha rájuk szakadna a teljes boldogság, egy boldog uj esztendő, hát agyszélhüdés érné őket, vagy megrepedne a szívük. Lám, a boldogság még veszedelem is lenne egyikre-másikra. Legyünk tehát csak egészségesek és dolgainkban szerencsések — ez új esztendőben! Az elmúlt év története kicsinyben visszatükrözi egész életünk képét: — pályánk kezdetén csupa verőfény, rózsapiros öröm, tavaszi ujjongás, szebbnél-szebb igéret . . . Aztán halad az idő és minden múló nappal, minden, hanyatló évvel: halványabb az illúzió, de rikítóbb a kiábrándulás, kisebb a bizalom, de erősebb a csalódás, szerényebbek az igények, de fájóbb a lemondás. Törekvéseinket sikertelenség, tehetségeinket hanyatlás, feltételeinket bukás szokta követni. — Barátot, rokonlelket, meleg szivet keresünk, mely megértsen, gyámolitson, vigasztaljon annyi gond és baj között. Szerencsés halandó! ki megtaláltad, amit kerestél: védd és őrizd meg kincsedet a világ gonosz lehetői, a fájó szellőtől és vigyázz! hogy bánatot ne okozzannak, s ki a hűséges szeretet áldásaiban részesít! ! Legtöbbször azonban nyíló virág helyett — tövist, kenyér helyett — követ, köszönet helyett hálátlanságot aratunk és tiszta öntudatunkban kínosan érezzük a sorsigaztalanságát, az emberek jó szándékainkat félreértette, rosszakaratát, lelkesülésünket kigúnyolta, érdemeinket nem méltányolta a világ! Csak játékszerei voltunk a véletlennek, a vaJcsorsnak, mely idébbodább taszigált. ... De inne ! tizenkettőt üt az óra — 's a holdvilágos téli éjben lassan, ünnepélyesen kondulnak meg a szylveszteri harangok, erőteljes hanghullámaikkal megremegtetve az éjfél titokzatos csendjét. S amint e méltós^rzeHes hang szerte árad — áradozik : b e fére sen, kivilágított termek III- es légkörében hol díszes mulatók sere^ "igadva élvezi a jelen gVöng<i.fei -Egys, j elnémul zene 's vidám kaczagás, hogy szinte hallik a megdöbbent szírek lázas dobogása 's a beállt pillanatnyi csendben egy futó emléket, egy röppenő fohászt szentel mindenki a sírjába hanyatló évnek. Aztán újra felharsan a zene és ujjoogva üdvözlik a bevonuló új esztendőt. Behatol a harangok zúgása, a holdvilág gitott kicsiny ablakon át, a gunyhó homályába és megremegteti a magányos virrasztók szorongó szivét: — mit hoz a jövő?! Belebug a kínjában vergődő beteg lázálmaiba, — a fáradt aggastyán hallgatózó füleibe: — készülj! ... int a várvavárt megváltás órája . . . — Imádkozzunk ! — És a szárnyas idő agg szelleme röpíti kicsiny földünket zengő-bongó légkörével az egész emberiség becsvágyó álmaival, a szenvedélyek összes tuséival, a harczi dicsőség minden hódításaival, a történelem zajos eseményeivel, a tudományok híres vívmányaival, — viszi, ragadja továbbtovább: »egy czél felé, mely mindig fut előle a végtelen térségben.« Oh! mi sorstól hányatott,erőtlen, gyarló porszülöttjei e kicsiny földgolyónak! Rövid életünknek mily temérdek órája múlik el használatlanul, — mily számos napját fecséreljük el meddő tétlenségben, majd ismét hosszú éveket szentelünk földi kincsek, dőre, hiúságok, czifra sallang, múló gyönyörök hajhászására, nem hallván az intést: »Garpe diem!« — Nagyravágyás hajtja, önzés és hiúság irányítja, ezer botlás és gyarlóság jellemzi lépteinket — és ha bukás ér:— a sorsot okozzuk. — Itt, — az enyésző év ravatalánál legyünk őszinték, bűnbánóak, igazságosak. Valljuk be hogy ha vérzett sokszor szivünk, legtöbbször önkezünkkel sebeztük meg azt ; ha elitélt a világ, saját lelkiismeretünk is vádolt! Csalódtunk, mert lehetetlent reméltünk,s »vihart arattunk, mert szelet vetettünk«. De, ha sajog a seb* éget a köny, nehéz a szenvedések keresztje: még inkább éreznünk kell a gyógyír enyhet adó hatását, a boldogság búfelejtő vigaszát; és a fájdalmat látott szívnek még kedvesebb lesz a jövendő öröm«. Fény és árnyék, virulás és hervadás, öröm és bánat szomszédok a világon. Nem lehetünk mindnyájan boldogok s egyformán szerencsések és bölcsen van ez igy, mert erkölcsi egyéniségünk kifejtésére nélkülözhetlen. Talán nem is a vaksors, nem is a véletlen önkénye intézi életünk eseményeit, hanem egy hatalmasabb Akarat, mely megszabja a végtelenség határát, irányítja az égitestek útjait, létrehozza a microco&mos élő-mozgó világát és felüláll az idő- és változás minden törvényén . . .! Ő az! . . . »Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér. — Csak titkon érző lelke óhajtva sejt.« (Berzsenyi) — Imádkozzunk! — Plég elhallgattak már a harangok ércznyelvei. Csend és némaság borul a tájra, — csend és békesség honol lelkünkben is. Keleten pirkad a hajnal,— Időszámításunk 1902-ik évének első hajnala ! Megnyugvással, bizalommal megyünk az ismeretlenből kibontakozó fátyolos szaiszi rejtély elé. Adja Isten, hogy bőségszarvából áldást árasszon hazánk völgyeire és halmaira! Virágoztassa a közügyeket, az ijrt, tudományt és művészetet; öntsön teret és irgalmat az emberek szivébe szereé« adjon szerencsét, boldogságot a »Magyar Paizs« olvasóinak!. 3ST. IIII. MAGYAR PAIZS 1992. január 2 Gazdák biztosító szövetkezete. iás A sümegi gazdakör a napokban tartott gyűlést Szűcs Zsigmond elnökkel. A gyűlés kiemelkedőbb pontja Voigt Ede zalaegerszegi anyaegyesületi titkárnak a felolvasása volt. Voigt Ede elsősorban a gazdák országos biztosító szövetkezetét ismertette. Érdekes történeti visszapillantás után rátért a biztosító intézetek kartelljére, a magas díjtételekre, amik a biztosító kedvet nagyban megcsappantották s arra ösztönözték a gazdák vezérfiait, hogy a kormány és az orságos gazdasági egyesület támogatásával megalkossák a gazdák biztositó szövetkezetét. Majd ismertette a dij visszatérítés mibenlétét s fölkérte az elnökséget, hogy a Gazdakör neve alatt ügynökséget állítson. Barc*a László fölszólalva köszönetet mondott az előadónak, majd kifejtette, hogy a szövetkezet iránt a vidéken azért nem nyilvánult érdeklődés, mert hiányzott a modern kornak egyik hatalmas eszköze, a reklám. Hirdetni kell az eszmét, buzdítani a közönséget nyomtatványokban és falragaszokban. Erre ifj. Voigt Ede titkár kijelentette, hogy a járás minden nagyobb községében meg fog jelenni személyesen, az intézményt ismertetni, a közönséget buzdítani fogja, az ügynökségeket pedig fölállítja. E tekintetben ugy Gazdakör, mint Fűzik Gyula megígérte erkölcsi a támogatását. Ezután Voigt Ede a tejszövetkezetekről tartott szintén érdekes figyelemmel hallgatott előadást. Buzdítván a gazdákat a tömörülésre, kifejtette a szövetkezetek hasznát, különösen a kisgazdákra nézve, mert nem csak az állattenyésztést emeli s a termelt trágya arányában a növénytermést fokozza, hanem közvetlenül is szép jövedelméet juttat a gazdáknak. A földművelésügyi miniszer támogatása mellett, szépen föl is lendült a szövetkezet ügye. Zalavármegye is V.bás talajnak mutatkozik" a szövetkezetek számára. Ezután i