Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-02 / 1. szám

órájának számlapja örökkévaló ugyan, de a kérlelhetetlen óramutató, mely az emberi eseményeket jelzi — folyvást halad«. — Az ünnep komoly jellegéhez illik tehát a fagyos természetnek komor borongása, halotti csendje az enyészetnek komoly tüneményeivel: a fáknak megható lombja, a madárnak nincs éneke, nincsen a pa­taknak futó habja.... Hideg napfény... siró szellő . . . dermedt élet . . .! Mind­megannyi szomorú intelem saját múlandó­ságunk­­ és életünk rövid voltára. E méla tájkép keretébe szépen illesz­kedik be az évcsere ünnepe s hétköznap­jaink sivár, egyformaságából •A megálla­podást parancsolóan emelkedik múlását jelző m­utatója gyanánt! ki az idő A prózai létküzdelem nyugtalan hullám­verése és a napi foglalkozások testi és szellemi erőinket fárasztó, izgalmas hajszája közben, szivünk lelkünk elmerül az élet ezerváltozata bonyodalmas ügyeibe s nem talál időt s alkalmat a gondolkozásra, magábaszállásra. Az idő repül, megállás, szünet, pihenés nélkül; egymásba fut össze múlt és jövő és e kettőnek érintkezéséből születik meg a­­ jelen pillanat. Mire feleszmélünk, már a múlté lett s ragad bennünket fel tar­tozatlanul tovább-tovább, közös sorsunk felé . . .! De mikor az idő forgó szelében meg­kondul az év utolsó órájának ünnepélyes harangütése, megrendül valami bensőnk­ben is és gondolkozásra, elmélkedésre hívja fel kábult lelkünket. . Egyet legyint szárnyaival az emlékezet géniusza és egyszerre félrevonul lelki szemeink előtt sűrű fátyolfüggöny, mely köztünk és az elmúlt idő között lebeg. Előlépnek a régi fájdalmak, bús képek, fájó veszteségek, keserves csalódások, iz­gató gyötrelmek, — feltűnnek: »a temető új sírhalmai« — de újraélednek az élve­zeti örömök leomlott virágai is, megújul­nak a sóvárgott boldogság perczei, — fel­ragyognak lelkünk láthatárán az elért si­kerek hulló csillagai . . . Arczunkon a mo­soly és könycsillogás, lelkünkben a biza­lom és hála összeolvadnak, mint az új «év hajnalodó egén a bíbor és reggeli fény . . .! egyben-másban nem boldog, vagyis nem meg­elégedett, az még nem szerencsétlenség, boldogság nélkül is lehet, sőt kell is. Hiszen Élni legtöbbünk nem hogy boldog volna, sőt az élet a küzdelmei közben a fogait is csikorgatja és mégis él. Némelyik hetven-nyolczvan évig is. — Nem muszáj tehát éppen a boldogi újévének lenni az embernek. A boldogtalanság még — szerencsétlenség. Csak a kétségbeesétől nem — ments meg­­ Jram minket! Mert ez már ször­nyű és pusztító veszedelem. Kérje tehát ki-ki az Istent, hogyha valami teljes boldogságban nem is lehet részünk (ilyen nincs is), de ment­sen meg bennünket a kétségbeeséstől. Mert azt még csak inkább elfogadja az ember, ha így köszöntenek ránk; b. u. é. k., mintha igy: fo­gadja részvétemet! Örüljünk, hogy élhetünk. Hiszen ha ki-ki át­gondolja a maga állapotát, rájön még az egy­szemű is, hogy lehetne sorsa még rosszabb is. Nos hát?­­— Hiszen volnának olyanok is, hogy ha rájuk szakadna a teljes boldogság, egy boldog uj esztendő, hát agyszélhüdés érné őket, vagy megrepedne a szívük. Lám, a boldogság még veszedelem is lenne egyikre-másikra. Legyünk tehát csak egészségesek és dolga­inkban szerencsések — ez új esztendőben! Az elmúlt év története kicsinyben vis­­szatükrözi egész életünk képét: — pályánk kezdetén csupa verőfény, rózsapiros öröm, tavaszi ujjongás, szebbnél-szebb igéret . . . Aztán halad az idő és minden múló nap­pal, minden, hanyatló évvel: halványabb az illúzió, de rikítóbb a kiábrándulás, kisebb a bizalom, de erősebb a csalódás, szerényebbek az igények, de fájóbb a lemondás. Törekvéseinket sikertelenség, tehetségeinket hanyatlás, feltételeinket bu­kás szokta követni. — Barátot, rokonlel­ket, meleg szivet keresünk, mely meg­értsen, gyámolitson, vigasztaljon annyi gond és baj között. Szerencsés halandó! ki megtaláltad, amit kerestél: védd és őrizd meg kincsedet a­­ világ gonosz lehetői, a fájó szellőtől és­­ vigyázz! hogy bánatot ne okozz­annak, s ki a hűséges szeretet áldásaiban részesít! ! Legtöbbször azonban nyíló virág helyett — tövist, kenyér helyett — követ, köszö­net helyett hálátlanságot aratunk és tiszta öntudatunkban kínosan­ érezzük a sors­igaztalanságát, az emberek jó szándékainkat félreértette, rosszakaratát, lelkesülésün­ket kigúnyolta, érdemeinket nem méltá­nyolta a világ! Csak játékszerei voltunk a­ véletlennek, a vaJcsorsnak, mely idébb­odább taszigált. ... De inne ! tizenkettőt üt az óra­­ — 's a holdvilágos téli éjben lassan, ünne­pélyesen kondulnak meg a szylveszteri harangok, erőteljes hanghullámaikkal meg­remegtetve az éjfél titokzatos csendjét. S amint e méltós^rzeHes hang szerte árad — áradozik : b­­ e fér­­e sen, ki­világított termek III- es légkörében hol díszes m­­ulatók sere^ "igadva élvezi a jelen gVöng<i.f­ei -Egys, j elnémul zene 's vidám kaczagás, hogy szinte hallik a megdöbbent szírek lázas dobogása 's a beállt pillanatnyi csendben egy futó em­léket, egy röppenő fohászt szentel min­denki a sírjába hanyatló évnek. Aztán újra felharsan a zene és ujjoogva üdvöz­lik a bevonuló új esztendőt. Behatol a harangok zúgása, a holdvilág gitott kicsiny ablakon át, a gunyhó homá­­lyába és megremegteti a magányos vir­rasztók szorongó szivét: — mit hoz a jövő?! Belebug a kínjában vergődő beteg lázálmaiba, — a fáradt aggastyán hallga­tózó füleibe: — készülj! ... int a várva­várt megváltás órája . . . — Imádkozzunk ! — És a szárnyas idő agg szelleme röpíti kicsiny földünket zengő-bongó légkörével az egész emberiség becsvágyó álmaival, a szenvedélyek összes tuséival, a harczi di­csőség minden hódításaival, a történelem zajos eseményeivel, a tudományok híres vívmányaival, — viszi, ragadja tovább­tovább: »egy czél felé, mely mindig fut előle a végtelen térségben.« Oh! mi sorstól hányatott,erőtlen, gyarló porszülöttjei e kicsiny földgolyónak! Rövid életünknek mily temérdek órája múlik el használatlanul, — mily számos napját fe­cséreljük el meddő tétlenségben, majd ismét hosszú éveket szentelünk földi kin­csek, dőre, hiúságok, czifra sallang, múló gyönyörök hajhászására, nem hallván az intést: »Garpe diem!« — Nagyravágyás hajtja, önzés és hiúság irányítja, ezer bot­lás és gyarlóság jellemzi lépteinket — és ha bukás ér:­­— a sorsot okozzuk. — Itt, — az enyésző év ravatalánál legyünk őszinték, bűnbánóak, igazságosak. Valljuk be hogy ha vérzett sokszor szivünk, leg­többször önkezünkkel sebeztük meg azt ; ha elitélt a világ, saját lelkiismeretünk is vádolt! Csalódtunk, mert lehetetlent remél­tünk,­­s »vihart arattunk, mert szelet ve­tettünk«. De, ha sajog a seb* éget a köny, nehéz a szenvedések keresztje: még inkább érez­nünk kell a gyógyír enyhet adó hatását, a boldogság búfelejtő vigaszát; és a fáj­dalmat látott szívnek még kedvesebb lesz a jövendő öröm«. Fény és árnyék, virulás és hervadás, öröm és bánat szomszédok a világon. Nem lehetünk mindnyájan boldogok­­ s egyformán szerencsések és bölcsen van ez igy, mert er­kölcsi egyéniségünk kifejtésére nélkülözhetlen. Talán nem is a vaksors, nem is a vélet­len önkénye intézi életünk eseményeit, hanem egy hatalmasabb Akarat, mely meg­szabja a végtelenség határát, irányítja az égitestek útjait, létrehozza a microco&mos élő-mozgó világát és felüláll az idő- és változás minden törvényén . . .! Ő az! . . . »Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér. — Csak titkon érző lelke óhajtva sejt.« (Berzsenyi) — Imádkozzunk! — Plég elhallgattak már a harangok ércz­nyelvei. Csend és némaság borul a tájra, — csend és békesség honol lelkünkben is. Keleten pirkad a hajnal,­­—­ Időszámí­tásunk 1902-ik évének első hajnala ! Meg­nyugvással, bizalommal megyünk az isme­retlenből kibontakozó fátyolos szaiszi rej­tély elé. Adja Isten­, hogy bőségszarvából áldást árasszon hazánk völgyeire és hal­maira! Virágoztassa a közügyeket, az ij­rt, tudományt és művészetet; öntsön teret és irgalmat az emberek szivébe szere­é« adjon szerencsét,­ boldogságot­ a »Magyar Paizs« olvasóinak!. 3ST. IIII. M­AGYA­R P­A­I­Z­S 1992. január 2 Gazdák biztosító szövetkezete. iás A sümegi gazdakör a napokban tartott gyűlést Szűcs Zsigmond elnökkel. A gyűlés kiemelkedőbb pontja V­oigt Ede zalaegerszegi anyaegyesületi titkárnak a felolvasása volt. Voigt Ede első­sorban a gazdák országos biztosító szövetkezetét ismertette. Érdekes törté­neti visszapillantás után rátért a biztosító inté­zetek kartelljére, a magas díjtételekre, a­mik a biztosító kedvet nagyban megcsappantották s arra ösztönözték a gazdák vezérfiait, hogy a kormány és az orságos gazdasági egyesület tá­mogatásával megalkossák a gazdák biztositó szövetkezetét. Majd ismertette a dij visszatérítés mibenlétét s fölkérte az elnökséget, hogy a Gazdakör neve alatt ügynökséget állítson. Barc*a László fölszólalva köszönetet mondott az előadónak, majd kifejtette, hogy a szövetkezet iránt a vidéken azért nem nyilvánult érdeklődés­, mert hiányzott a modern kornak egyik hatalmas eszköze, a reklám. Hirdetni kell az eszmét, buzdítani a közönséget nyomtatványokban és falragaszokban. Erre ifj. Voigt Ede titkár kije­lentette, hogy a járás minden nagyobb községé­­­ben meg fog jelenni személyesen, az intézményt ismertetni, a közönséget buzdítani fogja, az ügy­nökségeket pedig fölállítja. E tekintetben ugy Gazdakör, mint Fűzik Gyula megígérte erk­ölcsi a támogatását. Ezután Voigt Ede a tejszövetkezete­kről tartott szintén érdekes figyelemmel hallgatott előadást. Buzdítván a gazdákat a tömörülésre, kifejtette a szövetkezetek hasznát, különösen a kisgazdákra nézve, mert nem csak az állattenyésztést emeli s a termelt trágya arányában a növénytermést fokozza, hanem közvetlenül is szép jövedelméet juttat a gazdáknak. A földművelésügyi miniszer támogatása mellett, szépen föl is lendült a szö­­­vetkezet ügye. Zalavármegye is V.bás talajnak mutatkozik" a szövetkezetek számára. Ezután i

Next